vissza a főoldalra

 2015.08.28. 

Csorja Gergely: A magyarság helye a XXI. században (VIII. rész)

– A szuverenitás elvesztésének útjai –

Az Európai Unióra nehezedő terhek, elsősorban a bevándorlási nyomás és az orosz konfliktus, az Unió mostani vezetési struktúrájával és döntési mechanizmusaival megoldhatatlanok. Ezt a tényt egyre több vezető európai politikus ismeri fel. Az elsők között Orbán Viktor mondta ki, hogy az Unió döntésképtelensége veszélybe sodorja egész Európát, sőt tulajdonképpen a nyugati civilizáció egésze roppanhat meg, egyrészt a fent említett külső okok, másrészt a multikulturalizmus, a nyitott társadalom belső bomlasztó hatása miatt.

Az a politikai elképzelés, hogy a nemzeti identitásokat feloldják egyfajta amerikai típusú európai társadalom létrehozásával, kétezer év társadalmi fejlődésével találta szembe magát, és törvényszerűen megbukott.

Ehhez hozzáadódott a korábbi fejezetekben kivesézett jelenség, hogy a több százmilliós, milliárdos országok, népek magukra találtak, függetlenedtek és lassan önmagukban, egyenként is képesek felvenni a versenyt az elmúlt több száz évben egyeduralkodó Nyugattal.

A megoldást Zbigniew Brzezinski, az egyik befolyásos amerikai politikai stratéga abban látta, hogy a Nyugat terjessze ki határait Vlagyivosztokig, és így együtt – a 170 milliós Oroszországgal, azaz tulajdonképpen a teljes ortodox civilizációval, mely civilizáció a világ szárazföldi területeinek több mint 12 százalékát birtokolja –, a Nyugat képes ellenállni a felemelkedő új nagy államok és népek nyomásának.

Azonban ez a terv dugába dőlt, elsősorban az amerikai külpolitika, pontosabban a hírszerző közösség Putyin-ellenes akciói, illetve részben Putyin személyisége miatt. Putyin ugyanis megtestesíti az ortodox civilizáció tradicionális vezetőjét, a cárt, mely cári státus nem csak nyelvtörténeti, de valóságos jelentésében is egyezik a római birodalom császárával, Caesarral. Caesar pedig birodalmat épít, és ha nem sikerül, akkor elbukik, merénylet áldozata lesz, vagy elmenekül, de birodalmi terveit nem adja fel.

Ezt ma már az Egyesült Államok, a Nyugat kétségtelenül elsőszámú gazdasági és messze első katonai ereje is felismerte. Így most két látszólag szabadkereskedelmi egyezménnyel (TTIP, CETA – ez utóbbi Kanadát vonja be a rendszerbe) próbálják a Nyugat két, nem teljesen konfliktusmentes részének – Európa és Észak-Amerika– egységét megteremteni. (Érdekes, hogy a NATO bevonása, mint kézenfekvő egységesítő szervezet, nem látszik. Feltehetőleg a NATO-t alapító szerződés korábban bemutatott problémás 4. és 5. cikke miatt )

Ez az első lépés a Nyugat egységes gazdasági és politikai struktúrájának megteremtése felé. Az első lépést aztán több, tisztán politikai lépés követi, mely lépések alapját a Nyugatot érő egy újabb nagy, vagy több kisebb sokk teremti meg.

Korábban a francia politika két meghatározó szereplője Jacque Delors és Francois Hollande is előadta valamiféle közös európai kormány és parlament tervét. Ezek ma még nem találnak jelentős visszhangra, mivel most a centralizáció elején járunk. A folyamat eleje paradox. A centralizációt jelentős decentralizáció készíti elő.

Az Európai Uniót alakulása óta két egymásnak ellentmondó elképzelés alapján építették fel. Az egyik a tagállamok szuverenitásának csökkentését célozta meg, és végeredményben az Európai Egyesült Államok kiépítésére törekszik, míg a másik a nemzetek Európáját, azaz egy önálló szuverén államokból álló szoros gazdasági és politikai szövetséget víziónál. Valójában egyik sem valósult meg, és a mai problémák, az Unió tehetetlenségének egyik lényeges oka éppen ez.

A 2008-as válság után a jobboldali, illetve euroszkeptikus pártok előretörésével éppen a nemzetek Európája elképzelés látszik erősödni, a nyilatkozatok szintjén. Ugyanis a valóságban az Uniót meghatározó, tulajdonképpen többoldalú nemzetközi szerződések és egyezmények sokasága a legkisebb mértékben sem változott.

Az újabb ellentmondás, hogy a nemzetek Európáját követelő politikai erők egyik legfontosabb – és helyénvaló – érve, hogy a mostani, tulajdonképpen bürokratikus és liberális európai intézményrendszer nem képes reagálni a hirtelen változó globális környezetre, ezért az Unió egésze és az egyes tagállam is versenyhátrányba kerül.

Ezért a döntéseket inkább nemzeti szintre kívánják vinni, azonban úgy, hogy végül az Unió mégis egységesen és gyorsan lépjen fel. Ez csak abban az esetben képzelhető el – mely elképzelés már többször is megjelent –, hogy az Unión belüli államok valamiféle plusz szövetséget hoznak létre. Valami olyasmit, mint a visegrádi négyek. Ezek az újabb szövetségek aztán egyre erősödhetnek, és politikai céljaik elérése érdekében egyre több nemzeti hatáskörben lévő ügyben alakítanak ki közös álláspontot, hogy így harcoljanak összeurópai szinten a nemzetek Európája elképzelés megvalósításáért.

Csakhogy az egységes fellépés éppen a nemzeti hatáskör, a szuverenitás bizonyos feladását igényli. Ettől a ponttól már csak valami jelentős sokkra, háborúra, százmilliós bevándorlóhullámra, terrorakcióra, természeti katasztrófára van szükség, hogy az egységes fellépés igénye felerősödjön, és a már amúgy is meglévő szövetségeket egységesítse és kiterjessze az egész Unióra. Azaz végül az egyes nemzeti önrendelkezést erősítő törekvések lesznek az egységes európai kormány, esetleg törvényhozás, az egységes gazdasági és pénzügyi irányítás, valamint az egységes haderő létrehozásának katalizátorai.

A másik lehetőség, hogy nem történik meg a centralizáció, és a Nyugat néhány évtizeden belül másodosztályú hatalommá válik, majd szétrobban, elnéptelenedik, vagy csak egyszerűen a végelgyengülésig vegetál. Ez utóbbi forgatókönyv alváltozata, hogy a nagyarányú betelepülő önképére alakítja a Nyugatot, és a mai Dél-Afrikához hasonló kaotikus képződmény jön létre.

Az utóbbi lehetőségek a magyarság szempontjából mindenképpen katasztrofális következménnyel járnak. De tulajdonképpen a centralizáció sem kecsegtet sok jóval. Ha az elkövetkező évtizedben nem következik be valami radikális átrendeződés Európában, akkor a centralizált Európa vezető állama Németország lesz. Az új centralizált Európa és Észak-Amerika összeborulásának két hatalmi központja feltehetőleg Németországban és az Egyesült Államokban alakul ki, illetve utóbbi csak átalakul, hiszen már ma is abszolút hatalmi központ.

Ez a német dominanciájú Európa és az egész központosítási folyamat persze óriási ellenállást vált ki a tagállamokban, hatalmas ellentétek és politikai játszmák határozzák majd meg a központosított Európa új arcát.

De végül az európai népek túlnyomó többsége beadja a derekát. Ez a germán népeknek nagy nyereséget, a mediterrániumnak és Kelet-Európának nagy veszteséget, a kis népeknek pedig a végleges feloldódást, az önálló lét elvesztését jelenti.

A szuverenitás elvesztése ebben a forgatókönyvben persze hosszas folyamat. De még mielőtt rátérünk a folyamat bemutatására, nézzük, mi történhet a centralizáció nélküli Európában.

A magyarság szempontjából a lassan gyengülő és végül jelentőségét vesztő, feloldódó Nyugat tulajdonképpen azt jelenti, hogy egyszer csak valamely felemelkedő nép, vagy birodalom elfoglalja a lassan kiürülő Kárpát-medencét, és a magyar állam egyik napról a másikra megszűnik. Ez után persze lehet valamiféle újjáéledés, ahogy a tatárjárás, vagy a török hódoltság után is volt, de ennek esélye százmilliós, milliárdos népek mellett csekély.

Visszatérve a centralizált Európa melletti esélyeinkre: A centralizáció kezdeti lépései ésszerű egyezmények sokaságából állhatnak. Közös katonai szervezetek létrehozása, a nemzeti jegybankok tevékenységének bizonyos korlátozása, bizonyos gazdaságpolitikai döntések központi szintre emelése. Ezek kezdetben bizonyosan hoznak valamit a magyarságnak, hiszen az Unión belül létrejövő ideiglenes vagy állandó államközi szövetségek, együttműködések a magyarság pozícióit erősíthetik. A visegrádi államok közös fellépése, esetleges regionális érdekek mentén történő hatáskörmegvonások sokat lendíthetnek a térség fejlődésén. De létrejöhetnek politikai szövetségek is földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. Mondjuk a Brüsszellel konfrontatív politikát vállaló államok hoznak létre közös szervezetet, amiben hajlandóak bizonyos szuverenitásmorzsákról lemondani a közös cél érdekében.

Ezek a lemondások nem korlátozzák a magyar állam, vagy a magyarság önrendelkezését, de megteremtik az elméleti alapot, és tulajdonképpen a gyakorlati kivitelezés módjait is a nagy sokk utáni centralizációhoz.

A nagy sokk utáni hangulatot, a legtöbb európai politikai erő egyetértésével, a Nyugat tényleges elpusztulásának réme határozza majd meg. Tennünk kell valamit, különben majd kétezer éves civilizációnk odavész. Ez lesz az a világtörténelmi pillanat, amikor a Nyugat sorsa megpecsételődik. Ha létrejön az egyezség, akkor még akár évszázadokig is fennmaradhat, ha nem, akkor évtizedei vannak hátra.

A magyarság vezetői, ha ebben a pillanatban észnél vannak, akkor talán tudnak valamiféle privilegizált autonómiahelyzetet kialkudni. Azonban ha ebben a meghatározó pillanatban a 2010 előtti kormányzati habitus érvényesül, akkor sorsunk megpecsételődött.