|
 2015.12.04.
Szép Ernő:
LILA ÁKÁC – szerelmes história
a Beregszászi Illyés Gyula
Színház vendégelőadása a Duna palotában
„Magyarország
kormánya felhívással fordult sok városhoz és kulturális
szervezethez, hogy vállaljanak felelősséget egy-egy kárpátaljai
magyar közösség sorsáért, nyújtsanak segítséget a humanitárius
katasztrófa elkerüléséhez. Szentendre városa és Ivancsics
Ilona és Színtársai is bekapcsolódott a programba. Ezzel a jótékonysági
színházi előadássorozattal szeretnék felhívni a figyelmet a
magyar-lakta Beregszászra, ahol a város 24 ezer lakosából 12
ezer magyar ajkú. Az előadások teljes bevételével a beregszászi
Illyés Gyula Színházat fogjuk támogatni” – olvashatjuk a
’hívogatón’, amelyből azt is megtudjuk, hogy a Lila
ákác következő előadása Szentendrén (Pátriárka u. 7.)
látható december 28-án.
A
Duna palotába igyekezvén megjelentek képzeletemben Szép Ernő
művének a már korábban látott és olvasott – a háború előtti
békebeli Budapest – színterei; a Casino, a liget, a korzó, s
bennük a ligeti szegény lány, a primadonnaálmokat szövögető
kis varrónő, Tóth Manci története, aki még a nevét is szégyelli:
„– No, mi a neved? – Olyan csúnya. Azért nem szeretem. –
Mondjad már, mert izgatott vagyok. – Manci.” Csacsinszky
Palinak, a huszonhat
éves, de még merészebb jövőt álmodó banktisztviselőnek
mondja ezt, akibe első látásra beleszeret, és megismerkedésük
emlékére kér egy szál virágot a parkból: egy fürt lila akácot.
Pali csak játékszernek tekinti a kis ártatlan lánykát –
mert egy privát úriasszony, Bizonyosné Lola iránt érez forró
szerelmet. A nagyra vágyó, de mulatozásai következtében kiüresedett
fiatalembernek az átmulatott éjszakák, a kaszinóban eltöltött
tobzódó lumpolások végül is kiábrándulást hoznak. Ő lett
a játékszere az erkölcstelen úriasszonynak, Bizonyosné Lolának,
akiknek még a nevében is a bizonytalanságot, az asszony - ha pénze
van is! - semmisségét tükrözi az író. Mire Csacsinszky Pali
rádöbben, hogy mégiscsak Tóth Manci hozta életébe a tiszta
szerelmet, az ártatlan ifjúságot – a lányt már viszi is a
vonat, Oroszországba.
Szép Ernőt nemcsak a Nyugat és az Est című lapok olvasói
imádták, de mind a mai napig érezzük, hogy Kosztolányi Dezső,
Márai Sándor, Szerb Antal mellett egy korszak tökéletes
lenyomatát mutatja fel Ő is számunkra, őszinte gyermeki bájjal
és írói zsenialitással. Azt a kort, amelyben összeszorult szívvel,
egyszerre sírunk és nevetünk: mert – érezzük mindannyian
– a boldogság tetőfokáról nincsen továbbvezető út! A mámorban
beteljesült pillanatokban már ott a méreg: de ez nem az édes-keserű
érzés kettősségnek bizarr izgalma, a Richard Strauss-i szépség
fokozhatatlanságának szinte fájdalmas öröme! Hanem a vér és
halál tragikus előérzete: a világháború szele!
A Beregszászi Illyés Gyula Színház előadása – és
időzítettsége! – kísértetiesen hasonlít a nyilasok által
meghurcolt író, Szép Ernő korára. Mert most is érezzük a háború
veszélyét – még ha nem is a saját bőrünkön –, de minden
hír, minden mai történés a világban eme félelmünket erősíti.
Ugyanis az előadás színhelyére igyekezvén november 15-én, a
Bazilika előtt haladva égő mécslángok, gyászlobogók és
rendőrök mellett, ott kavarogtak agyamban az aznapi újságcikkek
címszavai:
Ez
világháború (Ferenc pápa); A pénteki párizsi merényletsorozatot
hét fő hajtotta végre; A terroristák valószínűleg
Belgiumban készültek fel; A
szélsőségesek vezére, bizonyos Abu Bakr emír, a Prófétától
származtatja magát; A fények városában kivilágítatlan az
Eiffel-torony; Az Iszlám
Állam szimpatizánsai Párizs
lángokban-jelszóval ünnepelték a támadásokat… Valamint
robbantások Ungváron; Öngyilkos merénylő a G20 csúcstalálkozón
Törökország déli részén; A Groupama Arénában fokozott rendőri
jelenlét a magyar-norvég pótselejtezőn…
Ilyen
mély „árnyékból”, szinte szakadékból átlépni a szépernői
„fénybe”, Zsüzsü úr kaszinójába, hallgatni a beregszászi
primadonnák kupléit – nem volt könnyű váltás! Lili, Juci,
Mili táncosnőknek nehéz volt a közönséget meggyőzni a „békebeli”
időkről.
Összeszorult
szívvel néztem a görlök táncát – még ha oly bájosak
voltak is, mintha az életből léptek volna elő: szinte
megtestesítették a háromféle nő-típust; a teltkarcsú,
mindent kipróbált és kiégett asszonyt, a vamp és rámenős démont
és a kis pisze szöszi bohócot, aki úgy élvezi még a kurválkodást,
mintha az a világ legszórakoztatóbb hivatása lenne! Ezen –
jelen esetben vidéki gésák – közé csöppen be Tóth Manci,
táncosnőnek. A szívbemarkoló komédia itt kezdődik! Akár a
kis „Mimi” a Bohéméletből: szövögeti illatnélküli rózsáit,
álmait a jövőről. Nem akar elutazni a társulattal Oroszországba!
Itthon akar maradni az imakönyvében lepréselt lila ákáccal,
özvegy édesanyjával és testvéreivel, s nem utolsó sorban
szerelmével, Palival. A darab szomorú végszavát Csacsinszkytól
halljuk, aki későn ismerte fel a kavicsnak vélt igazgyöngyöt,
a rejtőzködő tisztaságot Manciban, a kis szövőlányban.
Akkor, amikor már örökre elveszítette.
Minden
szereplő – a maga helyén – hitelesen teljesített; ezer szín
és nem megjátszott de őszintén átélt karakter keltette életre
ezt a csaknem száz évvel korábban megírt darabot, amely – örök
igazságot: szerelmet és tisztaságot hirdetve – nemcsak a mának
de a jövőnek is szól.
Szereplők:
Tóth Manci: Domáreckájá Júlia; Csacsinszky Pali: Ferenci
Attila; Bizonyosné Lola: Vass Magdolna; Bizonyos Nagyságos Úr:
Szabó Imre; Zsüzsü, balettmester: Orosz Ibolya; Angelusz,
artista ügynök: Kacsur András; Hédi táncosnő: Béres Ildikó;
Lili: Orosz Melinda; Juci: Tarpai Viktória; Mili: Kacsur Andrea;
Józsi, pincér: Sőtér István.
Zene:
Kucsera Géza / Koreográfus: Fejes Kitty / Rendezte: Katkó
Ferenc.
Faragó Laura
|
