vissza a főoldalra

 2015.12.04. 

Az Úr napját ne szórakozással szenteljük meg

Gyökössy Endre: Adventi utaink

Gyökössy Endre írásaiból válogatva advent minden napjára kapunk egy életre vezető Igét és hozzá tartozó elmélkedést. Amikor Gyökössy Endre lelkész leírja, hogy advent, azaz a várakozás gyógyító erő, rögtön hozzáteszi, hogy többen erre azt mondhatják, ez mind szép és igaz, de nem túlságosan szubjektív, lélektani szempont ez? Gyökössy Endre szerint igen sajnálatos, sőt szomorú, hogy azok, akik hisznek Isten országában, mint egy eljövendő aranykorszakban, valamiféle földi paradicsomban, amely általuk megvalósítható, azok nem hisznek Istenben. Azok pedig, akik hisznek Istenben, furcsa módon mintha nem hinnének igazán Isten országában! Vagy: ha hiszünk is benne mint teológiai tételben, valójában nem tudunk vele mit kezdeni. Mindig meghökkent, hogy mi hívők hiszünk is Jézus Krisztusban, meg nem is. Például, amikor azt mondja: Isten országa benne van ebben a világban, akkor fölhúzzuk vállunkat, és azt mondjuk: „Talán. Lehet. De hátha nem így van?”

Arra a kérdésre, hogy mikor van advent, a lelkész így írt: azt hiszem, advent lényegét a Jelenések könyvéből kiemelt két szó fejezi ki leginkább; az ígéret, amit Jézus a filadelfiai gyülekezetnek adott. „Hamarosan eljövök.” Az eredeti görög szöveg hamarosan kifejezése számunkra is ismerős, így hangzik: taxu. Ki ne ismerné föl benne a kissé elmagyarosított taxi szavunkat. Tuxu = hamarosan, villámgyorsan. De ebben a görög szóban az is benne van, hogy szüntelenül jön, soha meg nem áll. Gyökössy Endre úgy véli, hogy Jézusban az Isten szeretete közeledik az ember felé – ez az advent. Másrészt az ember közeledik Isten felé, mert meg akarja ragadni, s ez is az advent. Ebből az következik, hogy Jézus szüntelenül közeledik, és advent csak akkor lehetséges, ha mi is keressük a gyorsan közeledő Istent, és amikor jelentkezik, mi is jelentkezünk. Mikor van advent? Amikor a közelgő Isten Szentlelke, megragad téged, és te megragadott emberré leszel. Egy kis kitérővel vizsgáljuk meg azt, kitől is származnak ezek a sorok.

Dr. Gyökössy Endre reformárus lelkész Rákospalotán született 1913. február 17-én. Édesapja, id. Gyökössy András, jogász volt. Elemi iskoláit Újpesten végezte, majd ugyanott a Könyves Kálmán Gimnázium hallgatója lett. Érettségi után Nagykőrösön tanítói oklevelet szerzett. A budapesti Református Teológia elvégzése után 1939-ben szentelték lelkésszé és a Kálvin téri református templomban kezdte meg szolgálatát. Két doktorátusa is van, egy bölcsészeti és egy pszichopedagógiai. A baseli (Svájc) egyetemen Karl Barth és Emil Brunner, neves professzorok mellett többek között egyházjogot és pasztorálpszichológiát is tanult. Mivel mindig is azt volt a véleménye, hogy a lelkész ne csak prédikáljon, hanem lelkileg is közelítse meg az embert, ezért később a gyakorlati teológia kutató professzora is lett. 1941-ben házasodott meg Baselben. Házasságukból öt gyermek született.

Dr. Gyökössy sohasem ragaszkodott titulusainak tiszteletben tartásához. Legjobban szerette, ha Bandi bácsinak hívják, mi több ő saját magát is úgy nevezte. Voltak, persze akik – talán a valamivel tisztelettudóbbnak hangzó – „Isten öreg bojtárjának” nevezték. Több évtizedes munkásságát, gyakorlatilag lehetetlen összegezni. Szolgálatának legfőbb ismérve, lehajolni az elveszett emberhez, nem csak a szószékről beszélni hozzá.

Gyökössy Endre fáradhatatlanul kutatta az utakat az emberhez a rábízott szabadító üzenettel. Hamar rájött ugyanis, hogy az út ember és ember között akkor még nem tekinthető megtettnek, amikor a lelki gondozó becsönget valakinek az ajtaján és hallja a belül közeledő lépteket, vagy leül a székre két kórházi ágy között a szűkös folyosón, vagy pedig a dolgozószobájában kínálja hellyel a segítséget keresőt. A hosszabb és fáradságosabb útszakasz csak ezután kezdődik, mely a külsőségektől az élet belseje felé, a felszíntől a mélység irányába, a buroktól a mag, igazi önmagunk felé vezet. A megértés és megértetés útja ez, mely a mondhatótól halad a kimondhatatlan irányába, hogy ihletett szót, Igét vigyen a némaságba és megnevezze a névtelen szenvedést és fájdalmat, a settenkedő félelmet, a kaotikus összevisszaságot, így végül jelentést, jelentőséget és értelmet adjon annak, ami értelmetlennek tűnt. Ez az út, vagy inkább ösvény csak a lélektan térképeivel és turistajelzései segítségével található meg és járható végig. Gyökössy Endre vállalkozott arra, hogy úttörő munkát végezzen a hazai lelkigondozás számára. Összegyűjtse, teológiai vizsgálat alá vonja mindazokat a lélektani felismeréseket és elméleteket, amelyek segíthetik a lelkigondozó munkáját; ismertesse azokat a módszereket, amelyek a lelkigondozásban felhasználhatók. Vállalta, hogy tanácsadó-felvilágosító írásaival alaposabb önismerethez, emberismerethez, lélektani műveltséghez juttatja a keresztyén embereket. Mélységesen szomorította, hogy egyre lelketlenebb és „lélekvesztőbb” világban élünk; de ennél sokkal jobban bántotta az, hogy az egyház is lelki kórokozó lett, s termeli a neurotikusokat, mert az emberhez hajló, emberré lett Isten szolgái nem ismerik az ember belső világát, lelki életének törvényszerűségeit. A pasztorálpszichológia művelése Gyökössy Endre munkásságának egyik szelete. Legalább ugyanilyen jelentős igehirdetői szolgálata, és felmérhetetlen azoknak a száma, akik a vele folytatott beszélgetések nyomán vagy az ő igehirdetéseinek hatására találtak megoldást életük válságos helyzeteiben, s kerültek közel, sőt közösségbe az élő Istennel.

Külön tanulmányt lehetne írni irodalmi teljesítményéről. Hihetetlen egyszerűséggel ír, még a legbonyolultabb teológiai kérdésekről is. Írói munkásságának, két fontos tulajdonságát emelhetnénk ki. Először is, minden írása azt bizonyítja, hogy igenis lehet beszélni, írni a keresztény élet minden területéről, anélkül hogy bármelyik felekezetet elmarasztalnánk. Másodszor, Gyökössy Endre – Jézushoz hasonlóan – soha nem a bűnöst ostorozta, hanem éppen ellenkezőleg, az Istentől elrugaszkodott ember gyötrődései iránti érzékenységéről tanúskodik.

Gyökössy Endrét életében csak egyetlenegy vád érte, éspedig hogy túlságosan ökumenikus beállítottságú. De ő ezt a „vádat” örömmel elviselte. Soha nem titkolta, hogy baráti körének nagy része éppen a katolikus papság köréből verbuválódott. Gyökössy Endre szavaival élve, a legtöbb ember azt sem tudja, hogy a katolikus szó, valójában az egyetemes, vagy általános fogalmat fedi. 1980 óta „papíron” nyugalmazott lett, de mint ő maga is mondta, nyugdíjas lelkész pedig nincsen. Az vagy az élete végéig lelkész, vagy soha nem is volt az. Dr. Gyökössy Endre lelkész-pszichológus és professzor, 1997. november 20-án költözött el az örökkévalóságba. Utolsó földi útjára 1997. december 6-án kísérték.

Talán semmi sem szőtte át Gyökössy Endre szolgálatát annyira, mint az a „felfedezése”, hogy Jézus volt az egyetlen vallásalapító, aki az AGAPÉ szeretetet hozta és gyakorolta a világban. Ez az a szeretet, ami hétköznapi nyelven nem jelent mást, mint hogy „akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz engem”. Hogy ezt az elvet mennyire magáévá tette Gyökössy Endre, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hitvallása: „Szenvedjétek el egymást szeretetben”.

Igenis, szeretetben! Mert, ahogy írja a könyv lapjain, Jézus szüntelenül vár ránk, mi meg szüntelenül Őt várjuk. Mert vagy szüntelenül történik az advent, vagy csak éppen megünnepeljük az adventet négy vasárnap, ahogyan azt az egyházi kalendárium előírja. De ez Gyökössy Endre szerint még nem elragadottság, és nem is tanítványság. Ezért kell kérni szüntelenül, hogy a Szentlélek ragadjon el bennünket, közelebb Istenhez. Egyre közelebb. És bizony arra is rámutat a lelkész, hogy Karácsony közeledtével előjönnek a „jajok”. Izgulunk, és azon töprengünk, hogy jaj, mit együnk, jaj, mit vegyünk, és jaj, mit tegyünk. Abban lehet bízni, remélni, hogy mi, Krisztus mai tanítványai talán nem így várakozunk. Bár ez is kétséges. Pedig tudjuk, hogy több mint 2000 évvel ezelőtt a Karácsonnyal valami egészen új kezdődött az emberiség életében. Mi ez az új? Isten Új szövetséget kötött velünk. Az Ószövetségben ezt olvassuk: „pusztulással sújtom a földet, amikor eljövök.” És mit mond Jézus? A jövő a béke emberéé. Vagy a szelídek öröklik a földet, vagy nem lesz örökség. Érjen oda az atyák szíve a fiakhoz, a fiak szíve az atyákhoz, egyik ember szíve a másik ember szívéhez – idézem a lelkipásztort.

Gyökössy Endre arra is figyelmeztet bennünket, hogy mondjunk igent az életre. Hiszen ahogy a szív betegségét is elsősorban az mutatja, hogy fáradékony lesz a test, ugyanúgy belső lényünk megbetegedését is az mutatja elsősorban, hogy fáradékony az életünk. Ennek egyik oka a lelkész szerint, sőt fő oka, hogy nem vagyunk teherbírók. És bizony egyre kevésbé bírjuk a feszültségeket. Különösen azt a feszültséget, amit a mindennapi munka, az emberekkel való bajlódás, bíbelődés jelent. Sok ember valósággal menekül a munkahelyéről, és undorral megy be. Lassan-lassan az otthonunkat sem bírjuk. Akadnak, akik menekülnek hazulról, mert nem bírják az otthoni feszültséget. De lassanként nem bírjuk a gyermekzsivajt sem, nem bírjuk az utcalármát. Vannak, akik nem bírják a munkát, s vannak, akik nem bírják a tétlenséget. Ez azért történik, mert általában nem a testünk fáradt, hanem nagy és alapvető fáradtság lett úrrá rajtunk. Azért, mert valahol legbelül nemet mondtunk az életre. S így a sorsunkra, az életkörülményeinkre és a hivatásunkra is. Holott nem nehezebb a munka, mint 500 évvel ezelőtt. Akkor nem volt ekkora a hajsza, de nem is volt ekkora a kényelem. Nem léteztek különböző robotok, számítógépek. A háztartási munkát is megkönnyíti nagyon sok eszköz. Tehát életfáradtságunknak nem külső, hanem belső oka van. Egy belső nem a sorsomra, életemre, körülményeimre. És amire az ember nemet mond belülről, azt csinálja ugyan, de nagyon fáradtan. Ha valamire belülről igent mondunk, az lehet akármilyen fárasztó, lehet bár reggeltől késő estig tartó, sok babrával, sok küzdelemmel járó munka, mégse fáradunk bele az életbe miatta. De amire belül nemet mondtunk, az kitaszít bennünket, és elveszi teherbírásunkat. De Isten legyen áldott azokért a sokakért, akiknek szívében Jézus megindította az igent: életük, embertársaik, Isten felé. Tehát az élet felé. Mert az élet gyönyörű, csak ki kell nyitnunk a szemünket. Gyönyörű itt is és most is, fiatalon és öregen is, abban a pillanatban, amikor szívünk központjából nem a fásult én szól, nem az uralkodik rajtunk, hanem a jézusi igen.

A robot témájától elérkeztünk a vasárnap témaköréhez. Ahhoz, hogy vajon ki „találta fel” a vasárnapot. Gyökössy utal egy felmérésre is. Miszerint skandináv munkapszichológusok tudományos mérésekkel megállapították, hogy egy normálisan dolgozó ember hat-nyolc óra testi vagy szellemi munka mellett hat napon át tud úgy dolgozni, hogy életenergiáinak a kamataiból, azaz a fölöslegéből merít. De ha a hetedik nap is dolgozik, és nem pihen, akkor már életenergiáinak a tőkéjét fogyasztja. Tehát a munka-pszichológia újra felfedezte a negyedik parancsolatot. A Bibliában szereplő héber „nefes” szó szerint azt jelenti: fellélegzés. Fellélegzésre az embernek, de még az álltnak is szüksége van. Ám úgy érezzük, hogy amikor a nyugodalom napját az ősi szöveg szerint „fellélegzés napjá”-nak mondjuk, akkor többről van itt szó, mint pihenésről, lustálkodásról vagy szórakozásról. Hiszen a parancsolat nem csak arról beszél, hogy ezen a napon ne dolgozzunk, hanem, hogy ezt a napot szenteljük meg. A modern ember egyik tragédiája a lelkész szerint éppen az, hogy a fellélegzés napját átalakította a szórakozás napjává. Nem a szórakozással van a gond, hanem azzal, hogy egy napba annyi mindent belesűrítünk, olyan sok helyre járunk bulizni, hogy közben képtelenek vagyunk föllélegezni. Ezért leszünk egyre idegesebbek, fáradtabbak, ingerültebbek. S aki nem tud leborulni, előbb-utóbb kénytelen kiborulni. Milyen furcsa, hogy a modern ember egyre többet tud, de egyre kevésbé tud élni. És azért tud kevésbé élni, mert kiesik az életéből a fellélegzés napja. Ha egy vasárnap otthon kell ülnie, nincs programja, sőt még a netes hálózat is vacakol, az idegessé teszi. Aki tehát nem tartja meg, nem veszi komolyan a nyugalom napját, az végül is nem tud megnyugodni, fellélegezni.

A vasárnap akkor szép, ha együtt vagyunk szeretteinkkel. Szeretet nélkül pedig nem lehet élni. Sőt ahogy Gyökössy Endre írja, még meghalni is nehezen. Ezért hívja magához római börtönéből közvetlenül halála előtt az öreg Pál utolsó levelében lelki gyermekét, Timóteust. Halála előtt még egyszer látni szeretné, megölelni, megáldani és elbúcsúzni tőle. Van ebben a megrendítő kapcsolatban egy nagy vigasztalás számunkra: mindenkinek lehet gyermeke. Ha nem vér szerinti, akkor lelki gyermekük, mint Pálnak Timóteus. A lelkész úgy véli, hogy ha csak egyetlenegy lelki gyermekünk van, akkor már Jézus tanítványai vagyunk. A szeretet ellentéte a gyűlölet. A harag nemcsak süketté és vakká tesz, hanem éget, sőt eléget. Talán hallottuk már ezt a kifejezést: izzó gyűlölet. Csak éppen azt nem tudják sokan, hogy tulajdonosát, hordozóját égeti meg elsősorban. Sok gyomorégés mögött ilyen elfojtott „izzó gyűlölet” húzódik meg. Minden összefügg az emberi szervezetben: a lélek és az idegzet a testtel. Ha a szeretet és a felülről való békesség a lélek oxigénje, a gyűlölet mérges gázkeverék, amely bármely pillanatban berobbanhat. Ezért a gyűlölettel, sőt még a jogosnak mondott haraggal is a legjobban éppen magunknak ártunk. Beteggé tesz. Aki kilép önmaga központjából, nem lesz többé egoista, az nem csupán a gyűlöletet győzi le, hanem helyet ad az életébe belépő szeretetnek, Jézus Krisztusnak.

A református lelkész legfőbb üzenete az, hogy az advent – azaz a várakozás Jézus Krisztusra – újjászülő, gyógyító erő, mert akkor hal meg lélekben valaki, amikor már nem vár senkitől semmit. Se Istentől, se embertől, se magától. Aki ebből a mélységből föl tud emelkedni, és újra vár Istentől, embertől, önmagától valamit, s az adventi időkben szent várakozással várakozik, nem csupán karácsonyi lakomára, hanem a karácsony misztériumára, örömére, békességére – annak a számára ez a várakozás bizony gyógyító erő.

(Gyökössy Endre: Adventi utaink; Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2008.)

M.A.