vissza a főoldalra

 2015.12.04. 

Csurka István: Ezek eldorbézoltak bennünket

Az Aczél-társulat, a demokratikus ellenzék szűk magja, a Nyugattal a leglényegesebb ponton a leggyakrabban érintkező bankárok kasztja óriási információelőnyben volt nemcsak a rendszerváltók népi hadával, plebejusaival, hanem magával a pártközponttal és a központi bizottság tagjaival szemben is. Ezek a jól informáltak szavakban még akár véresszájú kommunistának is mutatkozhattak és a párt nevében üldöztek is sok embert, bennünket is, miközben készültek az átalakulásra, amikor tőkések és privatizátorok lesznek, valamint liberálisok.

Aczél Szabad Európánál tett látogatására például sokkal később derült fény, pedig a kilencvenes évek médiaháborújában ennek súlya lett volna. Lakitelek felől csak az látszott, hogy az SZDSZ fele kiköltözik Münchenbe. Az új munkatársak kiválogatása ott majdnem ugyanazon elvek és faji kristályosodási pontok körül történik, mint idehaza. A SZER össze van kötve a demokratikus ellenzékkel, az SZDSZ-szel – gondoltuk. De nemcsak azzal volt, hanem a párttal is, amelyik bennünket eltiltott. Engem éppenséggel azért mert engedélyt adtam New York-i beszédem közlésére. Az Aczél által kinevezett káderek és az általa létrehozott intézmények és hálózatok  hatalomuk átmentéséért dolgoznak, mégpedig nyugati, amerikai támogatással – ismertem fel meglehetős késéssel. Első pillantásra hihetetlen volt ugyanis.

Jómagam sok értesülést csak külföldről tudtam beszerezni, nyugatról, de ezeket erősen meg kellett szűrni, amihez viszont kevés politikai tényanyag állt az ember rendelkezésére. Jellemvizsgálattá és benyomások összegzésévé vált sokszor egy-egy ilyen magamban lefolytatott elemzés. Bármilyen alaposan végeztem is ezeknek a párhuzamos életrajzoknak az összerakását, minden írói intuíciómat is bevetve, ezekbe bizony sok hiba csúszott, sokszor éppen az író helyzet- és jellemalkotó képzeletének beleszólásai, konfliktuskeresései miatt. Adatokra, pontos értesülésekre, tényekre lett volna szükségem, s azt hiszem valamennyiőnknek. Ezek az információk – kilencven után magától értetődően jártak volna nekem, mint a változást kiküzdő párt alelnökének és a kormányt adó párt egyik főemberének, de nemcsak a volt kommunisták, hanem a saját kormányom egyes emberei is eltagadták előlem. Az igazság az, hogy maga a kormány sem volt kellőképpen tájékoztatva. Az Antall–Tölgyessy-paktum egyik leghátrányosabb következménye volt ez. A régi világra vonatkozó adatanyag, akár bűnlajstrom, akár a jövőbe vezető útmutatás nem került az új kormány kezébe. Antall kapott valamit, többet tudott, mint mi, de másként használta fel.

Olyan ellenfelekkel álltunk szemben, akik évek óta figyeltettek bennünket, s akik mögött elemzők hada és velünk ellenséges apparátusa állott. Egyenlőtlen volt a küzdelem, s erről nem beszél senki.

A nagy összeborulásban, jó magyar természet szerint el lett feledve egyik-másik hatalmat átnyújtó egykori véreb mivolta, a lábikránkból kiharapott hús, olykor a torokszorítás, a betiltások, a kéziratok visszadobása. Tűrt, néha tiltott életünk bennünk most az áhított változás igézetében visszamenőleg is megszépült. Végre bekövetkezik az elmaradt virágzás? Fütyültünk rájuk, nem azt néztük, hogy mik lehettünk volna nélkülük, hanem, hogy mik leszünk, ha eltakarítjuk őket az útból. Ami azt illeti, bevallom, mélyen megvetettem az egész bandát, de amikor közelükbe kerültem, és láttam rajtuk a félelmet, rendszerint megszántam őket. Egy bolsevikkal, egy kahal-növendékkel szemben ez a legnagyobb könnyelműség. 1990-ben, még meg sem alakult az új kormány már első számú közellenség lettem.

 Kistarcsán 1957-ben mindenkiről, aki ott raboskodott fényképet készítettek és ujjlenyomatot vettek. A bűnöző ellenforradalmárok ezen adatait Moszkvába szállították. Ez akkor, illetve később, amikor megtudtam, hogy így történt magától értetődő volt. Mindig is hadifogolynak éreztem magam, ahogy a könyv elején is megírtam. Huszonhárom éves kori fényképem és ujjlenyomatom most tehát Moszkvában található, a később készült felvételeket, a rendszerváltás előidejében, a nyolcvanas években összegyűlt adatokat pedig Moszkva és Budapest mellett a CIA központjában, Tel-Avivban vagy Jeruzsálemben tárolják. Akár pasziánszozhatnak is képeimmel, aláírásaimmal. Ilyen volt, ilyen lett. De ezt már nem érezhetem magától értetődőnek. Ez így nagyobb csalás, mint a kistarcsai ujjlenyomat Moszkvába vitele. Nyilvánvaló, hogy mielőtt elkezdődött a kizárásomra és politikai ellehetetlenítésemre irányuló hadjárat, ezek a szervek és ezek a központok valamilyen úton-módon értésre adták velem kapcsolatos követeléseiket. Nyilván ítélkeztek az egész „csúcsra jutott muzsik banda” felett együttesen és külön-külön is. Még tulajdonképpen megfigyeltek, még „Zsoké” nevű célszemély voltam, éppen csak nekem magamnak nem volt tudomásom erről, amikor már az SZDSZ vezetői, nyilvánvalóan az előbb említett központban összegyűlt adatok és határozatok alapján elkezdték követelni – 1989 vége – eltávolításomat az MDF vezetéséből, majd pedig 1990. január 14-e után összevont, szervezett és gerjesztett sajtótűz alá vettek, majd pedig a választás után ezt szinte a képtelenségig fokozták, nehogy győztes pártom, amelynek alapítója és alelnöke voltam valamilyen feladattal, miniszterséggel, netán valamelyik intézmény – rádió – vezetésével bízzon meg.

1990. január 14-én „jönnek a kunbélák” kezdetű figyelmeztetésem hangozott el a rádióban, ’90 és ’91 során többször élesen bíráltam a Soros Alapítvány magyarországi működését és ezért 1991-ben lényegében véve kitiltottak a Magyar Rádióból, nem írhattam és nem olvashattam be több jegyzetet. Én, a kormányzópárt alelnöke. Helyzetem ekkor már természetesen teljesen világos volt előttem, beleértve az Antall-féle paktum árulását is, de cselekvésre egyre kevesebb tér nyílott számomra. Leginkább az szorított, aminek magam is egyik létrehozója voltam, az MDF, a saját kormányom. Azok, akik éveken át megfigyelés alatt tartottak, azok irányították már az MDF belső életét is, a kormányra ráerőszakolták a legkülönbözőbb galád privatizációkat, teljes mértékben átvették a sajtó irányítását, a rádióból és a tévéből kiszorították még a nemzeti érzelmű kommunistákat is, illetve azokat a párttagokat, egykori vezető munkatársakat – Chrudinák, Pállfy G. István stb. –, akik nem álltak be az SZDSZ szekerét tolni.

Nekem, mint támadott személynek nyilvánvalóan fokozott érzékenységem fejlődött ki. Minden ellenem irányult támadásnak meg kellett keresnem a kiváltó okát és a gócát, s ugyanígy a hátam mögötti összesúgások kezdeményezőit és felbujtóit, szítóit is meg kellett ismernem. A legtöbb szál elvezetett az egykori MSZMP pártapparátushoz, az egykori megfigyelőimhez és mindenek felett az SZDSZ jól informált köreihez. De minden támadás, vád, suttogás mögött ott lapultak egykori üldözőim, megfigyelőim, illetve azok, akiknek a kezében a mostani és az egykori ujjlenyomatok és a mostani adatok vannak: a Magyarországon működő amerikai és izraeli titkosszolgálat és a legfontosabb központok, intézmények, alapok, amelyek gazdasági, politikai kiterjeszkedésük egyik komoly akadályát látták bennem. Ez sűrűsödött össze az antiszemitizmus vádjában. Ez a magánéletemről, közéleti szerepléseimről, szerkesztői munkámról és az MDF elnökségi ülésein tanúsított magatartásomról készült jelentések, felvételek, lehallgatások és azok elemzései nélkül ebben a formában nem jöhetett volna létre. Ezekről azonban semmi nincs a kezemben. Ezekről ma sem beszél senki. Ez egyszerűen nincs.

Bennem azonban, s éppen az ellenem irányuló sokszor aljas és körmönfont támadások hatására fokról fokra rajzolódott ki a kép és világosodott meg a módszer, amivel Magyarországot megtartották maguknak vagy ahogyan a kedves, szerény, de óriási tehetségű színésznő, a mindenből kiszorított Horváth Teri mondta egy, a hetvenötödik születésnapjára készített rádióinterjúban 2004-ben: ahogy „ezek eldorbézoltak bennünket.” A régi MSZMP felső káderei hatalmának, azon belül is az Aczél-kör hatalmának, befolyásának, káderei megőrzésének módszere a következő volt.

Minthogy az MSZP kormányon maradásának még MSZP-vé való átalakulása után sem volt semmi esélye, s nem lehetett elképzelni olyan választási eredményt, amely ezt a pártot kormányon tartja, a hatalomban maradásra csak az SZDSZ-be való átbábozódás, pontosabban az SZDSZ-nek mint rendszerváltó pártnak az előretolása révén nyílt esély. Addig, amíg a választás le nem zajlott az MSZP egyszerűen a talpon maradásért és az SZDSZ győzelméért küzdött, mégpedig úgy is, hogy legjobban az SZDSZ-t szidalmazta és ezzel segített kialakítani a leghevesebb rendszerváltó képét erről az élcsapatról. Miközben erősen bíráltatta a sajtójával az SZDSZ egyes radikális célkitűzéseit, ezzel is az esélyét növelte, hozzájárult „az SZDSZ az egyetlen radikális rendszerváltó párt” mítoszának kialakulásához. A nép azt látta, hogy van egy kemény antikommunista társaság, akik megcsinálják a magyar Watergate ügyet, nem akarják, hogy Pozsgay Imre legyen a köztársaság új elnöke, mert ő kommunista, s az MDF ehhez képest langyos és tele van volt kommunistával. Ez részben igaz is volt. Miután pedig a választásokon – köszönhetően az „Apák és Fiúk”-nak és a magyar társadalom feltámadó alakfelismerő képességének, józanságának, mégiscsak az MDF győzött, a nómenklatúraburzsoázia, együtt a CIA-val és a MOSZAD-dal előhúzta az erre az esetre érvényes második kártyát és nyélbe ütötte a paktumot. A paktum lényegében véve a volt kommunista és Aczél-káderek teljes kiseprűzését akadályozta meg, végső soron nyertese nem az SZDSZ, hanem az MSZP és a megdöntött hatalom volt. A rendszerváltás egyszerű cégércserévé vált, az állami vállalatból részvénytársaság lett, a részvénytársaságot azonban ugyanazok vezették, akik korábban. „Az állam a legrosszabb tulajdonos” jelszóval megindult a privatizáció, amelyből a nép kimaradt. A kárpótlás, amely a törvénytelenül elrabolt, államosított, téeszbe szervezett magántulajdon visszaadása helyébe lépett, köszönhetően az Alkotmánybíróságnak papírügyletté vált és megkezdődött a kárpótlási jegyekkel való üzletelés. Mindez a belső elhárítás és a különböző titkosszolgálatok közreműködése nélkül, valamint a pártapparátus információs privilégiumainak fennmaradása nélkül elképzelhetetlen lett volna. Az elhasználódott régi, idősebb káderek helyét a KISZ-apparátus rámenősei foglalták el, ők lettek az első privatizátorok, az ÁVÜ vezetői és a külföldi auditáló és privatizációs tanácsadó cégek segítségével, amelyeknek a vezetésbe a bankszektor volt embereit, valamint a tervhivatal jól megszervezett csapatát helyezték, megkezdődött az ország kiárusítása.

 Mindezeket erőteljes fedőakciókkal, félrevezető kampányokkal kellett letakarni. Ezeknek a sikerességhez megint csak szükség volt a belső elhárítás újonnan szerzett információira. Tudni kellett, hogy kiket kell antiszemitának nyilvánítani, mégpedig nemcsak azért mert vezetők és veszélyesek az SZDSZ törekvéseire nézve, hanem azért is, mert lehet, mert a múltjukban vagy a családjuk múltjában van olyan elem, amire fel lehet építeni a vádat. Sok volt természetesen a provokáció is. Tudni kellett ezenfelül, hogy kikre lehet számítani ellenük, kik fognak felháborodni és kik fogják ezeket úgy megvédeni, hogy attól kódulnak. Minden rossz hírbe hozást gondosan meg kellett szervezni.

Minden privatizációs gazemberséghez mozgósítani kellett egy csomó gibicet, lejáratót, lebeszélőt, akik megijesztették a munkásokat, hogy éhen halnak, ha valóban sajátjuk lesz a gyár. Belső egyenetlenségeket kellett szítani nemcsak a pártokon, hanem az üzemeken és hivatalokon belül is. Ehhez mozgósított ügynökhad és mindenekelőtt sajtó kellett. Ezért lett a paktum fő tétele a sajtó – rádió, televízió – és ezért indult meg nyomban a médiaháború.

A médiaháborúval itt most nem foglalkozom. Ez most már hatalmas kutatómunkát és önálló könyvet kíván. Félelmetes történet, gyilkosságokkal, félreállásokkal, árulásokkal és egy eddig jószerivel ismeretlen emberfajta – már ami ennek a fajtának a műveletlenségét, felszínességét és jellemtelenségét illeti – kialakulásával és uralomra jutásával. Anynyit azonban meg lehet állapítani, hogy e nélkül az SZDSZ-es médiauralom nélkül semmi sem történt volna így, ahogyan történt.

(2005)