|
 2015.12.11.
Új Magyar Ház
– magyar zászló nélkül…
A sokszínű magyar emigráció újabb érdekes esete
Nincs olyan
nemzet, népcsoport, amelynek ne volnának szórványban élő részei,
olyan közösségei, amelyek az óhazától akár sok ezer kilométerre
élik hétköznapjaikat. Bár a magyarság nem vetekedhet mondjuk
az örményekkel, amely közismerten a leginkább szétszóratott
nemzetisége a világnak, azért a magyar diaszpóra is igencsak
számottevő, és bár elsőre hajlamosak volnánk rávágni, mégsem
igaz, hogy ennek csak Trianon az oka. A magyar szórványközösségek
létéért ugyanis az országcsonkítás mellett legalább annyira
felelős a XIX–XX. század fordulójának sajátos
viszonyrendszere, amelyben magyarok százezrei „tántorogtak
ki” az anyaországból, majd aztán a második világháború, még
később pedig 1956 vérbe fojtása, és az azt követő kádári
„puha diktatúra” is sokat hozzátett a több milliós magyar
diaszpóra kialakulásához.
Jelen írásunknak
nem lehet tárgya a külhoni magyar közösségek kialakulásának
és jelenlegi összetételének vizsgálata, hiszen ez roppant
alapos és szerteágazó kutatásokat tenne szükségessé. Meg
kell ugyanakkor említeni, hogy a magyar szórványközösségek a
sokszínűségben alighanem túltesznek minden más nemzetiségen,
beleértve azt is, hogy a magyar kolóniák tagjai között szép
számmal találni olyanokat is, akik magyarságukat fennen
hangoztatják ugyan, ám mégis mintha tudatosan a magyarság,
valamint az éppen regnáló anyaországi, jobboldali kormányzat
lejáratására, és az adott magyar közösség bomlasztására törekednének.
Ennek okán időről időre sajnos különös jelenségek ütik
fel a fejüket a külhoni magyar kolóniákban. A közelmúltban
is történt egy érdekes és talán jellemzőnek is nevezhető
eset, amely mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
Torontóban –
ahol Kanada legnagyobb magyar közössége él – felavatták az
új Magyar Házat. Ennek létrejöttéhez a helyi magyar közösség
egyes tagjainak komoly áldozatvállalása mellett az Orbán-kormány
közel 130 millió forintos támogatása is kellett. Az önmagában
rendkívül örömteli eseményt különös dolog árnyékolta be:
az 1956-os forradalom és szabadságharc 59. évfordulójára időzített
megnyitó-ünnepségen nem volt jelen a magyar nemzeti lobogó,
amely pedig a korábbi épületben az év 365 napján díszítette
a hátteret. Ráadásul nemcsak az épületen belülről hiányzott,
de kívül sem volt látható sehol sem. Hiányoztak egyebek is, például
a korábbi épülethez hozzá tartozó gyönyörű Szent Korona,
valamint az a hatalmas, nemzeti jelképeket tartalmazó faldísz
is, amely szintén szimbóluma volt a torontói Magyar Háznak.
Nem voltak jelen az avatáson az első torontói Magyar Házat létrehozó,
még elő ’56-os emigránsok sem, pedig ugyebár október 23-a
tiszteletére zajlott a megnyitó. Az eseményen készült fényképeken
jól látszik, hogy kizárólag két nagy méretű, tokaji bort ábrázoló
molinó emlékeztetett arra, hogy ennek az egész eseménynek azért
van valami köze a magyarsághoz…
Első blikkre
esetleg felvetődhet, hogy nincs nagy dologról szó, hiszen a
Magyar Házat végül is felavatták, az meg, hogy hiányzott a zászló,
nem nagy ügy. Ez azonban nincs így, ennek éppen az ellenkezője
az igaz. Az összmagyarság identitásának talán legfőbb
kifejezője éppen a piros-fehér-zöld lobogó, hiszen az
teljesen egyedi, ez által pedig azonosít bennünket az egész
világon. Ahol ez a trikolór lobog, ott mindenütt a magyar
nemzetet jelképezi, amit magáénak érezhet minden magyar, akkor
is, ha nem itthon él, sőt még akkor is, ha – többgenerációs
leszármazottról lévén szó – esetleg nem is beszél már
magyarul. Ebből következően egy újonnan felavatott Magyar Házban
nemzeti lobogónknak elsőként kellett volna a neki méltó, fő
helyre kikerülnie. Sajnos ez nem történt meg, ami súlyos
mulasztás volt a szervezők részéről, és csak remélni lehet,
hogy pusztán mulasztásról van szó, nem pedig tudatos elhagyásról.
Ugyancsak nemrégiben
a Föld másik féltekéjéről, Ausztráliából kaptam panaszos
hangú telefont. Egy 1956-ban, a forradalom leverése után kivándorolt,
mély nemzeti elkötelezettségű ismerősöm, aki hosszú éveken
át szerkesztette közmegelégedésre az egyik ausztrál nagyváros
magyar rádióadását, arra panaszkodott, hogy utódja gyalázatos
munkát végez. A korábbi, nemzettudatot erősítő, lélekemelő
műsorok helyett bárgyú, értéktelen, olykor már az idiotizmus
határát súroló műsorokat sugároz a rádió. Több konkrét példát
is említett ennek alátámasztására, amelyek közül az idei
Magyar Kultúra Napján történteket tartotta a legfelháborítóbbnak.
Zseniális költőink műveinek felolvasása, vagy világhírű
zeneszerzőink alkotásainak műsorra tűzése helyett ugyanis a
magyar káromkodások széles tárházát igyekezett felvillantani
a rádió szerkesztője, mindezt ékes röhögések közepette. Ha
ezek csupán elszigetelt esetek volnának – ámbár félő, hogy
nem azok –, akkor is nagyon elgondolkodtatóak.
A 2010-es választások
óta 180 fokos, pozitív fordulat ment végbe a kormányzat magyar
kisebbséget érintő politikájában, különös tekintettel szórványközösségeinkre.
Egyes területeken közel 100 éves, sok más téren pedig több
mint fél évszázados késéssel történt meg mindez, de végre
megtörtént. Ennek leglátványosabb eleme a könnyített állampolgárság
felajánlása és megadása volt, amelynek révén 2018-ig akár
az egymilliót is elérheti az új állampolgáraink száma. Ám
ezenkívül is számos kisebb-nagyobb támogatásban részesültek
a külhoni magyar közösségek. A Balassi Intézet felkarolása,
a Kőrösi Csoma Sándor-program elindítása és felfejlesztése,
a határon túli magyar műemlékek, templomok, emlékhelyek állagmegóvására,
valamint felújítására fordítandó komoly pénzösszegek elkülönítése,
az elcsatolt területekre irányuló iskolai kirándulások
tudatos támogatása, vagy épp a legfrissebb kezdeményezés,
miszerint ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít
a kormány a Vajdaságban, a helyi magyar közösség szülőföldön
való boldogulása érdekében, mind-mind mutatják az Orbán-kormány
elkötelezettségét a külhoni magyar kisebbségek irányába,
ami egyaránt dicsérendő és példaként is állítható.
A torontói – és
az ausztráliai – eset azonban arra világít rá, hogy bizonyos
értelemben ennél is többre van szükség. Másként fogalmazva:
meg kell találni annak a módját, hogy az anyaországi juttatások
kizárólag olyanok kezébe kerülhessenek, akik méltóak is
arra, hogy azt felhasználják. Alkalmatlan vezetőket nem szabad
támogatni. Ez egyaránt áll intézményi szinten, és a különböző
magyar egyesületek, közösségek tekintetében is. Ha ugyanis
alig pár nappal a torontói Magyar Ház avatása után, az öröm
és büszkeség hangjai helyett olyan körlevelek járhatják be a
nemzeti érzelmű magyarok táborát, amelyben a magyar zászló
„elfelejtését” kérik számon – joggal – a levél írói,
az könnyedén alááshatja a kormányzat amúgy tényleg példaértékű,
és pozitív eredmények egész sorával büszkélkedő
nemzetpolitikai tevékenységét.
Kovács Attila
|
