vissza a főoldalra

 2015.12.11. 

A sztálini haláltábor épp olyan volt, mint az auschwitzi

A Gulag és a malenkij robot magyar áldozataira emlékezünk

Hivatalosan éppen három évtizedig, valójában azonban tíz évvel hosszabb ideig működött az egykori Szovjetunióban a Javító- és Munkatáborok Főigazgatósága, azaz a Gulag. A négy évtized leforgása alatt a legóvatosabb becslések szerint is legalább 10 millió embert tartottak fogva a Gulag-táborokban, de egyes számítások ennél jóval nagyobb létszámról is említést tesznek. A foglyok közül több mint félmillióan honfitársaink közül kerültek ki. Rájuk, valamint a malenkij robotra elhurcoltakra emlékeztek szerte a Kárpát-medencében november 25-én.

A Gulag létrehozásáról szóló határozatot 1930. április 15-én írta alá Sztálin, így hivatalosan ez a dátum a táborigazgatóság születésének napja. A valóságban azonban sokkal korábbra datálódik a rendszer születése, hiszen már a cári Oroszországban is léteztek elkülönítő telepek – az úgynevezett katorgák –, ahová a politikai elítélteket száműzték. Egy ilyen katorga működött fent északon, a Szoloveckij-szigeteken is, amelyet Szolzsenyicin híres művében, A Gulag-szigetcsoportban, az első Gulag-tábornak nevezett. 1930-ra már jól kiépített táborrendszer létezett a Szovjetunióban, így a Gulag nem a születése után lett megszervezve és kialakítva, hanem egy, már korábban létrejött koncentrációstábor-hálózatot fogott össze a törvényileg felállított tábor-főigazgatóság. Embertelen munkák egész sorát végeztették el a fogvatartottakkal. Utakat, vasutakat, csatornarendszereket, bányákat építtettek a foglyokkal, velük irtatták a tajga zord éghajlaton fekvő, megközelíthetetlen erdeit, és a bányászati tevékenység is jórészt a foglyok feladata volt, különösen a sarkkörön túli, valamint az orosz Távol-Keleten fekvő bányák esetében. A Kolima folyó vidékén található hatalmas kiterjedésű, de különösen hideg éghajlatú aranylelőhelyeken például egészen az 1950-es évek végéig kizárólag rabok dolgoztak, a szovjet arany az ő kezük munkája révén lett kitermelve.

Bár az első világháborút követően is kerültek magyar hadifoglyok orosz földre, vannak is adatok arról, hogy közülük is sokan megjárták a Gulagot, az igazán nagy magyar emberáradat a második világháború végeztével indult meg a Szovjetunió felé. Az elhurcoltak pontos számát illetően rendelkezésre álló adataink sajnos máig nem pontosak és sok esetben egymástól is eltérőek. Kiindulási alap lehet egy 1949. évi szovjet összesítés, amely akkor 534 ezer magyar foglyot tartott nyilván a Gulag táboraiban. Miután ebben a számban értelemszerűen nincsenek benne a már korábban elhunyt, kivégzett, netán addigra hazatért honfitársaink, valamint azok sem, akik a felmérés időpontjában éppen tranzitlágerekben vagy gyűjtőtáborokban tartózkodtak, így ennél az 534 ezernél lényegesen nagyobb létszámról kell beszélni. Ebből az következik, hogy a magyar Gulag-rabok összlétszáma legalább 7-800 ezer főre tehető, vagyis Magyarország lakosságának közel egytizede érintett volt az elhurcolásban. A magyarokat mintegy ezer munkatáborban szórták szét, és sajnos igen nagy arányban kerültek a leginkább zord időjárású, embert próbáló helyekre. Sokan töltötték le részben vagy egészben a büntetésüket Magadanban, Kolimán, Vorkután, Norilszkban, vagy éppen a Donyecki-medencében lévő kőszénbányákban.

A Szovjetunióban volt magyar politikai rabok és kényszermunkások csoportjába természetesen nemcsak az egykori Gulag-rabok tartoznak bele, hanem azok is, akiket malenkij robotra hurcoltak el. A megszálló szovjet Vörös Hadsereg a kárpátaljai és erdélyi területeken már 1944 késő őszén elkezdte begyűjteni a magyarokat. A második világháború idején visszatért területeken sok esetben ennek tudatos, etnikai tisztogatásra is irányuló oka volt. Az anyaországban pedig csak szimplán hadifoglyokat ejtettek, akiket sokszor erőltetett gyalogmenetekben tereltek tíz kilométereken át. Az összegyűjtés indoka minden esetben annyi volt, hogy malenkij robotra, azaz egy kis munkára viszik csupán el az embereket. A „kis munkából” nagy általánosságban egy-két éves kényszermunka lett, és az elhurcoltak közül sokan vagy soha többé nem tértek haza, vagy olyan betegségeket szereztek a kényszermunka ideje alatt, amely életük végéig elkísérte őket. A malenkij robotban érintettek úgyszintén több százezren vannak.

A malenkij robotosok döntő többsége 1947–1948-ra általában visszatért, a Gulag-rabok közül azonban sokan hat, nyolc, de akár tíz évet is eltöltöttek Sztálin koncentrációs táboraiban. 1953. november 25-én – a Sztálin halálát követő enyhülés eredményeként – egyszerre, mintegy 1500 Gulag-fogoly tért haza Magyarországra. Ezt a napot nyilvánította a kormány 2012-ben a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává. Emlékeznünk kell minden létező módon és fórumon, egyrészt azért, hogy többé ne ismétlődhessen meg mindez, másrészt pedig azért, mert a Gulag és a malenkij robot okozta szenvedésekről mind a mai napig méltatlanul kevés szó esik.

 ******

 November 21-én került sor a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (Szorakész) és a Gulag Emlékbizottság megemlékezésére a VI. kerületi Derkovits Gyula Általános Iskola udvarán, ahol 1945–1948 között a szovjet állambiztonság börtöne működött.

A megemlékezésen részt vett Orbán Viktor miniszterelnök, aki beszédében a következőket mondta: „amikor a nemzetiszocializmus őrült gondolata háborúba rántotta a világot, és a megroggyant nyugati világ felismerte, hogy a léte forog kockán, szövetségre lépett egy másik őrült gondolattal, a nemzetközi szocializmussal, a kommunizmussal és annak gazdájával. Így tört be a szovjet világ Európába, és a Nyugat saját biztonsága fejében végül tálcán nyújtotta át a Szovjetuniónak Európa szabadságszerető népeinek jelentős hányadát. Az egész nemzet nevében emlékezünk a meghurcoltakra, fejet hajtunk az elhunytak előtt, kifejezzük tiszteletünket a hazatérteknek, és vigyázunk a még élőkre. Ma már senki sem vitatja, hogy a nemzetiszocializmushoz hasonlóan a kommunizmus is egy őrült eszme volt, senki sem vitatja a kommunizmus bűneit, de hosszú és rögös utat kellett bejárnunk, amíg idáig eljutottunk. Itt volt az ideje lezárni ezt az időszakot, ezért lett 2015 a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások nemzeti emlékéve. Tisztelet a hősöknek, kegyelet az áldozatoknak!”

A miniszterelnök szavai után Menczer Erzsébet, a Szorakész elnöke mondta el beszédét, amelyben örömének adott hangot, miszerint az egykori elhurcoltak immár legalább végre beszélhetnek az általuk átélt borzalmakról. „Figyelembe véve, hogy ezt évtizedekig nem tehették meg, ez is nagy eredmény. Ma egy olyan Európában élünk, ahol nekünk kell megmagyaráznunk jelenlegi szövetségeseinknek, hogy az emberi jogok nem csak akkor sérülnek, ha valakit zsidósága miatt visznek el egy haláltáborba. Az emberi jogok ugyanis nem származástól függenek. A haláltábor pedig, amely Sztálin Szovjetuniójában hamarabb állt már a szögesdrótjaival, magasfeszültségű kerítésével, mint a kontinensen, Európában, éppúgy haláltábor, mint az auschwitzi volt. A velünk és hozzátartozóinkkal történtek ellenére élünk, itt vagyunk, feldolgozzuk a múltat, és nem hagyjuk megismétlődni a gyalázatot” – zárta emlékezését Menczer Erzsébet.

Kovács Attila