|
 2015.12.23.
Nem vagyok az
olcsó poénok híve
A gyerekeket sem lehet átverni, nekik sem lehet hazudni a színpadon
Bácsatyai Gergely
színész, a Turay Ida Színház tagja 1974-ben született
Sopronban. 1993–1996 között az egri Gárdonyi Géza Színház
Kelemen László Színészképző Stúdióban tanult és a teátrum
segédszínésze volt. 2001-ben szerezte meg a „színész
1”
képesítést. 2007-ben a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán
idegenforgalmi közgazdászi diplomát kapott. 2000-től 2001-ig a
tatabányai Jászai Mari Színház, 2003 és 2006 között a
Trambulin Színház, 2006-ban a Maskara Társulat, 2008 és 2009 között
az Irodalmi Rádió, 2008-ban a Tihanyi Vándorszínpad, 2010-től
a Turay Ida Színház és a Magyar Nemzeti Gyermek és Ifjúsági
Színház művésze. Főbb szerepei: A. A. Milne: Micimackó (Gárdonyi
Géza Színház, Eger; rendező: Dávid Zsuzsa) – Tigris;
Tennessee Williams: Ez a ház bontásra vár (Gárdonyi Géza Színház,
Eger; rendező: Szegvári Menyhért) – Tom; Andrew Lloyd Webber:
József és a színes szélesvásznú álomkabát (Gárdonyi Géza
Színház, Eger; rendező: Gali László) – Júda; Barta Lajos:
Szerelem (Gárdonyi Géza Színház, Eger; rendező: Szegvári
Menyhért) – Udvardi Pista; Szörényi–Bródy: Kőműves
Kelemen (Jászai Mari Színház, Tatabánya; rendező: Dávid
Zsuzsa; koreográfus: Román Sándor) – Benedek; Dés–Geszti–Békés:
A dzsungel könyve (Gárdonyi Géza Színház, Eger; rendező: Dávid
Zsuzsa) – Majom rapper, Furkó farkas; W. Shakespeare: Rómeó
és Júlia (Gárdonyi Géza Színház, Eger; rendező: Beke Sándor)
– Benvolio; Maurice Maeterlinck: A kék madár (Gárdonyi Géza
Színház, Eger; rendező: Beke Sándor) – A Cukor; Csokonai Vitéz
Mihály: Karnyóné (Jászai Mari Színház, Tatabánya; rendező:
Csiszár Imre) – Lipitlotty; Jevgenyij Svarc: A király meztelen
(Jászai Mari Színház, Tatabánya; rendező: Szákás Tóth Péter)
– Komornyik; Zilahy Lajos: Süt a nap (Pedagógus Színház;
rendező: Csiszár Imre); Szophoklész: Antigoné (Jászai Mari Színház,
Tatabánya; rendező: Szemán Béla) – Haimón ; Katajev: A kör
négyszögesítése (rendező: Zubornyák Zoltán) – Iván; Csák
György: Óz, a hatalmas varázsló (Trambulin Színház; rendező:
Csák György) – Madárijesztő; W. A. Mozart–Csák György:
Varázsfuvola (rendező: Csák György) – Taminó herceg; Nyírő
Bea – orosz népmese: A négy évszak (Magyar Nemzeti Gyermek és
Ifjúsági Színház; rendező: Nyírő Bea) – Professzor, Tél;
Nyírő Bea – Sz. Sz. Prokofjev: Péter és a farkas (Magyar
Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színház; rendező: Nyírő Bea)
– Farkas, Nagyapó; L. F. Baumm–Albert Péter : Óz (Magyar
Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színház; rendező: Boros Zoltán)
– Leon, Félős Sörényes (Gyáva Oroszlán); Mark Twain – Nyírő
Bea: Tom Sawyer (Magyar Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színház;
rendező: Nyírő Bea) – Huckleberry Finn; A dzsungel könyve
(Magyar Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színház; rendező: Boros
Zoltán) – Akela; Paul Portner: Hajmeresztő (Turay Ida Színház;
rendező: Mikó István) – Mikey Thomas nyomozó;
Gabrielle-Suzanna Barbot de Villeneuve–Nyírő Bea: A Szép és
a Szörnyeteg (Turay Ida Színház; rendező: Nyírő Bea) – Szörnyeteg;
Brandon Thomas–Szentirmai Ákos–Bradányi Iván: A Charlie nénje
(Turay Ida Színház; rendező: Nyírő Bea) – Babberley; John
Steinbeck: Egerek és emberek (Turay Ida Színház; rendező:
Csiszár Imre) – Carlson.
Éppen egy előadás, a Mikulás manói végén beszélgetünk
a Turay Ida Színházban, és fél óra múlva próbán kell
megjelennie. Fáradt?
– Sem kimerült,
sem fáradt nem vagyok. Hál’ Istennek eléggé munkabíró
vagyok; szeretem, ha pörög körülöttem az élet. Néha két előadást
vagy többet is játszunk egy nap alatt (nekem négy a rekordom
– 3 gyerek és 1 felnőtt előadás). A Rómeó és Júliát próbáljuk
szinte rögtön az előadás után, amiben Benvoliót alakítom.
Ezt a szerepet játszottam már Egerben körülbelül 20 éve,
Beke Sándor rendezésében. Tehát nem új a feladat, a szöveg
nem ismeretlen számomra, csak át kell néznem. A szerepbe
„csak” beugrom az egyik kollégám helyett. A Turay Ida Színházban
korábban nem a teljes darabot játszottuk, hanem erősen meghúztuk
azt. Quintus Konrád rendezte nálunk ezt a darabot, ahogyan a
mostanit is. Felújítja a produkciót, de nem ugyanaz az előadás
lesz, mint a korábban színre vitt, mert belőlem, belőlünk is
„táplálkozik”, és a szerint formálja a helyzeteket, és a
karaktereket.
Nehezebb gyerekeknek játszani, mint felnőtt közönségnek?
– Nem ön szegezi nekem először ezt a kérdést. Én egy
szintre helyezem a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló előadásokat,
mert mindegyik feladat ugyanolyan fontos. Továbbmenve: ugyanolyan
fontos játszani a gyerekeknek, mint az idősebb korosztálynak,
ugyanannyi energiát kell mindkét esetben belevinni a produkcióba.
A gyerekeket sem lehet átverni, nekik sem lehet hazudni a színpadon.
Ha valami hamiskást éreznek, azt egyből észreveszik, és reagálnak
is rá. A felnőttek a nemtetszésüknek nem adnak hangot az előadás
alatt, míg a gyerekek igen. Ilyenkor beszélgetnek egymással,
mocorognak, és nem is figyelnek a színpadra. Ennél rosszabb és
hatásosabb kritika nem is létezik.
Igényes díszletekkel, jelmezekkel állítjuk elő a
mesedarabokat is
Fontos, hogy a meseműveket is igényesen állítsák színpadra?
– Hogyne! Nagyon örülök annak, hogy a Turay Ida Színház
nagy hangsúlyt fektet a gyerekdarabokra. Igényes díszletekkel,
jelmezekkel állítja elő a mesedarabokat is. Tehát nem nézzük
le a gyerekeket, nem játsszunk nekik gagyit. Nem adjuk el egy-egy
bohóságért a lelkünket. Nem akarjuk olcsó poénokkal
„megvenni” a gyermekközönséget. Ugyanolyan komolyan vesszük
a gyermekdarabokat, mint a többit. Olyan klasszikus mesedarabokat
állítunk színpadra, mint a Szép és a szörnyeteg, A hattyúk
tava, s néha egy kissé alternatívabb műveket is, mint a Panka
és a mumust, A szeméthegyen túlt. Az utóbbinak komoly oktató
jellege is van, arra próbáljuk rávenni a gyerekeket, hogy ne
szemeteljenek, és már most figyeljenek oda a hulladékgyűjtésre.
A felnőtt közönség elé pedig valamilyen tükröt szeretnénk
állítani, társadalmi mondanivaló közvetítésével.
Bizonyára nem direkt módon nevelik a gyerekeket a színészek.
– Semmit sem erőszakolunk rájuk, és ellentétben sok más
társulattal a Turay Ida Színház nem interaktív módon adja elő
gyerekdarabjait. Tehát nem szólunk le a színpadról, és nem
vonjuk be a kicsinyeket az előadásba. Ellenben játsszuk a felnőtteknek
a Hajmeresztőt, ami már interaktív, de ez egy kivételes
produkció, amelyben a nézők szerves részei az előadásnak, így
irányítják, alakítják is azt.
Visszaemlékszik, hogy gyermekként melyik előadást látta
először?
– Három-négy
éves lehettem, amikor a televízióban láttam A tizenkét hónapot,
a kaposvári Csiky Gergely Színház előadását. Dánffy Sándor
– aki később tanárom volt Egerben – játszotta a Decembert
– nagyon mélyen bennem maradt az a mozdulata, ahogy elfújja a
havat a kezéből –, és Pogány Judit volt a főszereplő.
Amikor színházba mentem először, ha jól emlékszem, a Hegedűs
a háztetőnt láttam, Bessenyei Ferenccel Budapesten.
Sopronban már működött akkor a Petőfi Színház?
– Nem, amikor még kis srác voltam, nem volt állandó kőszínház
Sopronban, hanem társulatok jöttek operettekkel, vígjátékokkal.
A kőszínház, állandó társulattal Mikó István igazgatása
alatt jött létre a ’90-es évek közepén. Diákként, tizenéves
koromban egyszer láttam Sopronban a Csárdáskirálynő német
nyelvű előadását, s emlékezetes volt számomra Benkóczy Zoltán
alakítása.
Szerepelt iskolai darabokban is?
– Nem is egyszer. Az általános iskolában tartottak úgynevezett
kulturális seregszemléket, melyeken rendszeresen részt vettem.
Szavalóversenyeken is indultam, eljutottam az országos fordulóig,
a gimnáziumban pedig működött irodalmi színpad, melyet a
magyar fakultációt tartó tanárunk vezetett. Ezekben a
darabokban én is fölléptem.
Ez az alapja annak, hogy manapság is rendszeresen fellép
irodalmi esteken?
– Nincs ennek ilyen mélyreható gyökere. Felkértek az
eseteken való részvételre, aminek örültem, és igent mondtam
a megkeresésekre.
Vannak, akik azt mondják, hogy léteznek versmondó és
színházi színészek. Ön is úgy látja?
– Nem engedem magam beskatulyázni ilyen kategóriákba.
Ha valaki versmondó színésznek tartja magát, akkor viszont ne
álljon ki a színpadra, és ne játsszon mást. Színésznek
tartom magam, aki, hogyha kell, énekel és táncol, a maga tudása
szerint, a maximumot kihozva, s ha prózában kell érvényesülni,
akkor meg abban próbálom a lehető legjobbat nyújtani. Szeretem
a verseket, szeretek szavalni, de ugyanúgy szeretek énekelni, táncolni,
és egyformán kedvelem a zenés darabokat, a tragédiákat és a
vígjátékokat.
Tudtommal főleg kortárs költők szerzeményeit tolmácsolja.
– Létezik egy kis társaság, az interneten elérhető
Irodalmi Rádió, s ez a csoport adott ki korábban CD-ket, s
azokon jelentettek meg általunk kortárs szerzők tollából
felolvasott verseket.
Vajon miért idegenkednek többen a kortárs művektől,
versektől?
– Sok az öncélú költő, és vannak nagyon nehezen értelmezhető
és szavalható versek. Emellett megjelentek a kifejezetten pártpolitikai
irányultságú költemények. Azokat nem kedvelem. Sőt ezek a költők
szinte ugyanazokat a szavakat, kifejezéseket használják, mint a
különböző pártok képviselői. Nem szeretem a pártpolitikát
behozni sem a színházba, sem a művészetbe. Véleménye lehet
az embernek, de direkte a színpadon azt ne hangoztassa. Néha
kellett ilyen pártos verseket is szavalnom az Irodalmi Rádióban,
ilyenkor megpróbáltam a mondanivaló értelmét megkeresni, s
azt saját gondolataimmal összeegyeztetni, és valamelyest őszintén
tolmácsolni.
A már említett iskolai színjátszás motiválta a színészi
pályára?
– Nem a diákszínpad, hanem Darvas Iván alakításai
miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom a színészettel.
Nagy élményt jelentett számomra, amikor láttam a Liliomfi című
filmet.
Később játszott is a Liliomfiban.
– Schwartz Adolfot játszottam, azt a figurát, amit a
filmben Garas Dezső alakított. Arra vágytam, hogy akár csak átfussak
a színpadon, miközben Darvas Iván játszik, sajnos ez nem
adatott meg nekem. Megnéztem Darvas többi filmjét is, például
a Tizedes meg a többieket, és a Dollárpapát. De mégis a
Liliomfi az, ami befolyásolta azt, hogy végül is színész lett
belőlem. Már érettségi előtt eldöntöttem, hogy színi pályára
lépek. Általános iskolában még bohóc akartam lenni, de ahhoz
nagyon ügyesnek kellett volna lennem akrobatikából. Egyébként
testnevelés tagozatos általánosba jártam, és tíz éven át
versenyszerűen úsztam. Ügyes, sportos gyerek voltam, mégis a
színészet mellett döntöttem, s ebben Darvas Ivánon kívül,
volt általános iskolai osztályfőnömnek is nagy szerepe volt,
aki elindított a kulturális seregszemléken, s felkészíttet a
versmondó versenyekre. Ő szerettette meg velem a költeményeket.
Ahogyan édesapám is, aki hobbi szinten írogat verseket, novellákat,
regényeket, és elfogultság nélkül állítom: jó tolla van.
Verseit szívesen szavalnám, ha felkérnének rá.
Szülei nem próbálták lebeszélni erről a hivatásról?
– Igazából nem. Persze édesanyám azt szerette volna,
ha orvos leszek… Vagy ügyvéd… Na, ezt meg is próbáltam,
felvételiztem, nem sok eredménnyel. Édesapám volt, aki egy
kicsit magát látta bennem. Igaz, hogy ő teljesen más szakmában
érvényesült (földmérnök, a geodézia tudományának nagyra
becsült képviselője). Mindenesetre ő volt, aki ténylegesen
megszerettette velem az irodalmat, a verseket. Kicsi pólyás
voltam, mikor már a János vitézt olvasta nekem. Amit én óvodában
lefekvéskor fejből mondtam az ovis társaimnak. Szóval, lebeszélni
nem akartak… Csak mostanában jegyzi meg olykor-olykor édesapám,
vajon jól döntött-e mikor elvitt az egri színház stúdiójának
felvételijére… Talán azért, mert látja, mennyi küzdés és
szenvedés, mennyi bánat is van ebben a hivatásban. Persze,
mikor megnéz egy-egy darabban és még jónak is talál benne,
azonnal megváltozik a véleménye.
Voltak álomszerepei?
– Igen. És még mindig vannak. És lesznek is, talán, amíg
élek. Gyerekkoromban én szerettem volna lenni Liliomfi, majd Rómeó,
aztán Hamlet… Megint később Mercutio, de tényleg sok
mindenki bőrébe bele szerettem volna bújni. Most épp Liliomot
szeretnék játszani! Remélem, valamelyik most már tényleg
teljesül!
Próbálkozott felvételt nyerni a Színművészeti Főiskolára?
– Rögtön az érettségi után, de nem sikerült felvételt
nyernem. Ennek egyszerű az oka, nem tudtam az előírt 15 verset,
5 monológot és a dalokat mind megtanulni. Még odafelé a
vonaton is bifláztam Weöres Sándor két szakaszos verseit.
Persze, abba kérdeztek bele, hogy mondjam el. Kértek tőlem
mindent, s a végén már azt mondták, mindegy, hogy mit, de végre
elejétől a végig adjak elő valamit. Akkor már annyira
stresszes állapotban voltam, hogy még azt is elfelejtettem, amit
tudtam. Ezután arra kértek, énekeljek. Szerettem a Darvas Iván
által énekelt „Várj reám, s én megjövök” kezdetű
sanzont, aminek a kottáját egyik kedves barátom, aki később
az egri színház zenei korrepetitora lett, leírta tollal. S ezt
a „salátát” adtam oda a zongorakísérő tanárnak, amin jót
derültek. Ezt a dalt sem tudtam jól előadni, s ezután a
vizsgabizottság elnöke finoman eltanácsolt. Így kerültem
Egerbe. Egy újsághirdetésre figyelt föl édesapám; felvételt
hirdet a Gárdonyi Géza Színház Kelemen László Színészképző
Stúdiója. És ahogy már említettem, apám volt, aki elkísért
oda és ő volt a leginkább meglepett, mikor fel is vettek. Az
ottani színészképzőt 1995-ben végeztem el. Ott nyolc évet játszottam,
majd a tatabányai színháznak lettem a tagja, sokáig nem hívtak
el kőszínházba, ezért a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolára
jelentkeztem, ahol idegenforgalmi közgazdászi diplomát kaptam.
Tehát ez a művészettől más irányba vitt el. Így az agyamat
eléggé sikerült két féltekére osztanom…
Erre a témára még rátérünk, de előtte beszéljünk
arról, hogy egri tanulmányai alatt színpadon is kellett játszania?
– Sokat statisztáltam, s első szöveges szerepem a Tévedések
vígjátéka porkolábja volt. Nagyon izgultam, mikor először a
közönség elé léptem. Annyi volt a szövegem: „igen nagyúr”.
Amikor elhangzott a végszó, hogy „vedd őrizetbe, porkoláb”,
hatalmas szünetet tartottam, mert nagyon felkészültem erre az
egy mondatra. Sok másodperc telt el, ami a színpadon rengeteg idő.
Már súgtak is nekem. Végül, határozottan kimondtam azt az egy
mondatot, mire kollégáim befordultak a kulisszák felé, és
nevettek. Izgultam is, mert akkor voltam 18 éves. Augusztus végén
kerültem Egerbe, és szeptemberben volt ez az előadás.
Visszatekintve azt mondom, hogy ez a szerep semmiség volt, de
nekem akkor az mindent jelentett. Kihívást, ugródeszkát, és
én ebbe az egy mondatba beletettem az „egész életemet”.
Mennyiben más vidéki társulatnál dolgozni, mint a fővárosban?
– Nagyban különbözik a két művészi életforma. Vidéken
a társulat tagjai szinte állandóan egymás közelében élnek,
dolgoznak. 10-től 14 óráig próbálnak, majd többször együtt
ebédelnek, s 18 órától vagy előadásuk van, vagy újra próbálnak.
Egy kis városban mindenki ismer mindenkit, így a színészeket
is. Nagyon szerettem Egerben lenni, számomra az jelentette az
igazi iskolát. Sokat tanultam ott – többek között – Szegvári
Menyhért rendezőtől és Dánffy Sándor színművésztől.
Pesten már korántsem olyan nyugodt az élet. Itt állandó rohanásban
élünk, azért, hogy biztosítsuk a megélhetésünket.
Amikor felkészül egy szerepre, el is olvassa a darab
keletkezésének történetét?
– Amennyiben lehetőségem van rá, olvasok a mű létrejöttétől,
az adott kor társadalmáról.
A zenés produkcióknál egy énekszám után nehéz prózára
váltani?
– A premieren igen, mert akkor eléggé izgul mindenki,
feszültek is vagyunk. Ha már sokszor játszom a művet, akkor
fokozatosan alábbhagy a feszültség, és így könnyebben megy
az éneklés után a szövegmondás.
Említette, hogy elvégezte a székesfehérvári főiskolát,
és tudtommal szállodában is dolgozott. Milyen munkakörben?
– Recepciós voltam és vagyok is a színház mellett szállodákban.
Nem szeretek panaszkodni, de tény, hogy a sok próba és előadás
miatt nem tudok szinkronmunkát vállalni. Tehát estig játszom,
majd átmegyek a szállodába, és reggel visszatérek, a színházban
tusolok. Amíg bírom, addig így élek.
Milyen a színészek társadalmi megbecsültsége?
– Nem olyan, mint régebben… Sajnos ma szinte mindenki
színész akar lenni. Korunkban az a színész, akit állandóan látunk
a tévében, a mozikban. Aki a „csapból is folyik”. Sőt már
a celebek is színésznek mondják magukat. Úgy akar mindenki színész
lenni, hogy közben hiányzik a fiatal generációból – azért
akadnak kivételek – a színház, a színpad, a kollégák iránti
tisztelet. Nagyon sajnálom, hogy ez így alakult. Nem az én
tisztem megítélni azt, hogy a mostani színiiskolákban mit és
hogyan tanítanak. Azt látom, hogy nagy mellénnyel jönnek a
frissen végzettek, minden szerepet el akarnak játszani. Persze
én is azt mondtam fiatalon, hogy ide nekem az oroszlánt is, de közben
hihetetlen tisztelet volt bennem – ahogy ma is – a színpad és
a kollégák iránt. Az is lehet, hogy amit mondtam, csak
Budapestre jellemző, mert vidéken ilyen mentalitással nem találkoztam.
Hogyan került kapcsolatba a Turay Ida Színházzal?
– A 2000-es évek közepén szerepeltem először a
Turayban, mégpedig a Négy évszakban, ami pontosan annak az
orosz népmesének, a Tizenkét hónapnak az átirata, amiről már
beszéltem. A darabot Nyírő Bea rendezte, s neki mutatott be
Borbély Krisztina színésznő, koreográfus, akit még Tatabányáról
ismertem. Ezt követte egy másik mesedarab, majd jöttek a felnőtteknek
szóló előadások. 2010-től csak a Turayban játszom. Számomra
a színház a minden. A színház miatt sírok, a színház miatt
nevetek. Miatta boldog, vagy boldogtalan vagyok. Egyszerre
szerelmem és ellenségem.
Karácsonykor is dolgozik?
– Színházi munkám nem lesz. De lehet, hogy a szállodába,
ahol éjszakánként dolgozom, be kell mennem 24-én, de 25-ét és
az azt követő pár napot, szeretteim körében töltöm.
Mit gondol,
mennyire üzletiesedett el a szeretet ünnepe?
– Ezt nem tudom… Azt látom, hogy az emberek már most
elfoglalják a legnagyobb bevásárló központokat. Az lett a
fontos, hogy minél drágább, minél nagyobb ajándékot
vegyenek. Hiába, igazi fogyasztói társadalom lettünk. Sajnos,
úgy veszem észre, hogy az emberek többségének az a lényeg,
mekkora, mennyi és milyen ajándékot kap vagy ad. Ahelyett, hogy
tényleg a szeretet, a család együttléte, a nyugalom, a karácsonyfa
fényei és persze a jó kis karácsonyi vacsora lenne a lényeges.
Medveczky Attila
|
