|
 2015.12.23.
Szabad választás
– szabad a választás?
Veritas-konferencia 1945. november 4-ről a Parlamentben
A XX. század
egyik legszabadabb választása zajlott le hazánkban 1945.
november 4-én, ha a belső szabad akaratot, reményt, vágyat,
valamint a korabeli választójogi törvényt nézzük. Vagy azt,
hogy a 93%-os részvétel, a Független Kisgazdapárt abszolút győzelme
egyértelműen jelezte: olyan polgári demokráciát szeretne a többség,
amelyben szabadon dönthet saját sorsáról. Ez a választás
kinyilatkoztatás, kiáltvány volt! Mégis az aknamunka, a háttéralkuk,
az eltérítők kerekedtek felül… Új összefüggések, tények
tükrében a kik, miért s hogyan kérdésére kerestek választ a
korszakot kutató történészek a Veritas Történetkutató Intézet
által „Szabad választás – szabad a választás?” címmel
rendezett tudományos tanácskozáson. Időnként morajlás, nevetés
vagy taps töltötte meg a Parlament felsőházi termét december
8-án.
A résztvevőket
– köztük Antall Józsefnét, az 1990 utáni, első szabadon választott
országgyűlés tagjának s kormányfőjének feleségét, Boross
Péter volt miniszterelnököt, a Veritas Intézet tanácsadó
testületének elnökét, Gulyás Gergelyt, az Országgyűlés törvényalkotásért
felelős alelnökét Szakály Sándor történészprofesszor, a
Veritas Intézet főigazgatója köszöntötte. Megadván az
alaphangot, bevezetésében Szakály Sándor fölvetette: abban az
értelemben, hogy hányan választhattak, milyen volt a választójogi
törvény, ugyan a XX. század egyik legszabadabb választásáról
beszélhetünk, ám mennyire volt szabad, ha hazánk szovjet megszállás
alatt állt és az eredményektől függetlenül előre összeállították
a kormányt? Erre a fő kérdésre is választ keresett ez az
eszmecsere. A konferencia megnyitójában Gulyás Gergely hangsúlyozta:
még a magyar és az egyetemes történelem vérzivataros XX. századából
is kiemelkedik az 1945-ös esztendő. A nagyhatalmak ekkor ültek
össze a „nemzeteket szolgasorba lökő” jaltai konferencián,
ekkor bombázták a szövetségesek Drezdát, és dobtak le az
amerikaiak két atombombát Japánra. Magyarországon az év elején
még a nyilasok garázdálkodtak, és ekkor zajlott Budapest
ostroma. Ennek ellenére a másodízben is megcsonkított ország
három év alatt talpra állt, (alig három év alatt sikerült
helyreállítani mindent, amit lehetett), de a második világháború
vége és a nyílt kommunista hatalomátvétel közötti időszakban
sem nyerte vissza önrendelkezését. A politikus kiemelte: a második
világháború katonai győzelme vagy veresége a jövő szempontjából
csak másodlagos volt. Az amerikai és angol megszállási övezetbe
került országok akkor is győztesnek érezhették magukat, ha
katonai vereséget szenvedtek, míg szovjet gyámság alatt a győzelem
is vereséggel ért fel, így lettünk mi, magyarok vesztesek a
vesztesek között is. Ezt követően az 1945. novemberi választásról
az Országgyűlés alelnöke leszögezte, hogy „bár a szovjet
hadsereg árnyékában zajlott, aligha lehet vitás, hogy 1990-ig
a magyar történelem egyetlen, a tényleges választói akarat
kifejezését biztosító, az alapvető jogi garanciák legalább
többségét érvényre juttató országos választás volt az
1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választás, amely
csaknem másfél éves közjogi bizonytalanságnak vetett véget”.
Kivételes
alkalomnak ígérkezett ez a választás
Negyvenöt évig
megismételhetetlen mozzanat volt; tudniillik valódi tétre menő
választások 1945-ben kizárólag hazánkban zajlottak a tágabb
értelemben vett közép-kelet-európai térségben. A választásra
jogosultak száma 1939-hez képest megduplázódott; a húsz éven
felüli magyar állampolgárok választók és választhatók
voltak. A szavazásból ki voltak zárva az 1945 előtti szélsőjobboldali
pártok, szervezetek tisztségviselői, a népbíróság által elítélt
háborús, népellenes bűnösök és – sajnos – a magukat német
nemzetiségűnek vallók. Ezután Gyarmati György, az Állambiztonsági
Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) főigazgatója a
háború befejezése utáni hónapok, az „ideiglenesség időszakának”
magyar belpolitikai erővonalait vázolta: a magyar államiságot
a második világháború, valamint a nyilasok rémuralma semmissé
tették, ezért szükség volt annak helyreállítására. Ez nem
bizonyult zökkenőmentesnek, hiszen az ún. ideiglenesség időszakában
(1944. december–1945. október) egy pártnak sem volt igazgatásban
jártas garnitúrája. Emiatt kezdetben kölcsönösen elnézték
egymásnak, ha a Horthy-korszakban szerepet vállalt vagy a nyilas
uralom alatt kompromittálódott közszolgákat választottak meg
bizonyos funkciókra. Ám a hatalmat megszerezni akaró kommunisták
már eközben is – rejtve, majd mind nyíltabban – eredendően
a koalíció „baloldalához” tartozó pártok tagjait
igyekeztek bejuttatni a helyi önkormányzatok kulcspozícióiba,
illetve a végrehajtó hatalmi szakigazgatási intézmények
fontosabb posztjaira. Felhasználtak e célra olyan
„baloldali” személyiségeket, akiket az 1945-ös ún. igazoló
eljárásokat követően delegálhattak.
Mozgástér vagy kényszerpálya?
Az eredetileg Ránki
György-i fölvetés ezúttal sem maradt el a konferencia kínálatából.
Eme alapvető kérdés 1944–1945 közötti lehetőségeit Sáringer
János, a Veritas Intézet tudományos főmunkatársa – a narrátor
s az advocatus diaboli, azaz az ördög ügyvédje szerepét vállalva
– tette górcső alá háromfelvonásos dráma formájában. Az
elsőből megtudtuk: a nemzetközi porond főszereplői (Sztálin,
Churchill, Roosevelt) jóvoltából a darab több millió magyar
szereplője, egyben hazánk helyzete 1944–45-ben drámai volt.
Az idáig vezető okokat vázolva a történész elmondta: 1944. március
19-én a német csapatok, illetve szeptembertől a szovjet Vörös
Hadsereg csapatai szállták meg hazánkat, amely hadszíntérré
vált. Dráma, hogy 1945 novemberében a demokratikus választás
eredményei tartósságának látszatát keltették, holott már két
évvel azelőtt, 1943 végén Teheránban eldőlt a közép- és
kelet-európai régió és így Magyarország további sorsa. A
jaltai konferencia már csak záróakkord volt. Dráma, hogy 1945
novemberében az emberek hittek, a nemzet lelkében újra éledt a
remény az Életre. Azonban a történelem és a geopolitika ismét
beváltotta kegyetlenségét. Az utak és lehetőségek második
felvonásában a magyar külpolitikai gondolkodásról szólva Sáringer
János emlékeztetett: 1947. február 10-én, a párizsi békeszerződés
aláírása után megszűnt a SZEB (Szövetséges Ellenőrző
Bizottság) (szeptember), azonban a szovjet csapatok továbbra is
hazánkban tartózkodtak, így csak korlátozott szuverenitás valósulhatott
meg. Történészi megközelítésben elmondhatjuk, hogy a külpolitika
a mozgástér nagyságától függ. Mozgástér hiányában nem
beszélhetünk külpolitikáról… Ebből következően
Magyarország esetében sem beszélhetünk külpolitikáról. 1994
márciusától 1956. október végéig a helyes terminus technicus
a „nemzetközi kapcsolat”. Ennek egyik eszköze, a diplomácia
többé-kevésbé működött ugyan, ám igen szűk keretek között
mozgott, és súlyosan megterhelte az akuttá váló szakemberhiány.
De szó sincs külpolitikáról! A marxizmus sajátos történelemfelfogásában
hívő Szovjetunió tudatosan tervezett társadalomátalakítást
vezetett be Magyarországon is.
Szerencsés Károly,
az ELTE BTK docense ezzel az alapállással kezdte: az 1945-ös
nemzetgyűlési választás hihetetlen manifesztációja volt a
magyar nemzetnek! „Az Európába illeszkedő parlamentarizmust
93% választotta – így akár népszavazásnak is nevezhetnénk.
A nemzet – számos előkészület után – fel volt készülve
a demokratikus nemzeti átalakulásra. Az 1945-ös választás egy
folyamat része volt, hiszen az országban már száz éve érvényesült
a népképviselet elve. Az 1945-ös választás egy cezúra,
kezdet, 1947 egy kanyar, 1948–49 pedig pálfordulás… De ez
ellen is volt válasza a nemzetnek: 1956! A sor vége, az igazi hír
pedig 1990!” A történész rámutatott, mivel minden választás
annyit ér, amennyit át lehet vinni a népakaratból a végrehajtásba,
így az 1945-ben kialakult rendszer, ha nem volt is sikeres, mégis
jelentős, hiszen 1956-ban is az alapot jelentette, és ez a
hagyomány élt tovább a rendszerváltás után is. A docens
hangsúlyozta: a demokratikus erőkkel szemben ott voltak (mindig
ott vannak) az eltérítő erők, már 1945-ben is a külső eltérítő
(szovjet megszállók) mellett ott aknamunkázik a belső eltérítő
erő, a „szélbal” (így írta az akkori sajtó). A magyar
nemzet nagy átka, a megosztottság az 1945-47-es időszakban is látszott.
Példaként említette a szociáldemokraták hozzáállását, ami
kulcsfontosságú volt, mivel nem volt szükségszerű, hogy beálljanak
a kommunisták mögé. Szerencsés Károly pozitívumként hozzáfűzte:
amikor 1945 novemberében összeült a parlament, a város
romokban hevert, nem volt fűtés a teremben, de a képviselők
– nagykabátban ülve is – hittek abban, hogy lehet majd
valamit kezdeni az országgal. Színes volt a parlament. Volt
alternatíva. Korán és (majdnem) szabadon választhatott a
nemzet pár héttel a háború után. Szerencsés Károly
kifejtette: teljesen szabad választásról a megszállás, a korlátozott
szuverenitás miatt nem beszélhetünk, és a hatalom új képviselői
diszkriminatív intézkedéseket is foganatosítottak: bizonyos
szervezetek egykori tagjait kizárták a választásból; a
„reakciósok”, „besúgók”, „szabotőrök” nem
szavazhattak.
Szalámi nem volt,
csak taktika
A hatalom megszerzése
érdekében már az 1945-ös választások idején elkezdték a
szalámitaktika alkalmazását. Az FKGP-t szétverték, és
1947-ben előrehozott választásokat erőszakoltak az országra.
A hírhedt kékcédulás választásokon 600 ezer embertől vonták
meg a szavazati jogot, és 208 ezer hamis szavazatot kellett
leadni mintegy 12 ezer embernek. De még így sem sikerült
nyerni, ezért 670 ezer szavazatot, a Pfeiffer Zoltán vezette Függetlenségi
Párt összes szavazatát megsemmisítették.
A Veritas Történetkutató
Intézet főigazgató-helyettese, Marinovich Endre által
levezetett második szekció első előadójaként Baráth
Magdolna, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának
osztályvezetője a Szövetséges Ellenőrző Bizottságról
tartott referátumot. Elmondta, hogy sajnos még mindig nem hozzáférhetőek
a moszkvai és más levéltárban őrzött kordokumentumok,
amelyek tovább árnyalnák az összképet, bár a jelenleg
rendelkezésre álló adatok szerint sem változtatnák meg azt a
történelmi tényt, hogy a szovjet katonai jelenlét biztos hátteret
jelentett a hatalomra törő kommunistáknak, a kollaboránsoknak.
A SZEB pedig a szovjetek magyar belügyekbe történő beavatkozásának
egyik legfontosabb eszköze volt. Meglehet, az 1945 januárjától
(Debrecenben, majd Budapesten) működő szervezet nemzetközi összetételű
volt, valójában a szovjetek irányították. Személy szerint a
Moszkvával folyamatos kapcsolatban álló Jefrimov Vorosilov
marsall vette kezébe az irányítást; beleszólt a magyar
belpolitika minden ügyébe, tevékenységével jelentősen hozzájárult
Magyarország szuverenitásának korlátozásához. Éppúgy,
ahogy az ÁBTL vezető kutatója felidézte a SZEB hozzáállására
jellemző, Vlagyimir Szviridov altábornagy által tett kijelentést:
„A szovjet megszálló hatóságoknak joguk van mindent látni,
tudni és ellenőrizni.” Sokszor előfordult, hogy a szervezet képviselői
(élükön Georgij Puskin követtel) szóvá tették, hogy nem
konzultáltak velük egyes meghatározó politikai döntésekről,
így például miniszteri kinevezésekről.
Szovjet szuronyok
és a SZEB támogatásával nyomultak a kommunisták
A szovjet hadsereg
tagjai által nálunk – főleg a fegyverszüneti időszakban –
elkövetett bűncselekmények szóvá tételét viszont elutasították,
saját kézbe vették, kizárva a magyar illetékeseket. Ellenben
a SZEB-, illetve szovjet javaslatokat általában rövid időn belül
megvalósíttatták. Baráth Magdolna megjegyezte: nagyon hosszan
lehetne sorolni azokat az eseteket, amikor a SZEB hatáskörét túllépve
beavatkozott a magyar belpolitikába. A szervezet végül a párizsi
békeszerződés ratifikációs okmányainak Moszkvában történő
letétbe helyezésével, 1947. szeptember 15-én feloszlott.
Vorosilov tábornok értékelése szerint a SZEB tevékenysége
nagyban hozzájárult a „szabad, demokratikus” Magyarország
megteremtéséhez.
Kiss Dávid, a
Veritas Intézet tudományos munkatársa arról az alapvető kérdésről
tartott előadást, melynek célpontjában a kommunista párt
1945-ös választások előtti felkészülése állt. Mint vázolta,
a választások ötletével komolyabban május 4-én az MKP Központi
Vezetőségének ülésén foglalkoztak először, Nagy-Budapesten
(ez nagyrészt az 1950-ben kialakított Budapest volt) a fővárosi
törvényhatósági választást előbb, országosan a nemzetgyűlésit
pedig később – csak a szovjet csapatok kivonulását követően
– tervezték megtartani. A választásokra történő felkészüléshez
fontosnak tartott ún. csapásirányokat 1945 augusztusának közepén-végén
szabta meg a kommunista párt vezetése. Ezek összegezve a következők
voltak: Az SZDP-vel történő együttműködés, a kidolgozandó
jogszabályok a párt szájíze szerint történő alakítása, az
MKP-hoz kapcsolódó szatellitszervezetek munkájának irányítása,
befolyásolása, az agitáció szervezése, ezzel együtt
propagandaanyagok készítése, gyűlések rendezése. Fontos csapásirány
volt az agitáció megszervezése, az összeíró bizottságok
kommunista többségének biztosítása a pártok engedélyezésében
való meghatározó szerep. A kommunista ideológiai főkorifeus,
Révai József a pártokkal szembeni követendő magatartást a következőkben
szabta meg: ellenségnek kellett tekinteni a Demokrata Néppártot,
a kisgazdák centrumát és jobbszárnyát, a GDP-t csupán ellenfélnek.
A választásokhoz nélkülözhetetlen eszköz az agitáció.
Ennek koordinálása érdekében választási bizottságok
megszervezését határozták el, továbbá agitációs
tanfolyamot tartottak. Révai az MSZP-s főispánokat a következőre
utasította: „Hivatali hatalmukat állítsák át a választás
szolgálatába. Ne szégyelljék magukat, enyhe nyomást
gyakorolni.” Hatékony eszköznek bizonyult az újságokhoz,
kiadványokhoz szükséges papír, illetve a nyomdai tevékenység
– kommunista előnyöket szolgáló – BM-szabályozása is.
Varga Zsuzsanna,
az ELTE BTK docense elmondta, hogy 1945 után a 900 ezres tagságot
számláló FKGP után a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front
minden pártja (így a szinte zéró tagsági tartományba tartozó
MKP is) egyetértett abban, hogy földreformra szükség van.
Ennek részleteit tekintve azonban megosztottak voltak a pártok.
Vidéken a kommunistáknak gyakorlatilag alig volt támogatottsága,
ezért már a moszkvai emigrációban nagy figyelmet szenteltek
annak, hogy felkészüljenek erre a kihívásra. A kommunisták
első lépésként az ideiglenes nemzeti kormányban megszerezték
a földművelési tárcát (Nagy Imre lett a miniszter), második
lépésként pedig a szatellitszervezetként szervezett Nemzeti
Parasztpártot hívták segítségül: a párt már 1945 elején
nyilvánosságra hozta földreformjavaslatát, amely nagyon sok
pontban egyezést mutatott a kommunisták tervezetével, így próbálták
megelőzni a kisgazdapártot, amely a szakmaiságot, a gazdasági
hatékonyságot tartotta legfontosabb elvnek (mint a lengyelek). A
többi párt a társadalmi igazságtétel koncepcióját hirdette.
A történész elmondta, hogy sokáig húzódó kérdés volt,
hogy mikor hajtják végre a földreformot. A dilemmát Vorosilov
marsall, a magyarországi SZEB vezetője döntötte el: 1945. március
7-én mintegy ultimátumként közölte, hogy a földosztást
azonnal meg kell valósítani. (Félév múltán törvényerőre
emelkedett.)
A hamisítások
helyrehozatala a tudomány művelőinek kötelessége
A Veritas Intézet
ez évi, utolsó tudományos tanácskozásának zárszavát Boross
Péter mondta el. A kérdésköröket csokorba kötve taglalta, értékelte
az elhangzottakat. Utalva a nők megnyerésének MSZP-s törekvésére,
elmesélt egy történetet: emlékszik arra, ahogyan 1945-ben
Kaposváron négy középkorú nő szörnyülködve beszélgetett
arról, hogy egyik hölgyismerősük belépett a kommunista pártba.
A volt miniszterelnök ezután arról beszélt, hogy azt hitték:
„csupán az elmúlt 40 évet kell »korrigálni«, s visszaáll
a természetes rend, helyrebiccen a nemzeti önérzet. De aki
figyelemmel kíséri az aktualitásokat, érzékelheti minden téren,
hogy a nemzet önértékelése 1990 után sem állt helyre, és
ebben az ügyben még rengeteg tennivaló van. Mint hangsúlyozta,
a nemzet lelkiállapotának helyreállítása tekintetében nagyon
sok feladat hárul a tudomány képviselőire, mire elérünk oda,
hogy olvasható, tanítható történelemkönyvek szülessenek.
Ezután újfent a jelenhez fordulva Boross Péter, a Veritas Intézet
tanácsadó testületének elnöke aktuális intelmét fogalmazta
meg, miszerint a legfontosabb, „hinni abban, hogy „egyszer
csak feleszmélünk. Fél évszázad torzításait, hamisításait
helyrehozni a tudomány művelőinek kötelessége!”
Oszlánszki Tamás
Tibor
|
