vissza a főoldalra

 2015.02.06. 

Ecsete a fényképezőgép

Sosem utánoztam másokat, hanem egyedi művészi stílust alakítottam ki

Herendi Péter fotográfus, eletkrográfus 1953. május 29-én született Budapesten. 1988 óta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 1991-től a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Alapító tagja a Magyar Elektrográfiai Társaságnak. 1973-tól 2007-ig a Műcsarnok technikai munkatársa. Képzőművészeti oldalról közelít a fotográfiához; gondolataihoz a legmegfelelőbb kifejező anyagokat keresi, ezért, szakítva a fotográfiai konvenciókkal, a legváratlanabb technikák, és installációk révén vizsgálja a fény–árnyék viszonylatokat. Herendi Péter első egyéni kiállítása 1983-ban nyílt. Ezt számos csoportos és egyéni bemutatkozás követte. Egyéni kiállításaival bemutatkozott Budapesten, Kecskeméten, Németországban, Belgiumban és Franciaországban. 1998-ban New Yorkban járt háromhetes tanulmányúton. A munkáit elemző cikkek, tanulmányok legtöbbször konceptuális, konstruktív szemléletét emelték ki. Különös tekintettel a kompozíciós tisztaságra, a szabályosan megszerkesztett képi struktúrára. Képei témáját legtöbbször a véletlen és a spontaneitás metszéspontja határozza meg. Az így kijelölt természeti vagy mesterséges tárgy, illetve annak egy-egy részlete alkotja a mű bázisát. De ez még egy kiindulópont, egy fotótechnikával rögzített kép, melyet a személyes beavatkozás egymásba kapcsolódó fázisai során egyedi, képzőművészeti alkotássá alakít. A világ folytonos metamorfózisa állandó eleme tevékenységének. Herendi Péter Maszkok című sorozatával 2003-ban elnyerte a győri nemzetközi biennále fődíját, s vele az önálló kiállítási lehetőséget. Digitális eljárásokkal készített vizuális struktúrái izgalmas kísérletek, amelyek újdonságként hatnak még a sokféle alkotói technikát felvonultató fórumokon is.

 Műfaja a fotográfia. Mi a különbség a fotóművészet és a fotográfia között?

 – Nem vagyok művészettörténész, elemező, kritikus, így nem én találom ki ezeket a meghatározásokat. Fotóművésznek tartom magam, ennek ellenére fotográfusként tartanak számon. A fotográfiának számtalan ága létezik, például a riportfotó, a természetfotó, a fotóesszé, a műszaki fotó, a makro-, mikrofotó. Mindegyik ág műveléséhez speciális fényképezőgép szükséges. A fényképész dolga, hogy a valóságot minél hitelesebben, hűen ábrázolja. Én viszont úgy gondolom, hogy nem feltétlenül a valóság hű visszaadása a lényeg, hanem a valóság bemutatása úgy, hogy az az ember kéznyomát viselje. S ez a fotóművészet lényege. Amennyiben ismerem az alkotó munkásságát, és ránézek egy olyan képre, amelyet még sohasem láttam tőle, egyből tudom, hogy ő készítette. Nem hiszem, hogy mindez egy mikro- vagy sportfotó esetében is érvényes. A művészet az ember egyedi, felismerhető kézlenyomata.

 Többen azt hangoztatják, hogy a posztmodern korában nem igazán lehet rájönni arra, hogy ki készített egy adott alkotást. Sőt az alkotó nemzetiségét sem lehet kitalálni.

 – Vannak különböző irányzatok, s nagyon sokan úgy érzik, hogy azokat követni kell, különben lemaradnak valamiről, és nem írnak róluk.

 Tehát nem követi a műítészek által meghatározott „egyedül üdvözítő” trendet?

 – Nem követem a divatot. Számomra az a jó fotó, amelyre ha ránézek, az magától mond nekem valamit. Manapság ideológiákat gyártanak, s ahhoz készítenek képeket. Ez a trend viszont köszönő viszonyban sincs a művészettel – számomra.

 Ha már a művészeti témánál tartunk; többek úgy nyilatkoznak, hogy az igazi fotó fekete-fehér. Mi erről a véleménye?

 Van aki fekete-fehérben dolgozik, van aki színesben, és van aki mindkettőben. Ettől még a világ színes.

 De ön is készít fekete-fehér fotókat.  

– Nem tudok festeni, viszont vannak képek a fejemben, amit meg akarok mutatni másoknak. A fényképezőgép az én ecsetem, a vászon pedig a fényérzékeny anyag. Szerintem a fotográfusnak rendelkeznie kell a szakmai ismeretekkel, és egyfajta fotográfusi látásmóddal. Nálam a szakmai ismeretek képzőművészeti látásmóddal párosulnak. Ez azt jelenti, hogy amit láttatni szeretnék, ahhoz a fotográfia eszköztárát veszem igénybe. 1987-től kezdtem el fotografálni, és 2000-ig analóg fényképezőgéppel készítettem a képeimet. Most is készítek képeket, de már digitális fényképezőgéppel vagy scannerrel.

 Kísérletek a Műcsarnokban

 1982-től egy ideig főleg fénymásolatokat, xeroxokat készített. Mi motiválta ezen technikák irányába?

 – 1973-ban olvastam egy hirdetést, amiben az állt, hogy technikai feladatok elvégzésére munkatársakat keres a Műcsarnok. Egyből magával ragadott a hely szelleme, s figyelemmel kísértem a művészek munkáit, s egyszer csak feléledt bennem a vágy, hogy nekem is kell valamit készítenem. Viszont semmiféleképpen nem akartam olyat alkotni, amit ők. Sosem utánoztam másokat, egyedi utamat jártam, s járom a mai napig. Abban az időszakban még nem lehetett sokszorosító gépekhez hozzájutni, mert a hatalom attól félt, hogy szórólapokat, szamizdatokat készítünk segítségükkel. Ezért a korai stencilgépeket elzárták. A Műcsarnokban az egyik barátom ebben az elzárt szobában dolgozott, s titokban feljártam hozzá. A szobában egy nagy csehszlovák gyártmányú fénymásoló gép volt, amely még fotó alapon működött. Egy objektíven keresztül nagyítódott ki a kép egy fényérzékeny anyagra, amit elő kellett hívni, majd a szárítást követően lett belőle szöveg. Véletlenül rátettem a kulcsomat a fénymásoló lapjára, s lenyomtam a gombot, a gép lemásolta a tárgyat. Ezzel a gombnyomással kezdődőtt minden. Gyönyörű szép kép lett belőle, ezek után a kezemet, az arcomat tettem rá a lapra. Az érdekelt, hogy mit lehet kihozni ebből a technikából. Még Rubik-kocka sorozatot is készítettem. Megkértem egy barátomat, csináljon rólam egy fotót, s azt úgy nagyítsa fel, hogy a negatív normál és fordított állapotban is meglegyen. Majd a Rubik-kocka mindegyik oldalára rákerült az arcom. S ezután ezeket másoltam a xeroxgépen.

Nagyon sokat kísérleteztem. A gép elején volt egy A4-es nagyságú üveglap. Erre az üveglapra kellett rátenni a tárgyat, illetve azt, amit fénymásolni akartak. Ezt le kellett takarni egy gumilappal, s elindították a gépet. Az üveglap alatt az aknában halogén fénnyel világították meg a tárgyat. S ez a kép levetült az akna alján lévő tükörre, ami 45%-os szögben állt, s az bevetítette a tárgyat a gép hosszába. Belül helyezkedett el az optika, az vetítette a képet a papírra. Én megtettem azt, hogy leszedtem az üveget, s miután az üveges műhelyben dolgoztam, volt ott tükör is, amit kissé megvariáltam. A trapéz alakú tükröt kettévágtam, és gyurmaszerű ragasztóval ráraktam a tükörre. Ha ez homorú volt, akkor az öt ujjam helyett csak hármat mutatott a kép, ha meg domború, akkor hetet, nyolcat. A Műcsarnok új igazgatója, Néray Katalin, támogatta ezeket a kísérleteimet. A technika haladásával a régi gépet felváltották a xeroxmasinák, melyek még nagyobb távlatokat ígértek. Igaz, ez még a rendszerváltás előtt történt, de megengedték, hogy amikor csak szeretném, használjam a xeroxgépet, amivel már lehetett nagyítani, kicsinyíteni. Kihasználva ezeket az adottságokat megtettem, hogy az elkészült képet újból lemásoltam, de már nem papírra, hanem víztiszta celluloid lapra. Így meg tudtam „mozgatni a képet”. Majd akril sprayt vásároltam, színesben kezdtem el dolgozni, s a celluloid lapnak a festékes részét például ezüst festékkel fújtam le. Majd mikor még az ezüstfesték folyékony volt, belenyúltam, s különböző gesztusokat készítettem. Ha félretoltam az ezüstfestéket, akkor „kijött” a fehér. S azt is lefújtam egy másik színnel. A xeroxképek szinte mind rólam szólnak, nem azért, mert hiú vagyok, hanem mert kísérleti munkákról van szó. Kísérletezni pedig más emberrel nem akartam.

 Az 1983-as egyéni kiállításán ezekkel a képekkel mutatkozott be?

 – A Fiatal Művészek Klubjában rendezték meg ezt a kiállítást, s főleg ilyen képeket láthattak az érdeklődők.

 Hogyan került kapcsolatba a Fiatal Művészek Klubjával?  

– A Műcsarnokban összebarátkoztam Orosz Péterrel, a Fáskör tagjával. Ő rendezte a Fiatal Művészek Klubjában a kiállításokat. Bemutattam a klub művészeti vezetőjének a munkáimat, s akkor eldöntötték, hogy nekem is rendeznek kiállítást.

 A ’80-as évek elején kuriózumnak számított ilyen képekkel jelentkezni?

 – Hogyne! Nagyon érdekesnek tartották ezeket a képeket. Főként Nyugaton dolgoztak hasonló technikákkal. Viszont nem foglalkoztam sosem azzal, hogy előttem készített-e valaki ilyen alkotásokat. Egy érdekelt: ez az én világom, s ezzel a technikával foglalkozom. A véletlen hozta, hogy művésszé váljak, s a Műcsarnok művészei inspirálóan hatottak rám.

 Nem is volt a felmenői között művész?

 – Édesapám festőművésznek készült, de nem azért nem jelentkezett a főiskolára, mert nem vették volna fel, hanem, mert, amikor felvették volna, akkor már három gyereke volt – öt testvérem van. Klerikális szellemben nőttünk fel, s nem nézték volna jó szemmel, hogy apám, aki Vácott papnövendék volt, a művésztársadalomba bekerüljön. Ettől függetlenül sokáig festett, de kiállításon nem szerepelt. Mi a testvéreimmel a dzsesszen – ami akkor tiltott dolog volt –, a klasszikus zenén, és a verseken nevelkedtünk föl.

Tárgyakból színpadkép

 1987-ben kapta meg fényképezőgépét. Fotói is önről szólnak, mint a xeroxképei?

 – Nem, mert főleg tárgyakat fényképeztem. Többször előfordult, hogy a műhelyemben a tárgyakat úgy állítottam fel, mintha egy színpadkép lenne. Majd különböző helyzetekből fényképeztem le az elhelyezett tárgyakat. Egy üvegtojásból például egy egész sorozatot készítettem. Általában nagy sorozatokban gondolkodom, s természetesen, az elektrográfia területén sokkal könnyebb sorozatokat készíteni. Az anyaghasználat is különbözik, hiszen az analóg fotónál el kell használni az anyagot, s ha sokat rontunk, az sokba kerül… Említettem, hogy soha nem másoltam senkit, és igyekszem olyan technikákat alkalmazni, melyekkel mások nem élnek. Erre egyik példa a szolarizált sorozatom. A szolarizáció olyan fotográfiai effektus, amit minden „normális” fotós kikerül. Lapjuk előző számában Gábor Enikő már beszélt a fotogram lényegéről, s nálam is megjelenik ez a műfaj, sőt a fortogram-kontakt és a ciba-fotogram is. A Cibachrome színes, fordítós papír ami annyit tesz, hogy dia pozitívról nagyítva kapunk pozitív képet. A fotogram negatív kép, de a Cibachrome anyagra vetítve pozitívvá és színessé változott. Ez az eljárás is sokakat megdöbbentett.

 Másik sorozata a Félképek címet viseli.

 – Ötféle dologról készítettem fotósorozatot. Majd a negatívokat vizsgálva rádöbbentem, hogy azok milyen szépek. Tehát nem kell belőlük pozitív képet készíteni. Rájöttem, hogy mindezt cibakróm technikával lehet megjeleníteni – ha negatívról csinálok cibakróm képet, akkor negatív az eredmény. A másik érdekesség, hogy a negatívom fekete-fehér, míg a papír színes. Ezáltal a kép nem fekete-fehér, hanem kissé zöldes, vagy bíbor lesz. A Folyosó sorozatomat pedig az FMK-ban mutatták be közösen egyik kollégám képeivel. A sorozat képei Berlinben, a Magyar Kultúra Házának vendégszobájához vezető folyosón készültek. Ezeket a képeket is cibakrómra nagyítottam föl.

 Milyen volt ezeknek a kiállításoknak a visszhangjuk?

 – Elkészítettem a képeimet, melyek a Műcsarnokbeli műhelyem falán lógtak. Vető János fotóművész meglátta a munkáimat, s megtetszett neki. Szólt is Török Lászlónak, a Magyar Fotóművészek Szövetsége akkori művészeti vezetőjének. Megkérdezte tőlem, hogy vannak-e még munkáim. Mikor megtudta, hogy igen, akkor felajánlotta, legyek a tagjuk. Fel is vettek. Magamtól nem jelentkeztem volna oda, mert akkoriban a Szövetség tagjai között – néhány kivételtől eltekintve – fotóművész nemigen volt. Török László mint művészeti vezető viszont elhatározta, hogy magát a fotóművészetet helyezi előtérbe.

Fel is vett 30-40 embert, akik másként gondolkodtak a fotóművészetről, s nem a „hivatalos” dogmát tekintették alapnak. Ennek a 30-40 fotósnak tetszettek a műveim. A kiállítás megnyitókra is inkább rokonok, kollégák jöttek el. Így igazából ritkán találkoztam a közönséggel.

 A nézőktől nem is kapott visszajelzést?

– Egyetlenegy kiállításmegnyitón kaptam nézői visszajelzést, de olyat, hogy meg is hatódtam. Néhány évvel ezelőtt kiállítottam a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában, ahol a színes virágaimat láthatták. Ezek nem fotók, hanem szkennerrel készült képek. Ott, érdekes módon, nem az ismerősök voltak többségben, hanem a helyiek. Odalépett hozzám könnybe lábadt szemmel egy néni, szorongatta kezemet, és közölte: ilyen gyönyörű képeket életében nem látott. A vendégkönyvből pedig csak pozitív visszajelzéseket olvastam ki.

 Előfordul, hogy egy-egy kiállított alkotását meg is vásárolják?

 – Tőlem még Magyarországon soha nem vásároltak képet.

 Prózai kérdés: miből él?

 – 2007-ig a Műcsarnokban dolgoztam, utána pedig máshol helyezkedtem el. A művészetből nem is tudnék megélni, az minden egyes rendszerben csak kevesek kiváltsága. A 2000-es évek óta pedig hagyományos fotózással már nem is foglalkozom, hanem számítógép segítségével állítom elő alkotásaimat.

 Sosem érte kellemetlenség azért, mert nem végzett hivatalos művészi iskolákat?

 – Soha. Még azt sem vetették a szememre, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy felvételizzek a Kisképzőbe vagy a főiskolára.

 Példaképei sem voltak?

 – Ha példakép az, akinek a képei láttán borsózik a hátam a gyönyörűségtől, akkor vannak: Sudek, Funke és Drtikol Csehországból, itthon pedig Kerekes Gábor

 Kiállítások New Yorkban és Franciországban

 1998-ban New-York-i tanulmányúton vett részt. Ez az út mennyire volt hatással későbbi pályájára?  

– Nem nevezhető valódi tanulmányútnak az amerikai, Szilágyi Sándor kurátor ismerősöm kijárta, hogy rajta kívül még öten menjünk ki New Yorkba. Sikerült megszerveznie, hogy a magyar konzulátuson lakjunk és állítsunk ki. Sándor elintézte, hogy olyan múzeumokba léphessünk be, ahová másokat csak hosszas várakozás után engedtek be. Bostonba is elmentünk, hogy megtekintsük annak a csoportnak a munkáit, akiknek tagjai archaikus technikákkal foglalkoztak. Még olyan művésszel is találkoztunk, aki dagerrotípiát készített.

 Tudtommal, ahogy Gábor Enikőnek, önnek is kapcsolata volt a Bolt Galériával.

 – Detvay Jenő fotóművész, nagyon jó barátom, 1994-ben létrehozta a Bolt Fotógalériát Budapesten, mely egy édesség, sör és csipszbolt és egy fotóművészeti galéria volt egy helyen a józsefvárosi Leonardo da Vinci utcában. A Bolt Fotógaléria egyéni és csoportos kiállításokat rendezett magyar fotóművészeknek, a kiállításokat a galéria által kiadott katalógusok kísérték. Detvay a kísérletező fotográfusok alkotásait állította ki, így az én műveimet is. Külföldre is kivitt bennünket, én például nagyon sokszor voltam vele Franciaországban. Brüsszelben, Párizsban, Lyonban, Montpellierben is kiállítottunk. Emellett könyvkiadással is foglalkozik, többek között Kortárs Magyar Fotográfia címmel kétkötetes négynyelvű könyvet adott ki.

 Lényegesnek tartja, hogy a képzőművész galériákhoz tartozzon?

 – A rendszerváltás után nagyon jó volt, hogy egy galériához tartozhattam. Hiszen nagyon sok kiállítást biztosítottak számomra. Most már nem tartozom egyetlenegy galériához sem. Azért sem, mert számtalan munkám egyedi alkotás, megismételhetetlen. Az egyedi daraboknak pedig megvan a maguk ára, amit a galériások nem szívesen fizetnek ki. Ráadásul a fotóval már nem, az elektrográfiával pedig még nem foglalkoznak a galériák.

 Művészi pályáját korszakokra lehet-e bontani?

 – Abban az értelemben igen, hogy más-más eszközöket alkalmazok. 33 éve foglalkozom komolyabban művészettel, és közben vagy a képkészítés technikája fejlődik nálam folyamatosan, vagy a képek témái alkotnak egy láncolatot. Egyik kép inspirálja a következőt. Vannak olyan tematikák, amelyekhez visszanyúlok, ilyen a Singer. A varrógép témáját háromszor is feldolgoztam. A Szekvenciák sorozat is ide tartozik. Ablakunk sarkáról négy fotót készítettem, két fekvőt és két állót, s ezt a négy képet variáltam. Munkám kezdeteként tehát négy negatívot készítettem nyitott ablakom sarkáról. Papír helyett nyomdaipari síkfilmet használtam pozitívként. Az egymásra rakott képek sokasága késztetett arra, hogy rendszerbe foglaljam a lehetőséget. Bővítésként elkészítettem a négy alapsíkfilm kontaktját szintén síkfilmre. Az alapképek száma így nyolcra nőtt, nevet is adtam mindegyiknek. Vezérelvnek tartottam, hogy az új kép csak két alapkép egymásra helyezéséből készíthető. Minden új képet két egymásra helyezett síkfilm transzparenciája hoz létre aszerint, hogy a fenti képalkotás mennyit takar ki, illetve az alapfátyol mennyit enged át az alsóból. A felső alapkép minden esetben természetes állásban oldalhelyesen szerepel, míg az alsó 180 fokos vertikális, illetve horizontális tengely körüli elforgatásokkal. Ebből született a Négyanegyediken, vizuális matematikai organizmus. Tehát összesen 256 képről van szó.

 Görbe tükör által, de nem homályosan

 Mi volt az előzménye a Hommage á André Kertész kiállításnak?

 – André Kertész halálát követően Magyarországra került sok apróbb tárgya, melyeket a mester is fotózott. Kincses Károly, a kecskeméti fotómúzeum akkori igazgatója felvetette, mi lenne, ha ezeket a tárgyakat én is „életre kelteném”. Kiválogattam a tárgyakat, s elkezdtem azokat fotózni. Egyetlenegy sorozatom utal konkrétan Kertész munkájára. A ’20-as években készítette el egyik híres sorozatát, Torzítások címmel. A 100-nál több darabos széria női aktokat ábrázol erősen torzító tükrökből fotózva. A képekből saját fotóalbumot jelentetett meg Distortions címmel. Nos én is szereztem egy görbe tükröt, s a tárgyakat elé raktam, s úgy fotóztam le azokat. Elkészült munkáimat 1997-ben a Magyar Fotográfiai Múzeumban, s rá egy évvel Brüsszelben állították ki.

 Miként került kapcsolatba a Magyar Elektrográfiai Társasággal?

 – 2001-ben megalapítottuk a Társaságot. Tagjai elektromos úton készítik el a képeket. Én pedig szinte teljesen festményszerű dolgokat alkotok számítógéppel. Jelenleg tehát a digitális festészet foglalkoztat. A társaság galériája igen kicsiny, így 30×30 cm-es képekkel tudunk csak megjelenni. Arra gondoltam, hogy a régi, az új és a legújabb tagok hármas kiállításokkal jelentkezzenek. Ez azért is jó, mert ezáltal egyre jobban megismerjük egymást, és egymás alkotásait. A kiállítás címét Gábor Enikő találta ki: Háromszög. A társaságban szobrász, festő, grafikus, iparművész, mérnök, filmes is található, s jó, ha ők maguk találják meg azokat a művészeket, akikkel kiállítanak a Bölcső utcai galériában.

Medveczky Attila