|
 2015.02.13.
Kémelhárítás
és szabotázselhárítás
Dr. Szakály Sándor könyvbemutatója a Józsefvárosi Galériában
Január
27-én a Józsefvárosi Galériában mutatták be Dr. Szakály Sándor
legújabb könyvét, melynek témája a magyar katonai hírszerzés
és kémelhárítás története 1918 és 1945 között. Az
emberiséget már ősidőktől kezdve foglalkoztatja, hogy az
ellenség szándékait, terveit és eszközeit kikutassák, s így
már ugyanezen időtől kezdve létezik a kémkedés fogalma is, még
ha gyakran ezt másképpen nevezték is. A hírszerzést folytató
titkosszolgálatok általában jelentős befolyást gyakoroltak a
történelem menetére, de munkájuk rendszerint a háttérben
folyt, azt csak ritkán ismerték el nyilvánosan. A hadvezérek,
államférfiak, diplomaták – habár sokszor rászorultak a
felderítésre és hírszerzésre, a titkosszolgálatok munkájára
– emlékirataikban már alig, vagy egyáltalán nem tesznek arról
említést. A katonai felderítést, hírszerzést a történelem
folyamán szinte mindig valamiféle rejtélyes, misztikus homály
fedte el az érdeklődő közvélemény elől, noha a kémfilmek,
kémregények óriási áradata bőséges izgalmat okozott és
okoz ma is. Érdekes, hogy a korszerű hírszerzés igazi bölcsője
mintegy 2500 évvel ezelőtt Kínában ringott. Ebben a korban tevékenykedett
ott a kor egyik kiváló katonai teoretikusa, Szun Cu, aki valószínűleg
hadvezér is volt. A Háború művészete című munkájában külön
fejezetet szentelt a hírszerzésnek, és a benne lévő megállapítások
nagyrészt ma is megállják a helyüket. A háború alapvető tényezői
közé sorolja az erkölcsi tényezőt, az időjárást, a
terepet, a parancsnokságot és a harceljárást. Kínából „térjünk
át” hazánkba, s lássuk, mi jellemezte a hazai kémelhárítást.
Sajnos
közhellyel kell kezdenem a méltatást: a mű hiánypótló.
Mindezt maga a szerző is megerősíti az előszóban. „Sajnálatos,
hogy a magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás szervezetének
– amit a köznyelv leginkább csak 2. vkf. osztályként emleget
– története a napjainkig is alig feltárt. Ennek nyilván oka
(lehet) a mindenkori hírszerző és kémelhárító szervezeteket
teljesen joggal körülölelő »titokzatosság«, de még inkább
a szomorú tény, hogy a 2. vkf. esetében nagyon kevés korabeli
irat maradt fenn, nyugodtan állítható tehát: a magyar katonai
hírszerzés 1919 és 1945 közötti történetének hiteles feltárásához
szűkös a forrásbázis.” Szakály Sándor tehát kísérletet
tesz a hiány pótlására, illetve rámutat azokra a lehetséges,
még fel nem tárt forrásokra, amelyek fellelhetőek lesznek, de
ma még nem állnak rendelkezésünkre. Ezért a jövő kutatóinak
lesz a feladata, hogy az 1919 őszén létrejött önálló
katonai hírszerzés és kémelhárítás történetét és tevékenységét
teljes egészében feltárja és közreadja. A jövő kutatói
Szakály professzor művét is forrásként használhatják majd,
mert a szerző pontosan tárja fel a hírszerzés, a kémelhárítás
szervezeti változásait, a működési feltételeket, s a katonai
attaséi szolgálat kiépítését. Történelmi hűséggel ábrázolja,
hogy a Magyar Hadügyminisztériumban miként szervezték meg a hírszerzést
és a kémelhárítást. Napjaink történelemformálóinak is példaértékű
lehet az a gyakorlat, amit az akkori vezetők, Stojakovics Demeter
– 1935-től Sztójay Döme – őrnagy, az osztály első irányítása
alatt megvalósítottak. Megtudhatjuk az osztály működési feltételének
alakulását, a katonai hírszerzés és felderítés korabeli körülményeit,
eszköztárát, amellyel az idegen államok politikai és katonai
vonatkozású bizalmas anyagait próbálták megszerezni – s
mint tudjuk sikerrel. Sok érdekes információval szolgál A
katonai attaséi szolgálat kiépítése című fejezet, amelyből
megtudhatjuk, hogy már abban az időben is lényeges kérdés
volt a követ és a katonai attasé kapcsolata. A katonai attasék
a legfelkészültebb vezérkari tisztekből kerültek ki, és nagy
mozgásteret kaptak a vezérkari főnöktől, ezért egyenrangú
viszonyt építhettek ki a külképviseletek vezetőivel. Sajnos
nem mindegyik attasé élvezhette a boldog nyugdíjas éveket. A
nagy tudású katonákat 1948 után meghurcolták, kivégezték,
„ jobb esetben” egyszerűen nem tartottak igényt szolgálatukra
– mondta Fodor Lajos, a
Magyar Honvédség hajdani vezérkari főnöke a Magyar Napló által
kiadott A 2. vkf. osztály című kötet ismertetőjében.
Szakály
Sándor elmondta, hogy már egyetemi hallgatóként foglalkozott a
két világháború közötti magyar honvédség, s azon belül is
a katonai felső vezetés történetével. A könyv összeállítása
során azt tapasztalta, hogy azokból, akik a 2. vkf. osztályon
vezető beosztást töltöttek be, a legtöbb esetben minimum altábornagy
lett, és jelentős karriert futott be. Több idős katonával,
hajdani attaséval, így Kéri Kálmánnal is beszélgetett a
szerző, s ezután kezdte el kutatni a hírszerzők, attasék életútját.
A szerző kifejtette, hogy a forrásokkal mindig nagyon óvatosan
kell bánni. Erre egy példa Takách-Tolvay József attasé esete.
Molnár János, az MSZMP KB Párttörténeti Intézetének igazgatóhelyettese
Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban c. könyvében azt írta,
hogy gróf Takách-Tolvay József ’56-ban uszított a szovjet
rendszer ellen. Ez orbitális hazugság, hiszen a hajdani attasé
1945. január 2-án az ostrom alatt életét vesztette. Az
1867-ben Magyarország és Ausztria, pontosabban a Magyarország
és az uralkodó között létrejött úgynevezett „kiegyezés”
Magyarországot az addigi Habsburg Birodalom szinte teljes jogú
tagországaként-társországaként az Osztrák–Magyar Monarchia
nevet felvevő államalakulat államalkotó részévé tette, de
nem biztosította ugyanakkor számára az önálló államisághoz
szükséges valamennyi alkotóelemet, így többek között az önálló
„külpolitizálás” lehetőségét, a teljesen önálló had-
és pénzügyet. Az uralkodó – I. Ferenc József császár és
király – és az udvar meghatározó politikusai ragaszkodtak
ugyanis ahhoz, hogy a birodalom hadereje ne az egyes tagországok
fegyveres erejét jelentse, hanem közös ügyként „kezeltessék”.
Ugyanez vonatkozott a külügyek kezelésére is, sem Ausztria,
sem Magyarország nem rendelkezett önálló külpolitikával,
illetve ahhoz szükséges szervezettel. E két jelentős terület
– külügy és hadügy – anyagi igényeinek biztosítására
pedig közös pénzügyminisztériumot is felállítottak. Az így
létrejött közös államszervezet sajátossága ellenére a hadügyek
és a pénzügyek tekintetében, azonban mind Magyarország, mind
Ausztria rendelkezett „saját” lehetőségekkel (is). A „saját”
haderő ügyében a Magyar Királyi Honvédség, illetve az osztrák
Landwehr képezte azon erőket, amelyek a korban úgynevezett „másodvonalbeli
erőknek” számítottak, nem lévén teljes struktúrájú
fegyveres erők – számos fegyvernem, szakcsapat, vezetői szint
stb. hiánya okán –, amelyek ennek megfelelően természetesen
önálló hírszerző és kémelhárító szervezettel sem
rendelkeztek. Az 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormány
az addigi honvédelmi vezetést is igyekezett átalakítani,
illetve a volt Magyar Királyi Honvédség, valamint a „közös”
haderő egykori alakulataiból új haderőt felállítani, utóbbi
esetében az önkéntességet téve alapelemmé. Az 1918. október
31-ig Honvédelmi Minisztérium néven működő katonai közigazgatási
szervezetet Hadügyminisztériummá nevezték át és egyidejűleg
elkezdődött az új magyar haderő meg-, illetve újjászervezése.
Ez elengedhetetlen feladat volt, hiszen a felbomló közös haderőben,
illetve a Magyar Királyi Honvédségben szolgált magyar, illetve
magyar állampolgárságú tisztek többsége továbbra is szolgálni
kívánt. Elengedhetetlennek látszott a volt Magyar Királyi Honvédségben,
illetve az úgynevezett „közös haderőben” szolgáltakból
egy új nemzeti haderő létrehozása, még akkor is, ha voltak
olyan politikai erők, amelyek ezt szükségtelennek vélték. A
Hadügyminisztériumnak olyan feladatokat kellett átvennie,
amelyekre korábban nem volt példa. Ilyennek tekinthető a hírszerzés
és a kémelhárítás kérdése. Az Osztrák–Magyar Monarchia
haderejében ezen feladatokat az úgynevezett „Evidenzbüro”
– Nyilvántartó Iroda – látta el, amely a közös haderő
vezérkarának egyik „illetékes” irodája volt. Az újonnan
megszervezett magyar Hadügyminisztériumban e feladatok elvégzésére
a minisztérium 1. osztálya lett „kijelölve”. A Hadügyminisztérium
1. osztálya feladatává tették a „hadműveletek, hírszerzés,
nyilvántartás, elvi ügyek” intézését. Az osztály
gyakorlatilag 1918. november 1-jétől állt fel, élén az addig
a közös haderőben szolgáló Stojakovics Demeter vezérkari őrnaggyal.
Ő szolgált egykoron a „központban” – Evidenzbüro –,
illetve a világháború éveiben a működő főparancsnokságon
és a Balkáni erők hírszerző „részlegénél” is.
Stojakovics az osztályára olyan fiatal vezérkari tiszteket
osztott be, akik rendelkeztek már bizonyos ismeretekkel, illetve
nyelvi felkészültségük, ismeretük az átlagosnál jobb volt.
Az új osztályvezető, aki bizonyos kérdésekben együttműködött
a Hadügyminisztérium ugyancsak újonnan megszervezett
Katonapolitikai osztályával – amely főleg a „külkapcsolatok”
kérdéseivel foglalkozott – a magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás
megteremtőjének tekinthető. A Katonapolitikai osztály (1919.
január 1-je után a Hadügyminisztérium 8. osztálya) élére Tánczos
Gábor vezérőrnagy került, aki katonadiplomáciai
tapasztalatokkal is rendelkezett, lévén korábban az Osztrák–Magyar
Monarchia katonai attaséja Belgrádban, Athénban, illetve Szófiában.
Stojakovics osztálya főleg az ellenséges hatalmak –
Cseh-Szlovákia, Románia, Szerbia – által megszállt
magyarországi területekről igyekezett információkat
beszerezni és az ellenséges hatalmak számára folytatandó kémtevékenységet
megakadályozni, de a hadműveletek tervezése is a feladatai közé
tartozott. Nem változott érdemben az osztály feladatköre –
de a személyi állomány összetétele sem! – 1919. március
21-e után. A Hadügyminisztérium átalakult Hadügyi Népbiztossággá
és annak 5. osztálya „felelt” a továbbiakban a „hadműveletekért,
a karhatalmi kérdésekért, a hírszerzésért, hadrendi ügyekért”.
Az 1919. augusztus 1-je utáni állapot szerinti, a Hadügyi Népbiztosságból
ismét Hadügyminisztériummá átalakult – Budapesten székelő
– szervezet 5.a, illetve 5.b. osztályához tartoztak a „hírszerzés,
a kémvédelem és a sajtóügyek”. Az 5.b. osztály vezetője
továbbra is Stojakovics Demeter maradt. Szakály Sándor
kiemelte, hogy egészen 1948-ig főleg a katonai hírszerzők szakértelme,
tudása számított – kiváló rejtjelfejtők működtek –, s
ezért a Horthy-éra idején alkalmaztak olyan egyéneket, akik a
Károlyi-rezsim, majd a kommün alatt is szolgálatot teljesítettek.
A kötet tanulmányai természetesen nem adhatnak átfogó képet
a szervezet történetéről, de talán közelebb vihetik az érdeklődőket
annak megismeréséhez.
Medveczky
Attila
|
