Függetlenség

2015.02.13.

Az ember oszthatatlan egész

Joseph Ratzinger: Bevezetés a keresztényi hit világába – Márton Áron püspök fordításában

A Mentor Kiadó a gyulafehérvári Főegyházmegyei Hatósággal és az azt szakmai téren képviselő dr. Marton Józseffel közösen 2005-ben Márton Áron-sorozatot indított. A nagy püspök írásait, beszédeit, körleveleit, szellemi hagyatékát kívánja e vállalkozás ismertetni, közkinccsé tenni. A sorozatra utaló formai jegyek jellemzik e kiadványt is, bár nem tartozik szorosan véve abba, hiszen nem Márton Áron saját műve ez, hanem fordítása. Csemege ez a javából: Joseph Ratzinger, XVI. Benedek emeritus pápa műve, az 1968-ban megjelent Einführung in das Christentum kortárs fordítása, amelyet az erdélyi püspök a hetvenes években Gyulafehérváron készített. Az eredeti az akkoriban tübingeni egyetemi tanár fiatal Ratzinger egyetemi hallgatóknak szóló előadásait gyűjtötte kötetbe s adta közre. Megjelenésekor nagy sikert aratott az újszerű megközelítésben a hit fontos alapkérdéseit tárgyaló munka. Időközben kétszer is lefordították magyarra: 1976-ban az emigrációban adták ki Tamás Pál fordítását, 2007-ben immár itthon, Budapesten, Dévény István fordításában. Márton Áron fordítása, amely sok tépelődéssel, igen gondosan, a nagy püspökre és értelmiségi gondolkodóra jellemző alapossággal készült, mindeddig nem látott nyomtatásban napvilágot: a kor és a hely nem kedvezett ennek. Pedig a fordítás vetekszik a korábban megjelent, talán gyakorlottabb fordítók munkájával. Itt most nincs keret, s e fórum sem alkalmas a fordításelmélet kérdéseinek taglalására, a kötet közreadói maguk is csak egy példát kínálnak a három fordítás párhuzamos helyeiből annak szemléltetésére, hogyan dolgozott Márton Áron, s milyen lett reflektált munkája nyomán a szöveg. A példa mindenesetre szemléletes, de meggyőző a kötet olvasása: Joseph Ratzinger, az újszerű, sokoldalú, a hagyományos kérdéseket új megvilágításban tárgyaló teológus műve Márton Áron kezében érthető és magyaros. Püspökünk lényeglátóan, az eredeti jelentést szem előtt tartva dolgozott, nem annyira a nyelvszerkezet minden nyelvre más-másként jellemző formáira figyelt, hanem a lényegre, a mondanivalóra.

A szerző a könyv első fejezetésben a hit helyzetével foglalkozik a mai világban, s a hit és a kétely kapcsolatával. Ratzinger kifejti, hogy aki ma megkísérli, hogy a keresztény hitről beszéljen olyan emberek előtt, akik foglalkozásuk vagy hagyományos neveltetésük folytán nem járatosak a hagyományos egyházi beszéd-és gondolkodásmódban, hamar észreveszi, hogy amit mond, idegenül, sőt érthetetlenül hangzik. Érezni fogja, hogy helyzete olyan, mint a bohócé az égő faluban, amit Kierkegaard beszél el, és Harvey Cox nemrégen felújított a Város Isten nélkül című könyvében. A történet szerint Dániában kigyulladt egy vándorcirkusz. Az igazgató a bohócot, aki bohócruhában és kimázolt arccal az előadás kezdetét várta, a faluba szalasztotta, hogy segítséget hozzon. A tűz a kiszáradt és letarolt mezőn átterjedhetett a falura is. A bohóc, a faluba sietve, kérte a falusiakat, hogy segítsenek oltani a cirkuszt. A falu lakosai azonban a bohóc szövegét nem vették komolyan, azt hitték, a tűzeset csak kitalálás, hogy nagyobb közönséget csődítsen össze. Tapsoltak neki és kacagtak. A bohóc pedig szinte sírt kétségbeesésében. Magyarázta, hogy nem játszik, a dolog komoly, a veszély nagy. Az emberek, amikor látták a bohóc könnyeit, még jobban kacagtak és tapsoltak, hogy milyen jól játssza a szerepét. A vége pedig az lett, hogy a tűz csakugyan átterjedt a falura, s most már hiába kapkodtak és kiabáltak, leégett a cirkusz is, ahogyan a falu is. Cox a történet elbeszélésével azt jelzi, hogy ma milyen a teológus helyzete. Olyan, mint a bohócé, nem talál meghallgatásra, nem tudja az emberekkel elhitetni a küldetését. Bohóc öltözetében, melyben a középkorból vagy az elmúlt időkből kilépett, senki sem veszi komolyan. Mondhat, amit akar, letűnt idők szerepét játssza. Bárhogyan viselkedik, s bármennyire igyekszik a helyzet komolyságát megértetni, mindenki tudja, hogy ő csak egy bohóc. Mindenki tudja, mit fog mondani, s azt is, hogy annak, amit mond, kevés, vagy éppen semmi köze a valósághoz. Nyugodtan meghallgatják, anélkül, hogy komolyan nyugtalanítaná őket az, amit hallanak. S kétségtelen, hogy ez a kép igaz, a teológus és a teológiai stílus ilyen fonák helyzetben van. Ráadásul nyomasztó helyzetben, mert szinte képtelen a beszéd és a gondolkodás megszokott sablonjait levetni, és a mai emberrel megértetni, hogy a teológia komoly ügy, az élet komoly problémája. De lehet, hogy lelkiismeret-vizsgálatunkat ennél is behatóbbnak kell lennie - veti fel Ratzinger. Talán azt kell mondanunk, hogy az előbb megrajzolt kép, bármennyire igaz és meggondolkozató, a dolgot nagyon egyszerűsíti. Eszerint a bohóc, illetve a teológus tudja, mit kell mondania, a küldetése tehát világos. Viszont azok, akikhez a küldetése szól, a falu lakói, illetve a hit nélküli emberek tudatlanok, ki kell oktatni őket arról, amit nem tudnak. Ha tehát a bohóc leveti ruháját, és arcáról lemossa a púdert és a festéket, minden rendbe jöhet. De vajon csakugyan ilyen egyszerű a dolog? –kérdezi a szerző. Ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, elég az aggorimento, a mai naphoz igazodás, a közeledés, az, ha lemossuk magunkról a mázt, és magunkra öltjük a világias beszédmodort, vagy elkezdünk egy minden vallásos jellegétől megfosztott kereszténységet hirdetni? Elegendő csupán a lelki köntöst elcserélni, hogy az emberek szívesen fussanak és segítsenek oltani a tüzet, amiről a teológus azt állítja, hogy veszélyt jelent mindnyájunk számára? Aki ma becsületesen számot akar adni a hitről magának és másoknak, annak fel kell ismernie, hogy a hit eredményes hirdetéséhez nem elég csak kosztümöt cserélni. Hamarosan belátja, hogy különböző formában ugyan, de ugyanaz a hatalom van jelen mind a két oldalon. A hívőt is fenyegeti a hite felőli bizonytalanság. A hitetlen pedig nem fogadja el azt, amit mond. A hívő a kísértés pillanatában törékenynek tűnik. Erre egy példa: Lisieux-i Kis Szent Teréz, a szeretetreméltó látszólag naív szent olyan környezetben nőtt fel, melyet teljesen áthatott a vallásosság. És ez a látszólag teljes védettségben élő szent, élete utolsó heteiről megrendítő okmányt hagyott hátra. Leírta: „a legkonokabb materialisták gondolatai rontanak rám”. Istent és országát senki nem tudja az asztalra tenni, a hívő sem magának. S ezt bármennyire is igyekszik a hitetlen a saját álláspontja igazolására értelmezni, a „hátha” mégis őt is mindig nyugtalanítani fogja. A „hátha”, a „talán” kikerülhetetlen kísértés, amitől nem szabadulhat. Tapasztalja majd hitetlenségében, hogy a hit elől nem tud kitérni. Vagy más szavakkal: a hívőnek éppen úgy ,mint a hitetlennek, hacsak nem bújik el önmaga és a saját létének valósága elől, része van a kételyben, és része van a hitben, mind a kettőnek persze a maga módján. Egyik sem tudja kikerülni teljesen sem a kételyt, sem a hitet. Az egyiket a hite védi a kétely ellen, a másikat a hit kísérti a kétkedéssel. Ez az emberi lét alapformája: csak a kétely és a hit, a kísértés és a bizonyosság szüntelen feszültségében létének végleges jellegét. S talán éppen a kétely lehet a kapocs a kettő között; ez óvja meg az egyiket és a másikat is, hogy begubózzék, mindenkitől elkülönülve magába zárkózzék. A kétely a hívő lelkét megnyitja a kételkedő felé, a kételkedőét a hívő felé. A hívő így megtapasztalja, milyen a hitetlen állapota, a hitetlen pedig, hogy számára a hit mindig kihívás, felszólítás.

Joseph Ratzinger kifejti, hogy általában úgy gondoljuk, hogy a vallás és a hit ugyanegy, és minden vallás éppen úgy jelent hitet is. Ez azonban csak bizonyos határok között van így. A többi vallás sokféleképpen nevezi magát, és más-más pontra helyezi a hangsúlyt. Az Ószövetség alapfogalma például nem a hit, hanem a törvény. Elsősorban életrend. A római vallási élet a valláson (religio) elsősorban szintén bizonyos rituális formák és szokások betartását érti. A természetfölöttiben való hit nem volt fontos, ehhez a valláshoz az ember akkor sem lett hűtlen, ha a hit teljesen hiányzott. Mivel a religio lényege a szertartások rendszere volt, azt gondosan be kellett tartani. Már ebből látszik, hogy mennyire nem magától értetődő, hogy a keresztény lét legbelső magját az a szó fejezi ki: „hiszek”. A keresztény létforma valósággal szembeni állásfoglalása a hívő magatartás. Kérdésünkre a válasz még nagyobb jelentőségű, még sürgetőbb. Milyen állásfoglalást, milyen magatartást értünk ezen? És miért olyan nehéz ennek a személyes vállalása: „én hiszek?” És ezt nekünk, mai embereknek, miért szinte lehetetlen elfogadnunk és vállalnunk úgy, ahogy azt az előttünk járó nemzedékek elfogadták és vállalták? Az „én hiszek” formulát sosem volt könnyű elfogadni. Ha a mai hívő némi irigységgel hallja, hogy a középkorban az ország minden lakója kivétel nélkül hívő volt, nem árt, ha a történelmi tények fényénél a kulisszák mögé tekintünk. A tények pedig arról tanúskodnak, hogy akkor is aránylag kicsiny volt azok száma, akik a hitet valóban átélték, a nagy többség közönséges „társutas” volt. A hit a legtöbb ember számára olyan életforma volt, melybe beleszületett, amit készen kapott, s az a „merész kaland”, amit a hit jelent, lehetett osztályrésze, de sokan bizony meg sem sejtették. Éspedig azért nem, mert az Isten és az ember között végtelen a szakadék, mert az ember úgy van teremtve, hogy szemeivel csak azt láthatja, ami nem az Isten. Ezért Isten az ember számára lényegileg láthatatlan, kívül esik, és mindig kívül marad az ember látókörén. A bibliai istenhitnek az az alapvető kijelentése, hogy Isten láthatatlan, egyben azt is mondja, hogy az ember egzisztenciája arra a területre van korlátozva, melyet láthat és kitapogathat. Isten azonban az emberi létnek ezen a látható és kitapintható területén belül nem fordul elő, és nem látható akkor sem, ha az ember ezt a területet bármennyire kitágítja. A „hiszek” szó más távlatokra állítja be az embert. Világának a határát nem tekinti lezártnak azzal, amit lát, hall és kitapint, az ezen túli valóságot másik úton-módón igyekszik megközelíteni, a hit útján; világszemléletének éltető, döntő eleme a hit. A „hiszek” szócska a való világgal kapcsolatos döntő állásfoglalást jelent; nem erről vagy arról állapít meg valamit, hanem meghatározza az ember magatartását a saját létéhez és egzisztenciájához, a léthez és az egész valósághoz. Elfogadja, hogy az, ami láthatatlan, ami az ember látókörén kívül esik, nemcsak létezhet, hanem létezik is, és része a valóságnak, azaz igazi valóság. A valóságnak ez a nem látható része hordozza és tartja fenn a valóság látható részét is. És elfogadja, hogy a látható és láthatatlan valóság együtt alkotja a lehetőséget, hogy az ember mint ember és emberi lény létezhet, vagy más szavakkal: a hit döntés amellett, hogy az emberi lét legmélyebb gyökere nem a valóság látható és tapintható talajából ered és táplálkozik, hanem a láthatatlan világból, ahhoz kapcsolódik, és ezzel egyben igazolódik, hogy az emberi egzisztencia szükségszerű alapja a valóság láthatatlan része. Ez a hit alapkövetelménye, ezt a magatartást pedig – a Biblia nyelvén szólva – csak megtéréssel lehet megszerezni. Az ember természetszerűleg vonzódik a láthatóhoz, ahhoz, amit megfoghat, birtokba vehet. Belsőleg, lélekben és gondolkodásban meg kell változnia, hogy belássa, mit veszít, ha enged a természet vonzásának.

XVI. Benedek pápa úgy fogalmaz Bevezetés a keresztény hit világába című könyvében: „Az ember oszthatatlan egész”. A Biblia „nem a testtől elvált léleknek, hanem az egész embernek ígér halhatatlanságot”. Persze „szép dolog az ember egységéről beszélni, de ki tudja elképzelni a test feltámadását mai világképünkben?” – teszi fel a kérdést a Legfőbb Teokrata – „nem menthetetlenül mitologikus-e az egész?”, hiszen ehhez „teljesen megváltozott anyagi valóságra lenne szükség”. Mindebbe persze most nem fogunk belemenni, hiszen ebben a posztban nem különböző keresztény hittételek bizonyítása a célunk, csak arra óhajtunk rámutatni, hogy függetlenül attól, hogy valaki keresztény-e vagy nem, nem mondhatja, hogy a kereszténység testellenes, mert objektíve nem az. A pápa mindenesetre könyvében rámutat a görög és a bibliai felfogás lényeges különbségére, amelyek nem egészítik ki egymást, és amelyeket nem lehet egyszerűen „összeadni”, mert azok két külön, teljes választ adnak az ember jövőbeli sorsára: a görög felfogás szerint az emberben „két, egymástól idegen szubsztancia képez egységet, amelyből az egyik (a test) elporlad, a másik (a lélek) pedig lényege szerint maradandó”. Sőt, a lélek csak akkor tud igazi valójához eljutni, ha el tud válni a testtől. A Biblia viszont nem ismeri a lélek testtől elszakadt fogalmát, sőt a lélek szó abban a teljes embert jelöli. A Biblia világát tehát szembe kell állítanunk „az antik világ dualisztikus elképzelésével”. A pápa el is veti a skolasztika „anima separata”, a testtől elvált lélekre vonatkozó gondolatát, ami görög behatás. Tegyük hozzá: amit magyarra testnek fordítanak, az általában más nyelveken és eredetiben „hús”, „ez az én húsom”, „a hús feltámadása”, ami sokkal naturalisztikusabb és plasztikusabb megfogalmazás.

XVI. Benedek könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben.

A fordító mindig „hamisít", „ferdít", tartja a mondás, hiszen interpretál: értelmezi az eredetit, és a saját értelmezésében közli azt saját anyanyelvén. A fordító lelkén-műveltségén átszűrt munka jön át a másik nyelvre. Ebből következik, hogy ha a fordító az eredeti nyelvet jól érti, ugyanakkor saját anyanyelve mestere, valamint a szaknyelv, a szakszöveg jó értelmezője, mert kellő háttere van erre lelkében, műveltségtárában, az ő interpretációja gazdagítja az eredeti művet. Magyarul nagyon sok kiváló fordításunk van: elsősorban az irodalmi művek interpretációja kiváló, mert költők, írók sora vállalkozott a műfordításra. Sajnos a mai, elsősorban szakkönyvtermés, az egyházi kiadványok nyelvezete már nem éri el ezt a szintet: a gyorsmunka sokszor erőteljes és lesújtó nyomot hagy a magyar fordításon... Mindez azonban e kiadvány esetében nem így van: átgondolt, gyönyörű magyarsággal megfogalmazott tiszta és pontos gondolatokat kap az olvasó Márton Árontól, olyanokat, amelyek méltóak az eredetihez, Joseph Ratzinger teológiai munkájának mélységéhez.

(Joseph Ratzinger: Bevezetés a keresztényi hit világába; Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008)

M.A.