vissza a főoldalra

 2015.02.13. 

Csurka István: 1993: Mit látna a revizor?

Sokan emlékeznek ’90 tavaszára, amikor szerintük „a kommunisták a padlón voltak”, „össze voltak csomagolva”, és akkor igen könynyen félre lehetett volna állítani őket. Ez a vélekedés személyes tapasztalatokon alapszik. Ugyanígy a következő is, amely szerint ez az eltávolító mozdulat elmaradt. Sokan ekkor kezdtek gyanakodni a kormányra. Látták a régi kulcsemberek lógó orrát, alázatos előre köszönését márciusban, áprilisban, és felbátorodásukat, elszemtelenedésüket a paktum után.

 Igencsak nagy riadalom törne ki Budapest városállamban, ha híre kelne, hogy megérkezett a Revizor – a Gogolé –, aki a rendszerváltozást vizsgálja meg kérlelhetetlen szigorral. Valószínűleg nem az elsinkófált milliók, milliárdok okoznák a legnagyobb pánikot, nem a kisebb-nagyobb panamák, törvénytelenségek, zsarnokoskodások napvilágra kerülése volna a leginkább kétségbeejtő a politikai osztály, a vezetőségek számára, hiszen a panamákat javarészben az előző rendszer vezető rétege követte és követi el, s legfeljebb juttat az újaknak, hanem annak a nyilvánvalóan népi dührohamot keltő körülményeknek a megvilágosodása, hogy a rendszerváltozás, mint olyan, valójában nem is volt eltervezve, s hogy a magyar társadalom – no meg sok másik közép-európai is – valójában egy szemfényvesztés áldozata. Nem az történik vele, amit előbb remélt, majd később szavazataival útjára kívánt indítani, hanem valami más. Például, hogy a régi rendszer nem változik, hanem újraszerveződik.

Nem véletlen, hogy annyi rémhír kering titkos összejövetelekről, paktumokról, titkos záradékokról, egyes személyek ide- vagy odatartozásáról. De ezek közül a mesék közül sokat a félig bukott régi rendszer agyal ki és terjeszt, rendszerint emigrációban élő szélsőjobbos társaságok igénybevételével, némelyek pedig a népi ponyván keletkeznek, mert a nép gyanakszik. A rémhírek azért élnek meg, mert a tettek és a szavak nem fedik egymást.

A szovjet megszállás különböző, Sztálinhoz viszonyítva enyhültebb vagy ridegebb rokonainak ez nem okozott problémát. Amikor a megszállást felszabadulásnak kellett nevezni, a hősi forradalmat ellenforradalomnak, akkor természetes volt, hogy a helytartóság mindenható pártja hazudik, sőt később azt is tudta mindenki, hogy ők is tudják, hogy mi tudjuk, hogy hazudnak. Ez volt a „közmegegyezés”.

A szocialista rendszernek úgy lett vége, hogy elfogytak a „közmegegyezés” anyagi alapjai, a rendszer már nem tudta megfizetni az emberek elnéző hallgatását, és ezért azok beszélni kezdtek.

A rendszerváltozástól az emberek azt várták, hogy az új vezetés buzdítja őket: beszéljenek még többet, beszéljék ki magukból a sérelmeiket, a megaláztatásaikat. Nem így történt. Az új rend nem határolta el magát a régitől. És még csak azt sem mondta meg, hogy miért ilyen szégyenlős. Ezért a politikai játéktér minden játékosa felelős.

Így most nagyon sokakban gyanakvás bujkál. A gyanakvók szerint a rendszerváltozás most abból áll, hogy az új kormányzat, új minisztereivel és néhány új intézményi vezetőjével, felváltotta ugyan az előzőeket, de a célja nem az, hogy valóban eltörölje a régiek hatalmát, hanem hogy megmentse őket.

Sokan emlékeznek ’90 tavaszára, amikor szerintük „a kommunisták a padlón voltak”, „össze voltak csomagolva”, és akkor igen könnyen félre lehetett volna állítani őket. Ez a vélekedés személyes tapasztalatokon alapszik. Ugyanígy a következő is, amely szerint ez az eltávolító mozdulat elmaradt. Sokan ekkor kezdtek gyanakodni a kormányra. Látták a régi kulcsemberek lógó orrát, alázatos előre köszönését márciusban, áprilisban, és felbátorodásukat, elszemtelenedésüket a paktum után.

Ezek a gyanakvó emberek azóta távol maradnak, nekik már semmi sem jó és semmi sem hiteles, mindenben összeesküvést sejtenek, s a tájékoztatási helyzet, a liberális túlsúly a Rádióban és a Televízióban még csak fokozza undorukat. Igazolva látják magukat.

Ebben a közegben már egyenesen veszélyes a rendszerváltási retorika, mert amikor a kormányzat a saját eredményeiről beszél, vagy a saját maga által fenntartott stabilitás értékét hangsúlyozza, ez a gyanakvó réteg mindebben már az azoknak a kezére való dolgozást látja, akiket legjobban utál. Színjátéknak fogja fel az egészet.

„A kommunisták találták ki az egészet”. Amikor már nem ment nekik sehogyan sem, kerestek maguk helyett egy kormányt, amelyik négy év alatt elvégzi azt a munkát, amibe ők bele sem mertek fogni, úgy összehúzza a nadrágszíjat, mint még soha, átalakítja a gazdaságot, szépen átjátssza a tulajdont a régi elit kezébe, és mire kitelik az ideje, szépen visszaadja a hatalmat a kommunistáknak, akik most már kapitalistaként folytatják.

Hamis mese? Az, de mégsem lehet rálegyinteni.

A rendszerváltozás lehetősége olyan állapotban érte a magyar társadalmat, amikor a népi kezdeményezőkészség már alaposan elsorvadt, a vezető elit, a politikai osztály viszont, a menedzserek és technokraták csoportjai és az értelmiség már nem volt rákényszerülve a közvetlen pártideológiára, és egy kis távolságtartást is megengedhetett a kenyéradó gazdáival szemben, maga a pártelit, a valódi hatalombirtokosok pedig megosztottak voltak, egymással viaskodtak, és halvány fogalmuk sem volt a saját jövőjükről, mert a moszkvai vonalak süketek voltak.

’89 nyarától kezdve voltaképpen senki nem volt már hatalmon hazánkban. Nem volt hatalma a pártnak, mert már nem használhatta szokásos eszközeit: davajgitár, szögesdrót, padláslesöprés… A nyugat kegyeit keresve súlyosan esett volna a latba, ha éppen a legliberálisabbnak kikiáltott magyar kommunisták rúgják fel a gorbacsovi enyhülést, és ők robbantják fel a nagy kiegyezés vonata előtt a síneket.

A kommunistáknak akkor szalonképesnek kellett mutatkozniok, véres agyaraikra tehát piros-fehér-zöld kendőt kötöttek. De nem volt még hatalma az újonnan alakult ellenzéki pártoknak sem. Nekik ehhez csak a megalakulásra futotta. Sikerük az elismertetés és a tárgyalások kikényszerítése volt. Forradalomra ők sem törekedhettek, mégpedig ugyanazon okból, mint amiért a párt a szalonképességet választotta: senki nem vette volna jó néven, ha Magyarországon „megint” kitör valami, amit Gorbacsovnak erővel kell elnyomnia, ezzel elárulván magát.

Volt másik oka is a szerénységnek. Ahogy a párthatalom elvesztette a közmegegyezést, ugyanúgy az ellenzék minden sikeres részgyőzelme ellenére sem tudhatta, hogy vajon a nép valóban vele tart-e, és hogyha netán valóban harcba hívná a párthatalom ellen, jönne-e. Valószínűleg nem jött volna ki a barikádokra komoly tömeg, mert a nagy bevonulásban, a második gazdaságban a végére egy kicsit mindenki besározódott, és kimondatlanul is élt a szörnyű ’56-os tapasztalat: nem érdemes fellázadni, mert úgyis cserbenhagynak.

Közben még egy lényeges, mindent eldöntő dolog történt: egyre nehezebb lett az élet. Ám ez most már – 1989-től – nemcsak az állampárt számláját terhelte, hanem az ellenzékét is. Ennek pedig az volt az oka, hogy az átalakulás, a rendszerváltozás első perctől fogva nem volt népi ügy, hanem elit ügy. Nagyon nagy tömegek figyelték gyanakvással az alkudozásokat. A tájékozatlanságban hagyott nép nem tudott különbséget tenni, számára az ellenzék is a felülvalók közé tartozott.

A legtöbb hatalommal a háttérbe szorult vezető réteg, a nómenklatúra és kapcsolt részei bírt. Már évekkel előbb elkezdődött a vagyonátmentés. Mire a politikai változás bekövetkezett, ez a réteg már helyzetben volt. Folyt a privatizáció, a bankalapítás, a tőkegyűjtés, a kiterjedt nyugati üzleti kapcsolatok kihasználása, a jövő gyors törvényekkel való biztosítása és a szétszóródás a különböző pártokba.

A németek a sztálingrádi vereség után gyakran használták a visszavonulásuk jellemzésére a rugalmas elszakadás kifejezést. A magyar kommunista vezető osztály rugalmas elszakadásban messze felülmúlta a Wermacht teljesítményét. A technokraták végignézték, hogyan vonul ki az MSZMP az üzemekből, s ezzel együtt hogyan nem jönnek be az új pártok, ellenben ottmaradnak ők, a régi középvezetők, akik a párt hatásköri listájáról kerültek oda. Számukra nem volt már kényszer kitartani a régi párt mellett, és nem volt kényszer átállni az újak mellé. Pontosabban eldönthették, hogy melyik oldalra álljanak, s azt is, hogy nyíltan vagy burkoltan.

A szomorú és talán tragikus is, hogy ennek a rétegnek a túlnyomó többsége szinte semmit nem érzett meg a magyarság történelmi lehetőségeiből, a sorsból. Kissé viszolyogva rálegyintett az MDF-re mint írók-költők donkihóti mezei hadára, az SZDSZ-től akkor még annak radikalizmusa tartotta vissza, az MSZP-nek meg jó volt úgy is, ha nem lép vissza, csak hagyja magát számon tartani. Az értelmiségi magatartás lényege a kívülállás volt, a közöny a magyar sorskérdések iránt. Dőljön el, mindegy hogy merre, aztán majd beállok a sorba…

Pedig a magyar értelmiség zömének, a pedagógusoknak, a különféle technokráciához tartozó csoportnak az odaállása egy mozdulattal eldönthette volna a rendszerváltozás kérdését, mivel a felső felsorakozás után a nép megindulása sem váratott volna magára. Csakhogy amíg a népet, a tájékozatlanságban tartottakat és rettenetesen kicsi lehetőségekkel rendelkezőket nem nagyon lehet okolni a távolmaradásért, addig a fentebbiek felelőssége megáll. Mentség persze erre is van: a Kádár–Aczél-rendszer elvégezte küldetését: lefejezte a nemzetet, végtelen anyagiasságot, felelőtlenséget, nemzetietlenséget hagyva maga után.

Van persze más magyarázat is. Az értelmiségi középrétegnek, a technokráciának a Kádár-rendszerben nem csak egy útja volt a nagy karrierhez: úgy is be lehetett kerülni ugyanennek a rétegnek a felső osztályába, a nagy pénzűek, nagyhatalmúak, a nagyban játszók közé, hogy az illető munkásőr lett, de úgy is, hogy jóban volt a munkásőrökkel. Az utolsó évtizedben már nem egyszerűen a pártkarrier volt a legjobb, noha a párttagság jócskán segített az előrejutásban, hanem a klikk- karrier. Kapcsolatokkal mindent el lehetett érni, a „jó társaságba” bekerülve még reakciósnak is lehetett mutatkozni. Eben a függőségi rendszerben a pedagógusnak például nem az elvont párthatalomhoz, vagy a helyi pártbizottsághoz kellett igazodnia, hanem az iskola rendszerint kommunista igazgatójához, aki munkáltató volt elsősorban, és javak, juttatások fölött rendelkezett. S amikor eljött a rendszerváltozás ideje, a gyenge, senki által nem támogatott új hatalomból és pártokból mit látott a tanár-tanító? Azt, hogy nem rendelkezik munkáltatói jogokkal, nem tud neki túlórát elszámolni, vagy nem tudja jó beosztásba tenni. Lázadjon az igazgatója ellen? Ki védi meg? Ki ad enni a gyerekeinek? Inkább mellé áll. Így esetleg még az újratanulást is megússza, ami az új nemzetközi rend megerősödésével elkerülhetetlen lesz.

A helyzet más szakmákban is hasonló volt. A gazdasági élet és tulajdonváltás, a magántulajdonosítás kulcsemberei jelenleg a privatizációs tanácsadó cégekben vannak. Átvilágítani, felértékelni egy-egy vállalatot és tanácsot adni a vevőnek, megkeresni a vevőt, és ugyanakkor szem előtt tartani a megrendelő, a még hivatalban lévő vállalatvezetőség érdekeit, sokkal több hatalmat jelent, mint ami egy minisztériumi főosztályvezetőnek van. Ezekbe a káeftékbe bejutni nemcsak megfelelő képesítés függvénye, hanem összeköttetéseké is, elsősorban az. Ezek mind az utolsó két szocialista év verbuválásai, a nemzetközi rutinra is szert tett bankos, pénzügykutatós, tervhivatalos és egyéb Marx Károly-intézményes, egymást ismerő, sajátos beltenyészetben élő társaság emberei, akik a rendszerváltozásban csak a nagy üzletet látják – az is, nekik! –, és akiknek politikai hatalma azért nagy, mert kényszeres helyzetek elé tudják állítani a kormányzatot.

A példákat nem szükséges folytatni. A volt elit, illetve a volt elitből, a pártelitből képződött új elit kormányzattól függetlenül nagy maradt azután is, és a taxisblokád óta nőttön nő.

A kormányzat, Antall József kormánya kényszerhelyzetbe került, és meg kellett keresnie a kiegyezés módjait. Ez az elit befurakodott az MDF-be és átvette a kulcspozíciókat, maga mellé állított vagy kényszerített ős MDF-es személyiségeket, és ma már lényegében háttérből irányít.

A formákra természetesen ma még mindenki ügyel. Az MDF-es elkötelezettség hangoztatása természetesen alapfeltétel, nemzeti ünnepeken tapsolni kell és lelkesedni, templomba járás is ajánlatos, csak éppen a privatizációs kérdésekben kell elites-reformkommunistás álláspontot elfoglalni és megelégedni a „struktúraváltással” a személycserék helyett. Az igazságtétel sem ízléses már, igaz egyre képtelenebb, ahogy az idő halad. Reálpolitika kell, centrumpolitika. Minden jó, ami nem igényel ütközést a hatalmon lévő elittel s azt szolgálja.

A leghasznosabb pártember pedig, aki mindezt jól eladja a népnek. Ez az ügynökölés persze egyáltalán nem megoldhatatlan. A közömbös, tájékozatlan tömeg kezdetben sem remélt sokat a fent folyó rendszerváltásnak nevezett tárgyalásoktól, és a választásoktól is jelentős mértékben távol maradt. Aztán a magyar becsület egy másik, hál’ Istennek nagyobb részét mégiscsak oda sodorta az urnák elé, de nem nagy meggyőződéssel. Azóta érkezett valami kis kárpótlás, valami kezdésre is csorog már lehetőség, de a keserű szájíz megmaradt. Ha most megjönnek a magyarázók, ő bizony csak hallgat. Hát, jó. Mindegy már.

Tehát az elit átalakulása, új módon való hatalomgyakorlása jelenti a rendszerváltozás lényegét. A döntés mindenképpen az ő kezében van. Választhatja akármelyik pártot, de óvatosnak kell lennie, mert nem mindegyikhez fűződik számára is kedvező várakozás.

Ennél tovább a legkeményebb revizor se jutna el. Bizonyítani csak ezt lehet, de ez éppen elég. És különben is: a jövő szempontjából és a saját feladataink szempontjából mindegy, hogy voltak-e különalkuk, előzetes megegyezések. Most ez a helyzet, ebből kell kiindulni.

Az elit ezután azt a pártot választja, amelyik a legkényelmesebb hatalomban és döntési helyzetben maradást ígéri neki. Ez nem feltétlenül azokat a pártokat jelenti, amelyek eddig a legtöbbet nyújtották számára. A liberális pártok, különösen az SZDSZ össze vannak fonódva ezzel a vezető osztállyal, ám ha nyíltan ők birtokolják a hatalmat, az visszatetszést szülhet. Nem mindegy, hogy mit utálnak meg a magyarok. Ez egy kicsit veszélyes. Sokkal kényelmesebb ez a mostani helyzet: háttérből megfogni a dolgokat.

Az MSZP kézenfekvő a régi-új elit számára. Megvannak a régi szálak. Egyetlen bizonytalanság van a dologban: vajon nem nő-e a fejére? Egyszer már megszabadult tápláló pártjától ez az elit, de nemcsak a hízlalásra emlékszik, hanem a kordában tartásra is. Voltak súrlódások. Hátha van egy jobb választás. Egy olyan, amelyik kielégíti a nép igényeit is, legalábbis a látszatok szintjén.

Ez nyilvánvalóan az MDF. Ezt a sok morgolódó Petúrt, hűségtől zokogó Tiborcot valahogy ki kell szűrni belőle. Olyan MDF, amelyik fenntartja eredeti igényeit, amelyik még akar valami rendszerváltozás-félét ezután is, olyan nem kell az elitnek. De hát az MDF nevelhető.

Egy liberalizált – a reformkommunizmusba úgy belesavanyított, hogy közben nem káposzta-, hanem rágógumiillatot árasztó – MDF már igencsak kézre állna a felsőház urainak.

A centrumszemlélet most ezt jelenti: legyünk olyanok, amilyennek a valódi hatalom, a régi-új elit látni akar bennünket. Legyünk hercig kereszténydemokraták és nagyon megértők a szabad rablás iránt. Akkor elfogadnak bennünket, és megint mi jövünk.

Ezt látná a Revizor, ha betoppanna. Az elért társadalmi változások csekély voltához képest a népi ráfordítás irdatlanul nagy. A nagy ellentmondás az, hogy a régiből újjávarázsolódó elit tulajdonhoz jutását a semmihez hozzá nem jutók fizetik meg.

Lehet, hogy ebből még botrány lesz.

A Magyar Útnak tehát két feladata van: be kell bizonyítania, hogy egy népi gyökerű középosztályi mozgalom még vissza tudja terelni a saját politikai erőket az eredeti programokhoz, és végre is tudja hajtani ezeket, egy nagy újrakezdés keretében.

A másik feladat gyakorlatibb: jelen lenni és védelmezni a kioltásra ítélt nemzeti igényeket. Magyar, ne mondj le! Ne mondj le új, tiszta élet iránti igényedről, kulturális kiteljesedésedről, arról, hogy te vagy itt az úr, te alkotod a törvényt és nem-et is csak te mondhatsz! Megállj-t is csak te.

És ha már megállítottad a rossz irányba tülekedést, akkor el is kell indulni. Tavaszias lendülettel. Ezt is látni kell a Revizornak, ám ez csak rajtunk múlik.