vissza a főoldalra

 2015.02.27. 

Folyamatosan kísérletező művészet

Mindig a nehezebb utat választom, szeretem a kihívásokat

Péter Ágnes Munkácsy-díjas képzőművész Szabadszálláson született. 1964-1968-ig járt a Képzőművészeti Gimnázium festő szakára. 1972-1976-ig a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakát végezte (két év mesterképző). 1990-ben Római-ösztöndíj nyert .1996-ban és 1998-ban Ludwig –ösztöndíjas, 2008-ban Hungart –ösztöndíjas. Diplomázása óta folyamatos művészeti tevékenységében jellemzően használt anyagok a különböző kövek, a bronz, a vas, az acél és a kerámia, üveg, fénypor és homok...1985 óta kiállító művész. Csoportos kiállításokon sokfelé szerepelt, többek között Franciaországban, az USA-ban, Németországban, Ausztriában, Japánban és Indiában is. 1987 óta rendszeres művészetszervező tevékenységet folytat. Több művészeti szervezet alapítója, Symposion Alapítvány elnöke. ECA delegátus, vezetőségi tag. 2007-2014-ig a Symposion Portál létrehozója. A „Ma-tematikus” és a „Káosz rend” kiállítások kurátora. Fővédnöke és tanácsadója volt a Velencei-tavi Nyári Játékoknak. A Nemzetközi Velencei-tavi Symposion alapítója. A Magyar Elektrográfiai Társaság tagja. Művészet pedagógiával foglalkozik közép - és felsőoktatás szinten.

Köztéri munkái:

Budapest, Vörösmarty téri oroszlános kút; Siklós, Modell (sómázas kerámia); Budapest, Margitsziget, Ramada szálloda, Ybl és Arany portrék; Budapest, Káposztásmegyeri Óratorony (Szöllőssy Enikővel) (tölgyfa, réz); Dunaújváros; Szoborpark Közösség (krómacél, vas); Budapest, Korona Szálloda; „Esztendő" oszlop burkolat (sómázas kerámia); Szabadszállás, II. világháborús emlékmű (márvány és mészkő); Zalaegerszeg, Kút (falplasztika, gránit és márvány); Zalaegerszeg, Gébáru Tó, szoborpark; Tatabánya, Bányászati Múzeum; Budapest, Református Templom, Frangepán u. 43 - a teljes belső tér; Pozsonyban, Grázban, Győrben bronz járdaplasztikák.; Velence Korzón nagyméretű krómacél plasztika.

Díjak, elismerések a kiállítási, biennále díjakon túl:

1997: Szobrászkoszorú (a kollégák elismerése)

1997 :Munkácsy Mihály -díj

1998: Simsay Ildikó –díj

2012: II. Székelyföldi Grafikai Biennále fődíja

 Művésznő több alkotása látható Székelyföldön. Sepsiszentgyörgyön egyéni kiállítása is nyílt. Mi volt ennek a tárlatnak az előzménye?

 –2012-ben megnyertem a II. Székelyföldi Grafikai Biennále fődíját, és ennek a hozadéka hogy január 15-én egyéni kiállításra kértek fel a Magmában, Sepsiszentgyörgyön. A sepsiszentgyörgyi Lábasházban csoportos kiállítást nyitottak január 21-én, ahol a biennálékon eddig díjat nyert művészek alkotásai láthatók. Január 22-én pedig az Erdélyi Művészeti Központban megnyitották a III. Székelyföldi Grafikai Biennálét. Így egyszerre három tárlaton láthatók alkotásaim.

 Mennyire rangos esemény a székelyföldi biennále?

 –32 országból küldtek anyagot a biennáléra, ami jól érzékelteti a rendezvény rangját, elismertségét. Nagyon szép díjakat osztanak, de ennél még fontosabb, hogy értékelik és várják a számítógépes és a kísérleti grafikai alkotásokat. Érdekes, hogy a hagyományos grafikai eljárással készült lapok között tartalmilag sok kísérleti jellegű anyag is volt, míg a kísérleti technikákkal készült munkánknál a vártnál kevesebb kísérleti tartalmat fedeztem fel.

 A számítógépet használom a képépítésben

 Milyen típusú grafikákat adott be?

 –Nagyon szeretek kísérletezni, nyomatokat is és printeket is készítek. Ez az eljárás számomra sokáig új volt, s eléggé költséges. Elektrográfiáimban a számítógépet használom a képépítésben korábbiaktól eltérő módon. A kecskeméti, székesfehérvári számítógépes művésztelepeinken sokat tanulunk egymástól, állandó inspirálás folyik.

 Szobrász szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán, ám grafikai tárlatokon vesz részt. Szobrásznak, vagy grafikusnak tartja magát?

 –Képzőművésznek tartom magam. Korábbi kiállításaimon is állítottam ki ceruza, szénrajzokat, nyomatokat, számítógépes grafikákat és videó filmeket. De egyre inkább érdekelnek azok a fejlesztések, melyek izgalmas, új alkalmazásokat tesznek lehetővé. Kitűzök egy célt, s arra koncentrálok, hogy melyik eszközzel érem el azt.

 Fontosnak tartja, hogy a képzőművészek ne álljanak meg egy bizonyos stádiumnál, hanem kísérletezzenek, s tovább fejlődjenek?  

–Nem lehet ebben a kérdésben általánosítani, mert minden művésznek megvan a maga élettörténete, alkotó módszere, kreativitás - fejlesztő pályaútja. Nem is fejlődésről, hanem változásról beszéljünk. Mindenkiben, megszületése pillanatában rengeteg „kincs” található, és a sok változás hatására, ezek feltárulnak. Jó, ha megtaláljuk azokat a megoldásokat, hogy ezt a feltárást elvégezzük. Személyiségünknek is változni kell ahhoz, hogy befogadjuk a változásokat, s azokat meg is kedveljük. Szeretem a kihívásokat, ezért, amennyiben van rá lehetőségem, a nehezebb utat választom. Tanításkor, a kihívásokkal szembesítettem a diákokat, úgy, hogy az szinte provokáció volt, de a velük együttdolgozásra törekedtem. Tehát ez a munka nem csak a fiatalok számára, hanem nekem is provokációt, új útvonalak felfedezését jelentette.

 Már felhagyott a tanítással?

 –Igen, a Nyugat-Magyarországi Egyetemen elbocsátották a nyugdíjkorhatárt megközelítő tanárokat. Viszont kutatás-fejlesztés témában tovább dolgozom. A Magyar Tudományos Akadémia decemberben kiírt egy pályázatot, aminek lényege: hogyan lehet a művészetet, a művészeti oktatást a közoktatási rendszerbe optimálisan beépíteni. A Magyar Művészeti Akadémia is csatlakozna a Képzőművészeti Egyetem értékes témájához, hogy miként lehetséges a művészeteket a közismereti tantárgyakhoz kapcsolni a közoktatásban.

 Említette, hogy mennyi „kincs” lakozik a gyerekekben, ami feltárásra vár. A szülők, vagy a pedagógusok feladata ez a feltáró munka?

 –Akinek erre van rálátása, kapacitása, annak a feladata, a dolga. A szülőnek meg kell teremteni azt a környezetet gyermeke számára, hogy nyitottan és örömmel tanuljon. Unokámnak sokszor mondom: a tanulás játék, s a játék pedig tanulás. Ideális, hogy a gyerek ne külső kényszer hatására tanuljon. Einstein híres mondása: a játék a legnagyobb kutatás.

 Igaz, hogy a művészetet tanuló gyerekek általában jobban teljesítenek a közismereti tárgyakból, jobban koncentrálnak, képesek összefüggések felismerésére?

 –A Magyarországon született Nobel-díjasok közül sokan a fasori gimnáziumban tanultak. Nekik nem volt több matematika órájuk, viszont művészeteket tanultak: festettek, zenéltek, rajzoltak, mintáztak. A művészet összes ágában lényeges a bal-és jobb agyfélteke működésének szerepe, s az is, hogy mitől alakul ki az úgynevezett memória nyom. Ha valami konkrétat tekintünk meg, akkor azért a bal agyféltek a felelős. Amikor az összképet akarjuk látni, az már jobbféltekés „megoldás”. Manapság sokat vitatkoznak azon, hogy kell-e kézírást tanítani az iskolában. Hámori József agykutató professzor úgy véli: az, hogy milyen betűket vetünk papírra, az balféltekés terület, de az, hogy szépen írjunk, az jobbféltekés. Ha kiegyensúlyozott emberekre van szüksége a társadalomnak, akkor a szépséget is tanítani, gyakorolni kell, hogy az illető igényes felnőtté váljon. Ami a szépségre vonatkozik, az a kultúránk része. A kultúra pedig az életünket szabályozó elv. Ha az életünket csak féloldalasan próbáljuk leélni, akkor az sok problémát okozhat.

 A sámánok és a művészek is bejárják a külső és belső világokat

 Ha már a szépséget említette; arról is folyik vita, hogy létezik-e ma szép, mint esztétikai kategória.

 –Megpróbálom, hogy mindig a nehezebb utat válasszam az alkotásban. Amikor valamit megpróbálok leképezni, akkor törekszem arra, hogy a benne lévő igazságot közvetítsem. Ha egy alkotás mély és komoly igazságot tár fel, akkor széppé válik. Amennyiben valaki az igazságot durva ecsetkezeléssel tárja elénk, s a világ olyan részét mutatja be, amiről mások nem is mernek szólni, akkor az is lehet szépművészet. A művészet egyfelől a külvilágot, a másfelől a belső világot mutatja be. A két világ egyensúlya nélkül viszont nem erős, hiteles a produkció. Egyes kollégáim az art bruton – durva, nyers művészet – belül hozzák napvilágra a bennük lévő mélységeket. Tehát a művésznek be kell járnia az alsó és felső világokat – akár a sámánnak – és aztán majd a befogadótól várja, hogy „kísérjék el” ebben a különleges utazásban. Az már a nézőn múlik, hogy hajlandó-e végigjárni ezeket a szép belső tartalmakat. A sámánok, ahogy a művészek is azért nem őrültek bele a folyamatba, mert a megszerzetteket szétosztották…

 Hogyan látja: közoktatás, az általános és középiskola (amelyek nem azonosak a művészeti alap- és középfokú oktatással) Magyarországon hagyományosan hadilábon állnak a kortárs művészetekkel?

 –Már annak is örülnék, ha hadilábon állnának… Sajnos, több rajtanár – tisztelet a kivételnek – nem igazán ismeri a kortárs törekvéseket, terhelésük mellett nem alkotnak. Még a művészeti egyetemeken is alig oktatják a kortárs művészetet. Szerencsém volt, mert az egyetemen egyik kiváló kollegám a hallgatóival törekedett megismertetni a mai irányzatokat. Magam is olyan tantárgyakat vezethettem be a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, ami a kortárs művészetre hívta föl a figyelmet.

 Hogyan lehet a művésztanárnak a középiskolákban hathatósan oktatnia?

 –Azt nem taníthatom meg, hogy miként oktassanak 20-30 év múlva a fiatalok, de a módszer, az átadható! Méghozzá úgy, hogy közösen élünk át „műhelygyakorlatokat”, olyan feladatokkal fűszerezve, ami nekem is kihívás, aminek a megszületésében én feltétlenül hiszek, s együtt izguljuk végig az egész folyamatot. Visszacsatolásként tudatosítunk minden egyes lépést.

 Tanított, alkot, és 1987 óta több művészeti szervezet, művésztelep alapítója. Mi késztette arra, hogy művészetszervező tevékenységet folytasson?

 –A szeretet.

 Vannak, olyan művészek, akik bezárkóznak az elefántcsonttornyukba, hogy csend vegye őket körül, s nem foglalkoznak művészetszervezéssel.

 –Alkotni én csak mély csöndben tudok. Amikor kijövök a csend világából, akkor sok a dolgom…A csönd erőforrás…

 Alkotások a Velencei-tó felszínén

 Mi az ön által alapított Nemzetközi Velencei-tavi Symposion célja?

 –A Velence- tavi, land art-tal – tehát tájművészettel, természetművészettel – foglalkozó művésztelep tíz éve született. A land art Amerikában az 1960-as évek végén, az 1970-es években indult hódító útjára. A land art a természeti környezet formavilágát és kellékeit (térszínformák, sziklák, kövek, növényzet) monumentális szabadtéri installációk létrehozását alkalmazó művészeti irányzat. Az akkori, amerikai művészek hatalmas tájformálással, átalakításokkal fordultak a természethez. Ma ökológiai, szimbológiai szempontok vezetik az alkotókat. Modellértékű az is, hogy a landart-alkotások rendszerint kérészéletűek annak következményeként, hogy elkészültüket követően a természet kegyére vagy dühére bízzák őket, így az alkotások elpusztulnak, csupán fényképeken maradhatnak fenn az utókorra. Az utóbbi tíz évben Magyarországon ez a műfaj újjászületett. Az általam vezetett művésztelep abban is unikális, hogy nem hagyományos értelemben vett művésztelep, nincs otthonunk, műhely hátterünk, hanem az infrastrukturális hátteret a kezdetektől fogva a Hotel Juventus igazgatója biztosítja. Ez a szálloda egyébként RE-kreációs Oktatási Központ. Itt a kreáció otthon van! A művészek pedig nem hoznak magukkal, nem is kapnak semmilyen jelentős anyagot, hanem a műveiket a természetben az ott fellelhető anyagokból tervezik meg. Így vannak, akik nádból, a szigetről kiszállított faanyagból, mások földből, kavicsból készítenek alkotásokat a part mentén, vagy benn a mesterséges szigeten, vagy fenn a hegyen. Minden munkát az elkészülte, s annak lefotózása után le kell bontanunk, mert semmi sem maradhat a vízben. A Symposiont, a művésztelepet megelőzte az, hogy a már említett Görgicze Zoltán volt az egyetlen vállalkozó a Velencei-tó környékén, aki olyan példa nélküli összefogást teremtett meg, aminek eredményeként nyolc településen, nyaranta nyolc héten át megrendezték a Velencei-tavi Nyári Játékok fesztivált, s ennek keretében a Kreatív Művészeti Műhelyt. Fehérvári művésztanár kollégáim és diákjaink vezették a napi, sok embert vonzó és kiszolgáló, sokféle technikát felsorakoztató programot. A műhelyeket sátrakban rendeztük be, s ott álltak a művészeti kellékek, a festékállványok, az alapanyagok. Naponta 100-150 ember fordult meg a sátrakban. Voltak családok, akik faluról falura jártak utánunk, mert végre izgalmas nyári programban vehettek részt a kis gyerekektől a nagyszülőkig. A napi programokat úgy szerveztük, hogy szülessen azokból egy kiállításnyi anyag is.  Tudjuk, ma már nem elegendő vonzerő a strandolás, fontosak a programok is, melyek révén elérhető, hogy minél többen maradjanak a tó környékén. Sajnos az indulást követő ötödik év után a kreatív műhely megszűnt; a rendszer tökéletesen működött, de hiányzott a szponzori háttér. A mecénásoknak rá kellene jönniük, hogy mennyire lényeges az emberi elmével való gazdálkodás. A Symposion működik, s célunk, hogy bemutassuk az itt élőknek, a tó iránt elkötelezetteknek, hogy a képzőművészet, a dizájn, az építészet, az intermédia mestereinek javaslataival hogyan tudjuk vonzóbbá és ismertebbé tenni ezt a területet. Fel kell térképeznünk azt, mit tudunk mi hozzáadni a térség értékeihez. A szimpózium nemzetközi –Németországból, Belgiumból, Törökországból érkeztek többen, idén pedig Indiából is jönnek – és szakmaközi, mert hívok oda építészt, zeneszerzőt, képzőművészt, informatikust és designert is. Sőt egyetemközi is; az elmúlt években hat egyetemről érkeztek diákok a mestereikkel. Meghívtam a Pécsi Művészeti Kar DLA-ra készülő diákjait, s rendszeres meghívottak a Képzőművészeti Egyetem, a Kaposvári Egyetem, a Nyugat-Magyarországi Egyetem, az Esterházy Károly Főiskola, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanárai és diákjai. Ötletekként készültek eddig vízi színpadok a Velencei-tóra, s többek között nádi-kilátó, nádlabirintus, vízilépegető. Örülök, hogy az egyik mester a soproni egyetemen olyan kurzust vezetett, aminek az volt a célja, hogy a hallgatók vízi színpadot tervezzenek a Velencei-tóra. Tehát az egyetemi képzésben nélkülözhetetlen tapasztalatszerzésnek, kevés művészteleppel együtt Velencén is helyt adunk. A Magyar Elektrográfiai Társaság pedig olyan díjat adott ki, amely részvételi lehetőséget jelent a Velencei-tavi Symposionon. A Velencei –tó térsége régen hazánk harmadik turisztikai látványossága volt, most az 53. Egyik célunk, hogy másokkal együtt tegyünk azért, hogy a tó hamarosan visszanyerje rangját. A Velence Korzó létrejötte is ezt segíti elő. A tónak ezt a területét AlkotóP-artnak tekinthetjük. A Korzón immár harmadik alkalommal rendeztük meg a gyermek-rajz pályázatot, és farsangkor 12 díjat osztottunk ki a gyerekeknek. Ez azt bizonyítja, hogy itt tehetséges emberek élnek és az ilyen lehetőség mindenkit motivál. A Korzó felépülésével megnyílt a tér az alkotó munkára.  A tó környékén számos kiváló művész él, viszont erről ki tudhat, ha helyben nincs megfelelő kiállító terem, műhely, szoborpark sem. Első kiállításunk a Zöldliget Általános Iskolában volt, azért, hogy az itt élők úgy lássák ezt a közeget, amiben élnek, ahogy azt a művészek láttatják. A fő cél talán az érzékelés tágítása.

 Említette a motivációt. A Képzőművészeti Gimnázium festő szakán végzett. Mi motiválta arra, hogy a Képzőművészetire viszont szobrász szakra jelentkezzen?

 –A „kisképző” festő szakára jártam, de mindig volt bennem egyfajta hiányérzet. A tér hiányzott nekem. Azóta is a belső terek, s a dimenziók és a külső terek a fontosak. A szobrászok több dimenzióban dolgoznak. Az pedig eleve nagy bátorságot jelent, hogy ne csak a megszokott síkjainkhoz ragaszkodjunk. S ha már egy adott térségben élek, akkor meg kell tapasztalnom azt is, hogy milyen értékekkel rendelkezik a környezetem, s melyek a hiányosságai. Most azon gondolkodom, hogy a művésztelep alkotásai – amelyek „meghalnak” – miként lesznek láthatóak később nemcsak könyvekben, fotókon, hanem új médiumokban. Vannak izgalmas vizuális alkalmazások, keresem azokat a fejlesztéseket, fejlesztőket, forrásokat, amivel a művészek hozzáadott értéket termelhetnek itt és most.

 Ne hagyjunk ki semmit a munkásságából: fotózással is foglalkozik.

 –Igen, ha visszanéznénk elmentett képeimet, mindennapjaim naplójába tekinthetnénk. De attól, hogy valaki fotózik, az még nem jelenti azt, hogy elektrografikus. Miközben kikísérletezett, megtervezett tájelemeket fotózok, azokat konceptuálisan rendezem úgy, hogy egy teljesen új, tudatosan épített táj születhessen meg.

 A műalkotások megszületnek, s jó, ha azokat meg is vásárolják. Milyennek látja a hazai kortárs művészet piacát?

 –A legutóbbi szobrász konferencián elhangzott, hogy ennél lejjebb nincs… A megélhetésért való kemény küzdelem a művészek jelentős részére igaz. ECA (Európai Művészek Tanácsa) - konferencián egy dán kolléga szerint az a művész, aki napi egy milliót keres... Pedig csak egy pár napra kellene mindent kivonni a világból, amihez a művészetnek köze van, rádióból, TV-ből, az utcákról, a lakásokból… De akkor mi maradna? A képzőművészek pedig folyamatosan pályáznak azért, hogy valamicske pénzhez jussanak, hiszen nem alakult ki a magán-mecenatúra rendszere. Az elmével nem gazdálkodik senki. A képzőművészek kész munkákat állítanak ki a galériákban, de a kiállításokon nem kapnak tiszteletdíjat sem, mintha az író, a zeneszerző ingyen adná át a kéziratát. Úgy kellene támogatni a galériákat, hogy a kiállító alkotók is bevételhez jussanak. Ez nem csak magyar, hanem európai probléma.

 Büszkék lehetünk művésztelepeink szoborparkjaira

 Azt mondja, kevés a pénz, mégis számos alkalommal adnak át köztéri szobrokat.

 –A köztér különleges hely. A szocializmus idején világosan meghatározták, milyen szobor kerülhet ki a közterekre. Most sokszor a települések polgármesterei döntik el, hogy kinek a szobrai díszíthetik az adott tereket. De itt két zavar uralkodik, az egyik, hogy a terület nem magán terület, a pénz nem saját pénz, a másik pedig, hogy a vizuális nyelv is egy nyelv, aminek betűi, szavai, mondatai vannak – ám akkor hol marad az üzenet? Ha egy japán, vagy hindi emberrel szeretnék szót érteni, akkor hívok egy tolmácsot, s kialakítunk egy közös tartalmat. De amire Magyarországon igen büszkék lehetünk, azok a világhírű művésztelepeink szoborparkjai. Dunaújváros, Villány, Nagyatád, Lenti, Kecskemét, Nyíregyháza, Zalaszentgrót – csak hirtelen néhány helyszín, ahol a városok is tele vannak szép kortárs művekkel. Az ott élők természetes életterében jelen vannak a sokszor csak a kísérletezés bátor lenyomataként születő alkotások, sokszor pedig igazi remekművek.

 Művésznőnek is vannak köztéri alkotásai, például az oroszlános kút, vagy a megyeri óratorony.

 –Az oroszlános kút alkalmazott munkák közé sorolandó, a meglévő kandeláberhez csak az oroszlánt terveztem. A Káposztásmegyeri Óratorony elkészítésére pedig a Budapest Galéria által kiírt pályázat alapján került sor. Hat lakótelepre kértek szobrokat. Szöllőssy Enikővel együtt a panelházak közé egy klasszikus, 23m magas tölgyfa haranglábat idéztünk meg ’oly módon, hogy rézlemez plasztikák vannak a harangok helyén. Szabadszállásra egy nagyméretű II. világháborús emlékművet, Zalaegerszegre a Bíróságra kőből készítettem munkákat. Dunaújvárosban vas, krómacél anyagú szobor kompozíciót állítottam fel, de most legutóbb Velencére a Korzóba került egy 5m magas csiszolt krómacél plasztikám.

 Akik a képzőművészeti pályára mennek, ismerik annak buktatóit is?

 –Miután lediplomáztam, azt mondták a kollégák: „te szegény, ha tudnád, hogy milyen világba kerültél bele!”.A művészettel való foglalkozáshoz nagy erő, hit és bátorság kell. S aki fel van vértezve kellő módon mindezekkel, megtalálja a helyét a művészi pályán. De azoknak, akiknek „csak”a családi élet minősége változik meg attól, hogy művészi képzésben részesültek, már megérte ezt a hivatást választanunk. Itt nem létezik túlképzett, csak jobb ember.