|
 2015.02.27.
Titkár a bőröndben
(Lehár: Víg özvegy – Miskolci Nemzeti Színház)
Lehár Ferenc
(1870-1948), ahogy ő maga fogalmazott, „úgynevezett torniszter
fiú” volt, így emlegették azokat a gyerekeket, akiknek apja
katona lévén, helyőrségről helyőrségre vándorolt a családjával
együtt. Morva származású katonakarmester apja Komáromban
ismerkedett meg a zeneszerző anyjával, és Lehár is itt született.
Később a család számtalan monarchiabeli városban (Pozsony,
Sopron, Kolozsvár, Budapest, Pécs, Prága, Szarajevó)
megfordult. Prágai zeneakadémiai tanulmányai után Lehár maga
is katonakarmester lett, s tizenkét éven át járt édesapjához
hasonlóan garnizonról garnizonra. Eközben gazdag komoly- és könnyűzenei
repertoárt sajátított el, és megismerte a Monarchia népeinek
folklórját is. Ezen tapasztalatokkal felvértezve, 1900-ban
kezdte meg polgári zenészi pályafutását, amikor is elhatározta,
hogy Bécsben próbál szerencsét. Csáky Móric kultúrtörténész
szerint Lehár–Léon–Stein Víg özvegyével kezdődik
az osztrák–magyar operett „ezüstkorszaka”, amely bár
szervesen kapcsolódik a bécsi elődök munkásságához, mégis
sok új vonást tartalmaz. „Amennyiben egy olyan műfaj, mint a
széles városi nyilvánossághoz forduló operett, sikert akart
aratni, akkor azon a nyelven kellett beszélnie, amelyet megértettek,
azokat a zenei és irodalmi kódokat kellett alkalmaznia,
amelyeket a befogadók meg tudtak fejteni, és a színpadon egy
olyan világot kellett megjeleníteni, amelyben a nézők a sajátjukra
ismerhettek.” Mindezen követelményeknek jól megfeleltek Lehár
Ferenc, majd pedig Kálmán Imre művei. Szüzséik nemigen különböztek
a már megszokott operett-meséktől. Muzsikájukban azonban
sikeresen ötvözték az operett nemzetközi zenei világát az
Osztrák–Magyar Monarchia különböző népeinek zenéjéből
vett motívumokkal és a divatos könnyűzenei irányzatokkal.
Darabjaik egy részében magyar szereplők és magyaros zenei motívumok
is voltak, a magyar miliő azonban általában csak díszlet volt,
a figurákat pedig főként a külföldön a magyarsággal
kapcsolatban elterjedt sztereotip tulajdonságok jellemezték. A Víg
özvegy Első külföldi előadása alig két hónappal a bécsi
bemutató után Hamburgban volt. Két év múlva pedig már 3500
előadást jegyeztek Európa szerte. 1907-ben színre vitték
Londonban, New Yorkban és Chicagóban, 1909-ben pedig Párizsban.
Lehár Ferenc megtalálta az operettben azt a formát, mellyel érzéseit
át tudta adni a közönségnek. Így írt erről: „Az
operettszerző nem írhat spekulatív, lélekmarcangoló zenét;
egyszerűnek, népiesnek kell maradnia. Ez bizony nehéz –
nehezebb, mint általában hinnők. Nem szabad többet akarnia,
mint azt, hogy operettszerző legyen…” A világsiker némiképp
nyomasztóan hatott a zeneszerzőre, nehezen fogott új darab megírásába.
Aztán 1908-ban két újabb, később hatalmas sikert hozó
operettet is írt, a Luxemburg grófját és a Cigányszerelem címűt.
A kritikusok természetesen beindultak, legtöbbjük azt firtatta,
vajon egyáltalán Lehár írta-e, képes-e néhány év alatt három
ilyen hatalmas sikerű művet megalkotni. A korabeli kommentelők
rosszindulatát Lehár igen nehezen viselte.
A
darab miskolci koncepciója szerint: egy dél-kelet európai kisállam
párizsi nagykövetsége a csőd szélén áll. Csőd szélén áll
az ország maga is. Pontevedró dörzsölt diplomatáin azonban
nem fog ki a pénzhiány: megtartják az éves rendes fogadást
– jobb híján – a repülőtér várótermében, és
szorgalmasan lobbiznak a nagyhatalmak képviselőinél egy kis kölcsönért.
Ide érkezik meg Glavári Hanna, Pontevedró szülötte, a dúsgazdag
özvegy, akinek vagyonáért azonnal megindul a harc. Ha sikerül
a nagykövet terve, és Hanna hozzámegy régi szerelméhez,
Danilovics Daniló követségi titkárhoz, a haza meg van
mentve…
Rusznyák
Gábor rendező előadása nem mentes a politikai áthallásoktól.
A gazdasági válság által okozott problémák megjelennek a
darabban, s a mű végén kapnak egy táviratot, miszerint
Pontevedrót Magyarországhoz csatolják. Erre mindenki
elkeseredik. Végül Hanna megnyugtatja a jelenlévőket: megvette
a repülőteret, így mindenki itt maradhat. Az, hogy a produkció
egy repülőtéren játszódik, eleinte zavaró, de a művészek
nagyszerű játéka mindezt elfeledteti velünk. Kicsit túlzásnak
vélem, hogy a könnyelmű életet élő, az Orfeumban lebzselő követségi
titkár egy bőröndből ugrik elő, mint valami varázsdobozból.
S ha már Danilónál tartunk, Ódor Kristófra mintha rászabták
volna ezt a figurát, fess, játéka diszkrét, abszolút meggyőző,
viszont hangi adottságai nem erre a szerepre predesztinálják.
Jobb lett volna, ha legalább terccel transzponálja a szólamát.
Eperjesi Erika Hannája igazi meglepetés. Magával ragadóan
markáns, árnyaltan rajzolja meg a szerelmes nőt. Az operettben
a mozgást, az éneket és egyéb más kifejező eszközt összhangba
kell hozni. A hatalmas emóciókat, a nagy indulati töltéseket,
amelyeket a prózai színész önmaga állít elő a saját
hangszerével, itt a zene leveszi a válláról, s ezáltal könnyebbé
és boldogságosabbá teszi számára az esti előadáson a jelenlétet.
A művésznő pazar Vilja-dala volt a Víg özvegy fénypontja.
Ihletetten, varázslatosan énekelt. Lukács Anita remekül
alakított a kicsapongó, hűtlen Valencienne-t. A mindig derűt
sugárzó énekesnő egyszerre tudott elbűvölő és mulatságos
lenni. Vadász Zsolt Rosillonja igazi szereposztásbeli
telitalálat. Nem csak nagyon jól játszik, hanem remekül énekel.
Minden hang a helyén van, s a híres Pavilon-duettben példaszerűen
alakít. Hangja csillogó, könnyed, éneklése kifejező. A
kisebb szereplők közül ki kell emelni Salat Lehelt, aki
Bogdanovics konzult játszotta. Számára a szerep mindig egyidejűleg
zenei és drámai feladat, hangi árnyalatait éppoly gondosan
dolgozza ki, mint a színészi szerepformálás eszközeit. Az a művész,
akinek számára soha nincs „kis szerep", illetve a
legkisebb figurából is főszerepet tud csinálni. Nem csak a
zenekari hangzás érzékisége, színgazdagsága tanúskodik Cser
Ádám karmester kiválósága mellett, de az előadás egyes
közreműködői részéről nemigen tapasztalható stílusismeret
is. Az ő jóvoltából valóban osztrák-magyar szellemiség költözött
a Miskolci Nemzeti Színház falai közé. Rusznyák Gábor rendezése
pedig azt is megmutatja, hogy a száz éves darab alaphelyzete sem
kopott meg: a szenvedélyes szerelem drámája mögött egy kis
ország túlélésért folytatott harcának tragikomédiája
bontakozik ki, sok intrikával és meglepő végkifejlettel.
Medveczky Attila
|
