vissza a főoldalra

 2015.02.27. 

Csurka István: A világliberalizmus összeomlásakor

Rá kell jönnünk, hogy jobb, üdvösebb nemzeti közösség fegyelmében és óvó-védő ernyője alatt élni, mint egymásra fenekedő, értelmetlenül versengő vad csordákban. Nem vesztünk semmit, ha szép csendesen visszatérünk magyarságunk közösségébe.

 Valami nagyon megváltozott a politikai életünkben, a nyilvánosságunkban, már nem csak a sukorói kaszinóterv és más disznóságok kiderülése nyomán, hanem az élet, a dolgok, a történések természetes hömpölygése miatt is egészen másként vélekednek és beszélnek is az emberek. Könnyedén és szinte magától értetődően: ezek ilyenek. A minap az interneten láttam egy videót, amely a bank, a hitelezés és a kamat kérdéseivel foglalkozott és amelyet készítői úgy tettek kelendőbbé, hogy elé biggyesztették: „most olvasd el, amíg a Mazsihisz le nem tiltja.” Ez az odabökés maga többet elmond a viszonyokról, mint tíz vezércikk. Megvilágítja a pénz és az ember, a kiszolgáltatottság és a megszállás valós viszonylatait, cenzúráját és érdekhálózatait. Akár történt ilyen letiltás, akár nem, a fricska egy egész rendszert és egy egész sötét hatalmi egyenlőtlenséget tár fel. Majdnem olyan erős felkiáltás, tiltakozás mint a „ruszkik, haza!” volt 1956. október huszonharmadikán. Csakhogy ennek nem az lesz a következménye, hogy néhány hónap múlva börtönbe vetik azt, aki ruszkik hazá”-t kiáltott a Rákóczi úton, hanem hogy a megszállást abba kell hagyni és a mítosz továbbélésére épített pénzhatalmi túltengést és a vagyonosodásokat, privilégiumszerzéseket be kell fejezni. Egyes rádiók és televíziók még jajveszékelnek és egyes Vulgár urak még tépdesik a kaftánt a mellükön és százezredszer is felfestik a fasizmus-nácizmus visszatérésének a veszélyét, de a mindkét fél számára elfogadható együttélés nem halasztható tovább. A pénzhatalmi túlerő médiatúlsúllyá változtatott erőszaka, cenzúrája nem tartható fenn tovább. A nemzetköziesítés korszaka, a liberális hegemónia korszaka véget ért. Tisztességes együttélésre kell berendezkedni – a magyarsággal is. A magyarság asszimilálását a kisebbséghez abba kell hagyni, a magyar kultúrába őszintén bele kell illeszkedni.

Erre van esély. De az esélyt még meg kell ragadni. Ezért helyesebb most arról gondolkodni, értekezni, hogy hogyan kell és hogyan lehet ezt az esélyt és más hasonló esélyeket megragadni.

Az esély és a remény között az a különbség, hogy az esélynek már van teste, számszerűsége, viszonylata, míg a remény inkább csak magasan úszó bárányfelhő, amelyen átsüt a nap. A magyar megmaradásnak tegnap még reménye is alig volt, ma pedig, a világliberalizmus összeomlásakor, a mesterségesen keltett, a lényegibb válság elfedése céljából előrehozott és felfújt válságban esélye is van. Ez óriási különbség. Holnap már az angol bukiknál is lehet fogadásokat kötni a magyar megmaradásra.

Gyűlik a nép a Bastille elé. Idejében rendet kell teremteni az össze-vissza kiabálók között. A megmaradás komoly dolog. Aki csak azért hőzöng, mert még mindig fél, az álljon hátrább és hallgasson egy kicsit. A társadalom, a magyar élet teljes átalakítását nem ordítozás és habzószájúság fogja eldönteni, hanem végiggondolt elképzelések megvalósítása és munka. Összefogás a magyarok között és mindenekelőtt egy közelgő választás. Mi most nem azért vettünk át egy képet a francia forradalom kirobbanásának pillanatából, mert forradalmi megoldást ajánlunk, különösen nem jakobinus diktatúrába torkolló véres leszámolásokra gondolunk, hanem egyszerűen arra, ami a legkönnyebb ebben a pillanatban: elsöprő választási győzelemre a liberál-jakobinus-bolsevista-ávós-cég emberei fölött. Erre most van esély, ezért most mindenki tehet valamit.

Mindannyiónknak számot kell vetnünk az életünkkel. Sokunknak be kell ismernünk, hogy becsaptak bennünket. Az egész elmúlófélben lévő világ a tömegek becsapásáról szólt. A liberalizmus az egyént, az „én-én-én”-t állította a központba, és az embert kivonta a közösség, a nemzet fegyelméből, kötelességi hálózatából és védtelené tette. Rá kell jönnünk, hogy jobb, üdvösebb nemzeti közösség fegyelmében és óvó-védő ernyője alatt élni, mint egymásra fenekedő, értelmetlenül versengő vad csordákban. Nem vesztünk semmit, ha szép csendesen visszatérünk magyarságunk közösségébe.

Az esély megragadása most azt jelenti, hogy teljes nyíltsággal és tudatossággal szavazok. Azzal a felhatalmazással küldöm az Országgyűlésbe az általam kedvelt párt képviselőjét, hogy változtassa meg a rendszert. Eddig ez nem volt lehetséges. Csak egy kisebb, szélsőségesnek nyilvánított, majd csalással kiejtett párt, követelt rendszerváltást, de a nagy többség ezt még a nemzeti-polgári oldalon is csak jóakaratú elnézéssel követte és ha a mozdulat veszélyesnek látszott egzisztenciálisan, hát el is táncolt mellőle. Ma azonban más a helyzet. Az óriási többség ma meg van győződve a gyökeres változások szükségességéről, elkerülhetetlenségéről. De még nem mondja ki. Átlengi a közvéleményt, hogy szép lesz egy sima győzelem is. Nem kell követelményeket támasztani, nem szabad feltételeket szabni, most mi jövünk és ez elég. Minden szép lassan rendbe jön. Ez borzasztó veszélyes. Ez nem az esély megragadása, hanem mindennek az elpuskázása. Mert a társadalom elért a felvilágosultságnak és az összeálló felismeréseknek arra a fokára, amikor világos feltételeket szabhat. Ma már nem lehet azt elhinni, hogy a Wallis-milliárdos Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc vagy Demszky is, a magyar jólétet, magyar szabadságot és magyar demokráciát akarja. Ma már nem lehet balra szavazni azért, hogy legyen baloldal, mert a mai baloldalinak mondott pártok bebizonyítottan a nemzetellenes idegen tőke megbízottjai és a vezetőik helytartók. Haszonélvező tolvajok, élősködők és még zsarnokok is.

A félrenézés és a cinkos összekacsintás kora lejárt. Nem fogadhatom el kedvenc pártomtól, hogy becsapjon, hogy kormányra kerülve széttárja a kezét és közölje velem: nem csinálunk gyökeres rendszerváltást, mert nem engedik. Ez a szovjet korszakban, Kádár János szájából még igaz is lehetett volna, ha ő maga akart volna egyáltalán valamilyen gyökeres változást. De soha nem akart, mindig csak a hatalmát akarta és csak annyira volt reformer, amennyire Hruscsovnak, Brezsnyevnek, Andropovnak szüksége volt az ő reformerségére.

Tiltások, nagyhatalmi elvárások, EU-szabályok és izraeli mesterkedések ma is vannak. Nem mondhatjuk azt, hogy a hatalomra kerülő új kormány korlátlan szabad kezet kap a magyar élet megváltoztatására. Gondol egyet és kitakarítja a szipolyozó külföldi tőkét és megtagadja az adósság visszafizetését. De azt sem mondhatjuk, hogy semmit sem tehet és mindenbe bele kell törődnie. A világ megváltozott. A bűnt a nemzet ellen most egy uralomra került erő akkor követi el, ha gyáván nem veszi figyelembe a megváltozott világkörülményeket. A magyar társadalom pedig akkor, ha eltűri neki, hogy ne vegye tudomásul a megváltozott világhelyzetet.

Semmilyen előítéletet nem táplálunk. Nem mondjuk azt, hogy a hatalomra esélyes erő kényelmes, gyáva és el akarja kerülni az ütközéseket, és azt sem mondjuk, hogy mindenre elszántnak látjuk.

Mert nem is ez a kérdés. Ha a társadalom felelős többsége, a választások remélhető győztes tábora nincs elszánva és elhatározva arra, hogy megkövetelje övéitől a rendszerváltoztatást és adott esetben számon is kérje rajtuk, akkor a hatalomra került erő nem is képes ezeket megvalósítani és még elkezdeni is nehezen. Mert nincs mögötte erő. A puszta szavazat, a ráhagyás ma nem elég. Egy nemzeti újjászületéshez reformnemesség, valódi jobbágy-felszabadító erő, áldozatkészség és áldozatvállalás kell. Ha a győztes pártok maguk mögött érzik ezt az erőt, biztosan megteszik a lehetséges lépéseket.

Elhangzott 2010. januárjában