vissza a főoldalra

 2015.02.27. 

Csorja Gergely: Egymásrautaltság

Talán kissé visszás, hogy a Magyar Fórumban két hete megjelent írásból indulok ki, de nincs mit tenni, Medveczky Attila kollégám nagyszerű interjúja Rostás Árpáddal elindított egy folyamatot, melyről muszáj beszámolnom.

A Kossuth Klubban havi rendszerességgel folyik Szellemi Kerekasztal címen egy beszélgetéssorozat, melynek vendége a múlt héten Rostás Árpád volt. A beszélgetésen részt vett Szűcs Balázs atya is, aki a Remény kis emberei közösségben együtt dolgozik többek között Märle Tamás kollégánkkal a Kárpát-medence nehéz sorsú gyermekeiért. Erről a kivételes munkáról már többször beszámoltunk, de arról kevés szó esett, hogy a Remény kis emberei közösség bizony sok nehéz sorsú cigány gyermekkel is foglalkozik.

Így aztán a kerekasztal-beszélgetésből, mely a meghirdetett program szerint az elvándorlásról, a multikulturalizmusról és a cigány–magyar együttélésről szólt, Rostás Árpád és Balázs atya beszélgetése lett. Tegyük hozzá, hogy a közönség legnagyobb örömére, ugyanis cigányokról, a cigányság problémáiról, a cigány–magyar együttélés nehézségeiről és erényeiről ilyen nyílt, ennyire emberközeli és értékes beszélgetést ritkán hallani.

A beszélgetés alatt egy új világ nyílt meg előttem. Nem azért, mintha a cigányság helyzetét vagy problémáit nem ismerném. Erről már több cikket írtam, júniusban Cigánykártya címen egy hosszabb összeállítást is közöltünk a cigányságról. Sokkal inkább abba a lehetőségbe láttam bele, hogy létezik az a közeg Magyarországon, melyből valódi előrelépés, a cigány–nem cigány ellentétek esetleges feloldása és a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdés tisztázása is megszülethet.

Hogy az említett kérdés mibenlétéhez közelebb kerüljünk, kénytelen vagyok Pokol Béla 2010-ben megfogalmazott felvetését idéznem: 2050-re Magyarország összlakossága mintegy hétmillió lesz, ennek egyharmada cigány, azaz több mint kétmilliós lesz a kisebbség. Már ez is meghökkentő adat, de ha az elöregedést is figyelembe vesszük, akkor arra kell felkészülnünk, hogy a munkaképes korú lakosságnak több mint a fele lesz cigány származású. Jelen pillanatban a dolgozó cigányok legnagyobb része segéd- vagy betanított munkát végez, közöttük nagyon nagy a munkanélküliek aránya, egyes településeken 80-90 százalékos. Ha ez a helyzet továbbra sem változik, a magyar nyugdíjrendszer összeomlik, jóval a XXI. század közepe előtt, már tíz-tizenöt év múlva. De nemcsak a nyugdíjrendszer, hanem a cigányság túlnyomó része megélhetésének alapját jelentő állami segélyek mögötti költségvetési rendszer is.

Pokol felvetése ugyan kissé direkt és talán kevéssé bizonyítható pontosságú számadatot tartalmaz, de jelentős megállapítás. Ha a számok nem is teljesen bizonyosak, a tendencia igaz.

Ez a kérdés idáig a Jobbik tematizálásában úgy jelent meg, hogy itt valamiféle cigányveszedelemmel állunk szemben, polgárháborús helyzetben vagyunk és a cigányok lényegében az ellenség. A jogvédők és a liberális értelmiség tematizálásában úgy jelent meg, hogy a cigányok az áldozatok és a többségi társadalom előítéletei nem hagyják, hogy integrálódjanak és különben sem lehet különbséget tenni cigány és nem cigány között.

A kormányoldal az Emberi Erőforrások Minisztériumán keresztül Balog miniszter irányítása alatt és a többi között Zárug Péter Farkas megalapozott szakértésével pedig valamiféle integrációs tervet dolgozott ki. A létrehozott Társadalmi Felzárkózási és Cigányügyi Tárcaközi Bizottság a cigányság felemelésén, integrálásán, jobbításán dolgozik.

Ennek a programnak az alapja, hogy a cigányságot valahogyan be kell rángatni a munkaerőpiacra, először úgy, hogy megmutatjuk, hogy akár dolgozni is lehet.

Bár a három megközelítésből messze a kormányoldali megközelítés a legtisztességesebb, múlt csütörtökön a Kossuth Klubban mégis megjelent egy negyedik, eleddig rejtett lehetőség is.

Balázs atya és Rostás Árpád beszélgetéséből két alapvető felismerés szökkent szárba: egyrészt, hogy a cigányság széles rétegeit nem lehet felemelni. Nincs olyan módszer, amivel integrálni, munkára erőltetni, megszabályozni, megváltoztatni lehetne ezt az egyre jelentősebb tömeget. Nem segít a szegregáció tiltása, mert a vegyes közösségekben a cigányok elkülönítik magukat, sőt az iskolai vegyes közösségekben még rossz érzések is keletkeznek a cigány gyerekben, mert többségük nehezen tart lépést a nem cigány gyerekekkel a tananyag elsajátításában. A cigányság jelentős tömegei egyáltalán nem akarnak vegyülni, nem akarnak más szomszédokat. Bár a legtöbb gondolkodó cigányban legalább egyszer felvetődik, hogy milyen jó lenne nem cigánynak lenni. Ugyanis cigánynak lenni ma nem jó érzés. Nem előnyös.

A másik, tehát nem cigány oldalról pedig megjelent egy másik soha nem látott jelentőségű szempont a beszélgetésben. Hogy nem feltétlenül kell megváltoztatni a cigányokat, a viszonyban önmagában óriási javulást jelenthet, ha csak megértjük őket.

Ezek a szempontok ma Magyarországon a katolikus pap és a műbútorasztalos nyilvános beszélgetésében megjelennek, máshol alig.

A cigányoknak ma elsősorban lehetőséget kell biztosítani. Annak a lehetőségét, hogy minél több Szűcs Balázst engedjenek magukhoz közel, hogy minél több Rostás Árpád tudja nekik elmagyarázni, hogy ha azt akarod, hogy jobb legyen cigánynak lenni, akkor ne uzsorás, tolvaj, vagy verekedő akarj lenni, hanem mondjuk asztalos, üzletkötő, hegedűművész, vállalkozó, vagy éppen igazgató. Mert ha megérted, hogy mit kell csinálni, akkor talán lehetsz is az, ami szeretnél.

Felesleges ezermilliárdokat önteni a felzárkóztatásba, a néhány jól behatárolható érdekcsoport kezelésében lévő támogatásokra, amíg az alapok nincsenek megteremtve. Legelőször is meg kell értsük, hogy mi zajlik a mélyszegény cigány réteg fejében és lelkében. Másodszor meg kell teremtsük a lehetőséget, iskolával, csak cigány iskolával – bármekkora mumus, bizony szegregált cigány iskolával is – úttal, közművel, munkahellyel, biztos megélhetéssel és ha kell, rendőrőrssel.

A többségi társadalom a cigányságot felemelni nem tudja, csak ha ezt a cigányság akarja. Ha az egyes cigányember megérti, hogy van lehetősége, hogy érdemes más utat választani, ha maga is fel akar emelkedni. Minden fillér, amit a kívülről jövő felemelésre költünk kidobott pénz.

Rostás Árpád élete a bizonyosság, hogy a saját elhatározásból adódó felemelkedés óriási erőt képvisel. A pápai trónszék elkészítése és eljuttatásának terve vagy hogy katedrálist akar építeni, természetesen nem lehet általános cél, nem mutatható be, mint mindenkinek elérhető vágy. De a mentalitás igen.

Balázs atya tevékenysége, hogy egyetemisták sokaságát hozza közvetlen kapcsolatba mélyszegénységben élő cigány gyermekekkel, a megértés felé vezető utat mutatja.

Ezek óriási jelentőségűek. Nem csak a cigányságnak, de a magyarságnak is.

Ha a cigányság nem talál magára az elkövetkező évtizedekben, akkor Magyarországnak nincs jövője. Ezt vagy tudomásul vesszük, vagy együtt pusztulunk.

Bizonyítandó, hogy a cigány–magyar együttélés problémái a huszadik században nem sokat változtak, idézzük Móricz Zsigmond nagyszerű írásának részletét 1932-ből. Móricz tudósítása a Péróból – vagy ahogy ma mondanánk –, a gettóból, tulajdonképpen ma is ráillene bármely cigánysorra.

 Nagy macska ugrik le az ágyról.

– Ejnye, de szép macska. Kutyájuk is van?

– Az nincs kérem, mert azért adót kell fizetni.

Egy menyecske hangoskodik.

– Ha a rendőr jön, felírja, hogy kutya. Lehet fizetni öt pengőt meg tízet érte. Mi nem fizetünk, hogy az uraknak legyen szivarra.

– De hiszen nem szivart vesznek rajta, hanem ugye ebédet adnak maguknak.

– Azt nem abból adják, csak hogy betömjék a szegény cigányok száját. Adjanak munkát. Vásároljanak szeget.

– Hát tyúk, liba, kacsa, malac van-e?

– Honnan vóna? Vót két kis malacom – mondja egy asszony –, megdöglött.

– És mit csináltak vele?

Nevetnek.

– Megettük kérem. Mink csak dögöt eszünk, mink csak akkor jutunk egy kis húshoz, ha valahol döglik.

A vajda megszólal:

– Tetszik látni, mink még ma is ezek vagyunk, megesszük a dögöt. Már a paraszt vagy az iparos régen nem eszi, de minket még ma is csak úgy tartanak, hogy megegyük a dögöt. Iskola kell nekünk kérem, hogy tanítsanak. Én most már tanulok, hogy a gyerekeimnek könyve van, tanulom. A történelmet, azt én nem is tudtam soha, hogy történelme is volt az embereknek. Most bizony jobban elolvasom, mint a gyerekeim. Meg szociális könyveket olvasok, ha hozzájutok.

– Hát regényt olvas-e?

– Azt kizárólag soha. Minek az nekem, kérem, a regény az nem szól semmit a cigányok sorsáról, az minket nem tanít semmire. Itt van az öreg bátyám, ha regény kell, az mesél nekünk akár egész éccaka a Mirkó királyfiról.

Megelevenedik az egész társaság, nevetnek, férfiak, asszonyok, leányok, gyerekek. Valami ősi, valami meleg vidámság önti el a kemény panaszok helyét, az ősi cigányvidámság, amely a legmélyebb nyomorban is mindig megőrizte a lelküket és fenntartotta a jövő baja számára.

– Folyamodványt kellene beadni a főkormányzóság számára és egy kéttagú deputációt küldeni. De az csak úgy lehetne, ha a főispán úr is aláírná, mert ha így megyünk, akkor kivernek bennünket. Azt már megtanultam, hogy hiába íratok én folyamodványt akárkivel, az mind csak a szemétkosárba kerül.

Órák telnek el a beszélgetésben, ömlik, ömlik, mint a vulkánból a láva, szörcsögve és fortyogva az emberi élet egy különös rétegének évszázados, évezredes nyomorúságáról.

– Még a mi anyánkat, ha kétnapos gyerekágyat feküdt is, ha éjfélkor megzörgették az ablakot, fel kellett kelni és vinni a levelet a más falukra. Mert azelőtt a cigány hordta a levelet. De ma is csak úgy gondolkodnak a cigányról. Mikor a harctéren voltam, három legény innen a Péróból elesett, mikor bejelentették, azt mondta az őrmester úr: „Fene egye meg őket, három cigánnyal kevesebb van.” Így kérem, ma is ennyi a cigány, pedig az én fiam tud tanulni és akkor a többi is tudna, ha valaki gondolna rá, de soha még az nem történt meg, hogy két úriember idejött volna és leült volna itt a mi asztalunk mellett, a mi székünkre és meghallgatta volna a mi panaszainkat. Pedig mi is két lábon járunk és nekünk is van szívünk és mi is becsületesek vagyunk. Soha nincs itt kérem semmi csendzavarás. Se tolvajlás. Azt mondta a főbíró úr: „Mit csináljak veletek, én nem telepíthetnélek ki benneteket, csak akkor, ha azt jelenthetném, hogy a Péróban mindenkit vason kell tartani. De itt nincs soha a legkisebb zenebona.” Azelőtt a mi asszonyaink bejárók voltak a polgárokhoz és ők végezték a bevásárlást nekik, ők hozták mindennap a cukrot meg a kávét a boltokból, és soha nem volt semmi baj. A cigányasszony megmosdatta a gyerekeit az iparosnénak és kiseperte a házát és cselédmunkát végzett neki egy kis lisztért, egy kis zsírért, ma már ez nincs, mert úgy elvadították a cigányoktól a népeket, hogy szóba se mernek velünk állani, mintha mind betörő gyilkosok volnánk.

– Hát mikor volt csendőr utoljára a Péróba?

A vajda egy kicsit elhallgat.

– Tegnap kérem. Tegnap, mert van itt vagy két csirkefogó gazember legény, akik megkéselték egymást. Bár meg is ölték volna, hogy megszabadulna a cigányság az ilyen lingár naplopóktól. Ez rontja a cigányság hírét, az ilyenek, de egy-két csavargóról nem lehet az egész cigányságot megítélni. Mind a tudatlanság az oka kérem és a rossz nevelés. Iskola kell nekünk meg munka és kenyér és orvosság, egyéb nem kell. Adjanak jó lakást, hogy abba élni lehessen, akkor más lesz ez is.

Lámpával kísértek ki a Péróból. Nem sajnálták a maguk cipőjét, csizmáját, hogy minden lépésnél megmutassák az utat, hova lehet lépni.