vissza a főoldalra

 2015.01.09. 

Pici képek

Nagy Előd kiállítása az Adeline Galériában

A csöppnyi galéria, amely Madarász Adeline festőművészről – Madarász Viktor lányáról – kapta nevét, Rákospalota, Pestújhely és Újpalota Helytörténeti Gyűjteménynek kis szobája. Jó, ha tizenöt kisebb méretű festmény elfér a falon. Ám ennek a kicsi teremnek is megvan a varázsa. Nagy Előd honiként a helyet megtisztelve – nem egy tevékeny pestújhelyi ősének fényképe látható a múzeum tablóin – élt is a különleges alkalommal. A festőművész, aki a plasztikának is szerelmese – ezúttal csak hadd említsem néhány karakteres érmét (Liszt Ferenc, Tóth Menyhért, Ratkó József) –, tudván tudja, hogy a tenyérnyi hely, ha jól kihasználja a művész, sosem jelent beszorítottságot. Sőt, bravúrra késztetheti a jobbára nagyobb vászonhoz szokott piktort.

A festmények – ellentmondva a kiállítás címének – sohasem picik (talán csak méretét tekintve azok), hanem épp az alkalomnak megfelelőek. Így az ihletet előhívó élmény birtokosa, mert szín- és formavilág találkozik, mert az önkifejező invenció szét akarja feszíteni a kereteket, a legkisebb felületen is nagyot alkothat. Az életműre – hiszen egy folyamat részesei vagyunk – jellemzőt. Tömöret.

Nagy Előd a „pici képekben” sem tagadja meg korábbi önmagát. Sőt, festészetének főbb tulajdonságait kamatoztatja. A folt – minden művésznél a festőiség próbája – itt is hallatlan szerepet kap. Ha csupán friss Önarcképét nézzük, láthatjuk ennek igazságát. A melankolikus beállítottság ellenére látható az arc dinamikája. A befelé forduló – emlékező – tekintet bölcs magába mélyedést sugall. Ám a megvillanó szürkék és fehérek (félprofil) viszonylagos élénksége jelzi, hogy a megállapodottság még nem föladása valaminek, hanem újabb és újabb erőpróbára ösztönző erő.

S ez a dinamika – mondjuk így: az ecset belülről jövő fénye – ott van természetábrázolásában vagy zsáner hangulatú, a pillanatnak örök érvényűséget reveláló műveiben is. Szó se róla, hagyományos festő, vagyis a mai absztrakt világban talán túlságosan is a divattal szembemenve – figurális. Kitűnően rajzol – aki látta korábbi grafikáit (portréit, aktjait, stb.), az előtt nem ismeretlen a megszállottság eme ismérve –, s a vonalaiban rejlő invenciózus megjelenítés a festmények finom tónusvilágára is kihat.

Expresszív lendület jellemzi. Az arcot és a tájat is szinte szétszereli (szétrobbantja?) – fókuszban az egyedit, a részegység kiemelt voltát tanúsító bátorság –, hogy ugyanavval a lendülettel (az izgékony ecset érzelemkisülések halmaza) helyére kerüljenek a dolgok. Olajképeinek, lett légyen bármi a téma, súlya van. A hol erősebb, hol lazább festékréteg – a befogadót kombinációs gazdagságával szinte az „örvény” közepébe vonzó faktúra – indulati mélységet is takar. Csak a kutató szem veszi észre, hogy minő sokrétegű, a valóságot némelykor látomásosan megjelenítő ez az egyszerűségében is lenyűgöző példatár.

Pestújhelyi kamara kiállításán sem rugaszkodott el korábbi – az értők szemében mindig sikert hozó – ábrázolás-technikájától. Talán csak – lehet, hogy a kisebb méret révén – tömörebb lett. Különösen áll ez nem is akármilyen csendéleteire. Legelsőbben is a Száraz virágokra (2007, olaj, rétegelt lemez). A figurális, de csaknem absztraktnak is elmenő festményről plasztikai derű sugárzik. A fölhordott vibráló festékréteg, a világosabb háttér előtti szintén világos virágcsokor – kontrasztban a kép alsó felének kékjével-zöldjével – pszichológiailag, visszafojtott indulattal nyugtázza az idő múlását.

Az időfaktor ilyen mély, csaknem megrázó átélése, egyik festményen sem található, jóllehet a nonfiguratív az A régi Debrecen (2006, akril, vászon farostlemezen) és a tematika szerint is ebbe a vonulatba tartozó az A múlt (2014, olaj, rétegelt lemez) Kronosz világhatalmáról kitűnő látlelet. Főképp az A régi Debrecenen érezni – noha az égő vörösök ellentmondani látszanak ennek – az emlékezés szerint darabokra szakadt világ melankólián túli drámáját. Az A Hortobágy szélén (2014, olaj, farost) zilált „foltbolyongása” – igaz, nem oly egyértelműen, mint a föntebb említett műveken – ugyancsak az idő könyörtelen hatalmának a kivetítője. Talán még az Öreg ház a domboldalon (2012, olaj, farost) című festményen észlelni –  jóllehet színvariációja tavaszt sugall –  a természetbe oltott idő lassú fogyását.Nagy Előd nem szimbolikus festészetet művel, ám olyannyira érzékenyen érinti a valóságalap mögötti „látomásos” rétegeket, hogy érezzük a láthatón túli tartalmakat is. Nem annyira a tájképekre gondolok – Gyimes (2013, olaj, vászon), Kerekzátonyi nyár (2014, olaj, vászon farostlemezen) –, hanem a nyugvásában is drámai csöndet mutató Horgászállásra (2014, olaj, vászon), vagy a csaknem tépett montázsnak látszó, festőien rajzos Szobrászra (2014, olaj, vászon). De legfőképpen idesorolható a biblikus jelképekkel megidézett táj, mint a saját megfeszítettségét involváló szenvedés-élmény kivetítője (Krisztus-kereszt az erdőn – 2014, olaj, vászon).

Szakolczay Lajos