vissza a főoldalra

 2015.01.16. 

Európai szín-fónia

Móser Zoltán kiállítása a székesfehérvári Vörösmarty Színházban

Író, kultúratörténész, fotográfus? Versek és dallamok megfejtője, a népművészeti kincs őrizője? Tájak – főképpen a Kárpát-medence – bebarangolója, arcok, ünnepek, találkozások, templomok, boglyák, oromzatok, kutak, szentképek rögzítője? Ez is, az is. Móser Zoltán valóságos intézmény. Méghozzá olyan vibráló s magyarázó szem, aki az egyszeri kép, az elkapott karakteres pillanat mögé lát, és úgy tudja hatalmas művelődéstörténeti tudással megjeleníteni a múltat, a jelen mozdonyát előrevivő talán legfontosabb fogaskereket, hogy a szépség és tudás összes mozaikja irigylésre méltó panorámává áll össze.

A Móser-fotó egyidejűleg képzőművészeti alkotás és egy karakteres gondolkodás foglalata. Orbán Balázstól Kassákék és Lengyel Lajosék szociofotó mozgalmáig több százan próbálták üveglemezeikre és kis doboz-gépeik filmjére – tájszerelemből vagy a szegénységet dokumentálandó – fölvinni a képileg megfogható valóságot. Rögzítéseik dokumentumértéke letagadhatatlan. Ami „álom” volt fekete-fehér foltjaikban, az is inkább – pragmatikus szempontokból? – a valót célozta. A szépség szinte a szerkezeten kívül maradt.

Móser, megannyi klasszikussal szemben, épp a szépség – a szerkezetet uraló ökonomikus dinamizmus – megálmodója. Még tárgyfotóiban, utcaképeiben is ott a hagyománytól – a hagyományos beállítástól – való elrugaszkodás. Önkifejező szépségkalodája nem csupán dokumentálni akarja a látottakat – a múzeumok eme látószögéből szinte a rút is szép –, hanem saját érzelemvilágát is belevivén úgy meghódítani, hogy ez a „bekebelezés” a nézőre is kihasson.

Vegye észre, hogy végső soron ebben az esztétikai kalandban az egyenesek és a görbék, az egyediek és a párhuzamok, az egymáshoz illők és az idegenek éppoly szerepet játszanak, mint a gyakorta belőlük következő kontraszt, illetve a különböző képi elemek, motívumok feszített szerkezetté való alakítása. Avval, hogy a fotóművész – időlegesen? – elhagyta a fekete-fehér világot, beevezett egy olyan öbölbe, ahol csaknem a színkombinációk gazdagsága – természetesen a szigorú megszerkesztettség mellett – viszi a csónakot.

S ez a csónak, minthogy Olaszország és az Egyesült Királyság is bebarangolandó terep lett, a tengerre is kitér. A jól megszokott, ezerszer körbejárt erdélyi, felvidéki, délvidéki stb. tájak, kultúrtörténeti ritkaságok mellett tehát Bologna, London lélegző katedrálisai és házfalai – a történelmi időt csaknem óraműpontossággal mutató műemlékei – adják a fotók témáját.

Különleges az, ahogyan a couleur locale, a helyi szín megőrizvén helyi értékét egyszer csak egyetemessé változik.

Noszvajnak (fehér falú ház) is van akkora tisztasága, hogy megél Bologna (egy palota reneszánsz ablakai) mellett. És a zsámbéki romtemplomba sem szorult kevesebb hit, noha az idő megteszi hatását, mint a canterbury érsekség katedrálisába. Ezek a szépségek, töredékekből kinyert egészek – a képkivágás fontos! – visszaadnak valamit a több arcú Európa gazdagságából. A kisebb-nagyobb kontraszt ellenére is a párhuzamosság a döntő.

Ahogyan, kihasználván a vertikális szerkesztés előnyeit, Szenna gyönyörű kazettás templomára – hazai a tartószerkezet! – a finn Porvoo vízben csillogó faházainak sziluettje épül. Vagy, amiként az említett finn természeti csoda – az életet adó, biblikus szimbólumú vízzel – egy londoni téglafalas homlokzatrész csöveiben lel rokonvilágra.

A képszerkezet szerint ugyan a fotók ütköznek – az organikus táj megidézésével szemben ott virít mértanian rendezett derűjével a konstruktív rajzolat –, ám a közeli (szimbólum és jelképrendszer) és a távoli (földrajzi hely) világok valahol a végtelenben találkoznak. Európa szín-fóniái szimfonikus gazdagságukkal, rétegzettségükkel a találkozások, a baráti eszmecserék és a kultúrák közötti párbeszédek garmadájával – hol az üstdob szól, hol a cselló vagy a harsona – olyan teremthető (félig kész?), egymás megbecsülésén alapuló rendszer képi megvalósulását adják, amelyben a századok nyomatán: erkölcsén és viselkedéskultúráján kívül magában foglaltatik a humanizmus és a műveltség minden formája. Móser fotó-szimbólumai legalábbis ezt sugallják: az egymásrautaltság és az egymás megbecsülésén alapuló barátság-szövetség fenségét. (A valaminő szakrális „magasabbrendűségben” egyesülő tornyok – Segesvár–Cangimiano; Genk–Ohrid – szintén példái eme emelkedettségnek.)

A tárlaton a kételemű fotókon kívül – helymegjelölés nélkül – a képiség (festőiség?) oly bámulatos gazdagságát kapjuk, hogy bőségben előttünk a figurális és absztrakt számtalan módozata. Egy szentpétervári palota harmonikus ablak-orgonasípjai, egy téglakövezeten árválkodó vörös tűzcsap magánya (Lengyelország – Torun), egy lépcsősivatagban megpihenő vándor ülő figurája (Párizs), és egy tornác mesterien faragott kerítésének emberalakzata (Erdély – Karcfalva) – mind-mind olyan érzéshullámokat reveláló beszédes motívumláncolat, illetve egyediségében is hatásos motívum, amelyben különböző régiók különböző tárgy- és viselkedéskultúrája ugyancsak rögzül.

Móser Zoltán közvetítő szerepe abban van, hogy eme szépségformációkban föl tudja mutatni mindazt a humánumot – elsőbben avval, hogy a variációk sokaságát ontó káprázatban élő és holt egyesül –, amely az egyetemes kultúra sarokköve. Hihetetlenül szép – az objektívet lehet-e ecsetszerűen működtetni? – a Mikes Kelemen emlékére komponált fotó (nagy, sávos zöld mezőben boglyas fejével virító fa – Perkő), s tájmisztikájában ehhez társulva a fotográfus szülőfalujának, Tevelnek nyugságot sugalló képe.

S a már-már nonfiguratív kompozícióknak – a bécsi falfirkának, a Hargita-emlékként funkcionáló fűcsomónak, a Korniss Dezső emlékének ajánlott, az ő egyik festési módszerét, a csurgatást idéző falfelületnek (Csíkszereda) és a kászoni medence (Bágy) zöldjébe Isten késével vágott barna foltoknak-hasadékokoknak – is megvan a varázsuk. Ám ebben a műfajban a pálmát a bicskei vasútállomás földjén-aszfaltján véletlenül összeállt, a tassizmustól aligha idegen kompozíció viszi el. (A kiismerhetetlenségét tekintve pedig a kékségbe beúszó, azt szinte talapzatként tartó tarajló fehér hullámok fotója.)

Amikor a fotóművész az általa kedvelt klasszikusok nyomában jár – Taormina Csontváry-Kosztka Tivadart, Bihar „mélyzengésű” képe Bartók Bélát idézi –, tisztában van azzal, hogy táj–kultúra–ember szövetsége alkotást ösztönző erő. Azért ragad ki az egyetemesből – a rend csuporjából és a káosz melencéjéből – egy-egy megörökítésre váró (vágyó!) pillanatot, hogy belénk vésse (akár ábrázolóan, akár absztrakt módon) a mindannyiunkat boldogító szépség fotográfiai arculatát. Üzenete? A jó kompozíció szinte világfegyvereket legyőző hatalom.

Szakolczay Lajos