vissza a főoldalra

 2015.01.16. 

Az ismert arcok között, a Gyurcsányék bejelentése által alaposan megritkított, nagyon civilnek beállított tüntetésen Bauer Tamás sötét alakját szúrtuk ki a fényben fürdő Andrássy úton, január 2-án, mikor éppen a feleslegesen nagyméretű színpad költségeinek fedezéséről szóló mesébe kezdett a műsorvezető: adjatok, adjatok! Egy adakozó se mozdult, (Bauer se!) meg sem hallották, aki meg hallotta, az tudta, kamu az egész kérincsélés. A pónemek szemrevételezése valamint a végén a verekedés* alapján nekem a magyar politikatörténet egyik legszégyenteljesebb eseménye, a Demokratikus Charta ugrott be, az a velejéig romlott, cinikus mozgalom, amely 1991-ben csak azért alakult, hogy elfedje kitalálóinak kriminális tőkeszerzését és annak következményét, mely úgy foglalható össze: miközben a chartások köre mértéktelenül meggazdagodott, az ország végletesen elszegényedett, négymillió magyar mindenét elvesztette. Ez a minden persze sokak számára vagyonban szinte alig volt kifejezhető, ám lakhatási biztonságot, munkahelyet jelentett. Önmagában a munkahely elvesztése korábban elképzelhetetlen egzisztenciális mélységbe süllyesztett négymillió embert. Ezt a veszteséget az ún. rendszerváltás – melynek első kormánya az Antall kormány volt – nyakába szokták varrni, részben alappal. E kormány legnagyobb bűne, hogy regnálása alatt paktumot kötött a chartásokkal (Göncz Árpád kinevezése, sajtó átengedése etc.), követelésükre a kormányzó pártból kiszorította a népi-nemzeti elkötelezettségű magyar gondolkodókat és a plebejus talpasokat, akiknek létét nagyrészt köszönhette, legnagyobb hibája pedig az, hogy lehetővé tette az SZDSZ által megszállt MSZP számára, hogy a rendszerváltozás kárvallottjainak pártjaként fogalmazza meg önmagát, s mint ilyen 1994-ben – az SZDSZ-szel koalícióban – 72%-os parlamenti többsége birtokában az ország vagyonának végzetes kiárusításába kezdjen. Ekkortól a késő kádári nómenklatúra és technokrácia tulajdonképpen rablóprivatizációból tőkevagyonra szert tett tagjai, a tőkés mogulok irányították a politikai vezetőket, ugyanezek és a velük szimbiózisban élő alvilág később maga alá gyűrte ártatlannak nem mondható politikusaikat. Addig járt a korsó a kútra, míg azután a két évtizedes Demszky–Mesterházy Ernő–Hagyó-triumvirátus folyamatos fővárosi fosztogatásai és az országgyűlésben Gyurcsány–Bajnai-félék hatalomátvétele következtében beállott csőd a balliberális rendszer 2010-es bukásához vezetett.

Ezután a tavaszi választásokon a Fidesz–KDNP elsöprő, kétharmados győzelmével a nemzeti együttműködés rendszere vette kezdetét. A 2014-es újbóli kétharmados országgyűlési és önkormányzati siker a rendszerváltozás utáni idők balliberális figuráinak végjátékát, némely esetben haláltusáját mutatta, melyet sajtójuk minduntalan újrakezdésnek szeretne láttatni. A rendszerváltás kárvallottjainak tömegeit hazudják maguk mögé, ám a külföldről, idegen pénzen, idegen hatalom által szervezett tüntetéseiken megjelentek között nincsenek ilyenek, nem is lehetnek mert a neoliberálisok gazdaságpolitikájának nadrágszíja a szegényeknek nemcsak a derekát, hanem a nyakát is elszorította, 25 éve levegőt is alig kapnak, ezért sem mozdulnak, meg azért sem mert a szegényember barát- vagy idegenfelismerő képessége annál azért jobb, mintsem hogy tömött pénztárcájú és vastagra töltött ajkú, pöszögő, jiddiliző, unatkozó kékharisnyák szövegét hallgassák télvíz idején az Opera előtt. A neoliberális gazdaságpolitikáról még a valamikori szoci tábor emberei is éppen eleget tudnak. Saját bőrükön megtapasztalták, aki akár a nép balra húzó táborának egy kicsikét is adni merészel, mint például 2002-ben tette Medgyessy, annak az SZDSZ hamar előrántja az ügynökdossziéját. 2010 óta a liberális akarnokok még kevésbé képesek féktelen hatalomvágyukat kordában tartani, egymás után bújnak elő: a Gorkijból Kis János, a Jeruzsálemben született Haraszti, a Klicskónak felajánlkozó, de kosarat kapó Demszky, a Bécsben magát professzorként eladó Paul Lendvai vagy az előzetesből kikerült szabadlábon védekező Mesterházy Ernő rokona Magyar Bálint. Kedvenc nómenklatúra milliárdosuk Gyurcsány (tulajdonképpen a sírásójuk) pedig egy percre sem vonul háttérbe, mindig mindenkit emlékeztet arra, hogy hé emberek! El ne feledjétek, ezek is mi vagyunk! Gyurcsány valóban ott van minden kilométerkőnél. Hiába válnak szét, s hiába egyesülnek, fel vannak ismerve, a leszerepeltek nem kellenek a népnek. Ezért kénytelen Goodfriend úr drága idejét és a felforgatásra szánt rengeteg pénzt a tüntetések szervezésére, a kliensek fenntartásra elpazarolni.

Javaslom, a legközelebbi tüntetésükre állítsunk fel egy táblát, rakjuk rá a Média Markt reklámszövegét: „Mert hülyék azért nem vagyunk”, majd pont rólatok hisszük el, hogy a nyomorgók érdekében akartok politizálni. Lári-fári! Ám mivel tényleg hülyék azért nem vagyunk, azt látnunk kell, hogy Amerika az a különleges ország, amelynek titkosszolgálata önálló életet képes élni. Amerika az a különleges ország, melynek Oscar-díjas filmrendezője, Oliver Stone (egyébként zsidó apa és francia anya gyermeke) legutóbb azzal az egyáltalán nem meglepő tényanyaggal állt elő, hogy a CIA kétes tisztaságú mancsának nyomait találta a 2014. februári ukrajnai vérengzés vizsgálatakor. Miután vagy fél napon át beszélgetett Moszkvában Viktor Janukoviccsal, valamint számtalan szemtanúval, leírta: „a filmkészítés során a nyomokat követve egyre inkább úgy tűnik, az úgynevezett »mesterlövészek«, akik 14 rendőrt és 45 tüntetőt öltek meg, 85-öt pedig megsebesítettek, egy külső, harmadik fél agitátorai voltak”. A gyanú megalapozottságának erősítéseként felidézi azokat a forgatókönyveket, melyeknek alapján korábban – 1953-ban Iránban, 1973-ban Chilében, 2002-ben Venezuelában és több más országban – már hasonlóképpen akcióztak.

Stone az alkalmazott amerikai módszert csak a hatalomváltás 101-es programjaként énekelte meg számtalan korábbi alkotásában.

Oliver Stone az ukrán helyzettel kapcsolatos megjegyzéseivel ma már nincs egyedül: Urmas Paet észt külügyminiszter tavaly február 25-i kijevi látogatását követően azt közölte, „egyre erősebb az a vélekedés, hogy nem Janukovics állt a mesterlövészek mögött, hanem valaki az új koalícióból”. Egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy valaki a korábbi ukrán ellenzéki vezetők közül bérelte fel a Majdan körül lövöldöző orvlövészeket. A külső beavatkozás lehetőségéről beszámolt Catherine Ashtonnak, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének is, egy lehallgatott telefonbeszélgetés szerint. Amikor az eset megesett a Majdanon ritkulni kezdett a tömeg nem akaródzott már építeni a barikádokat. Valamit tenni kellett. A lövöldözés hírére lett is nagy felháborodás Laurent Fabius francia, Frank-Walter Steinmeier német és Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter Kijevben tárgyaltak Viktor Janukoviccsal. Tárgyalás volt, csak a kép lett egyre zavarosabb Stone-t, a leleplezőt most persze támadják veszettül, aki a mesterségesen szított, vele ellenséges sajtóban egyre terebélyesedő reakciók miatt tisztázta: nem a Janukovics iránti szimpátia motiválta, hanem az ukrán belügyekbe való amerikai beavatkozás ténye: „Egyértelmű bizonyíték van a nyugati beavatkozásra, kezdve Victoria Nuland külügyi államtitkár-helyettestől John McCain republikánus szenátoron át az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivataláig. Miért volt vajon annyi sebesült vagy halott rendőr, és miért nem vizsgálta ki ügyüket az új kormány?” – kérdezi.

Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint abban az időben Viktor Janukovics meg volt félemlítve. Nem mert erőteljesen fellépni a tüntetőkkel szemben, mert tartott az EU reakciójától.

Ez a lelepleződés is mutatja, okulnunk kell, nem lehetünk naivak, ám a falnak sem mehetünk fejjel!

* A Demokratikus Charta 1992-ben utcai tömegtüntetéseket szervezett: utcára vitte a „demokratikus erőket”, az MDF-kormány megbuktatásának céljával. Akkor Antall József kormányának legitimitását vonta kétségbe, mondván „veszélyezteti a demokráciát, restaurálja a Horthy-korszakot”. A charta fő szervezői ugyanazok az eszelősök akik ma Orbán Viktort támadják, rágalmazzák. A taxisblokád idején körözött felhívásuk szerint: a szabad demokraták azóta készen állnak a hatalom átvételére, ahogy most is. Talán emlékeznek még rá: Toldi Miklós a charta tüntetésén feltartott egy táblát, mire ököllel, esernyővel esett neki a mértékadó liberális értelmiségiek csapata. Rúgták, karmolták. A charta egyik fő szervezője a mára lelassult, megvénült, de magyargyűlöletben még mindig dobogós helyezett Konrád György volt.

czyla