vissza a főoldalra

 2015.01.23. 

A digitális anyag mestere

Az alkotások árucikké alacsonyodtak le

Gábos József festőművész 1956-ban született Budapesten. Festőnek 16 éves kora óta készült, első tanára Englert Judit volt. 1979-ben közgazdászként diplomázott, 1989-ben doktorált a Közgazdaságtudományi Egyetemen. Sok évig közgazdászként dolgozott, a képzőművészeti tevékenység – amely elsősorban festést jelentett – hol feléledt, hol hosszú időre abbamaradt. Számítógéppel 1990 óta dolgozik, de mint művészeti eszközt csak 2001 óta használja. Az azóta főtevékenységgé vált számítógépes képalkotás mellett a hagyományos eszközökkel (festés, kollázs) is foglalkozik, s a fotó is fontos számára. Az Európában informelnek, Amerikában absztrakt expresszionizmusnak nevezett irányzatok vonzáskörében dolgozik. A Magyar Elektrográfiai Társaság vezetőségi tagja.

Önálló kiállításai: 2001 – Arnolfini Galéria, Szigetszentmiklós; 2002 – Írók Boltja, Budapest; 2003 – BME Leporelló Terem, Budapest; 2004 – Nádor Galéria, Budapest; 2004 – Arnolfini Előszoba Galéria, Szigetszentmiklós; 2004 – Ferencvárosi Pincegaléria, Budapest; 2005 – Ökollégium ArtGaléria, Budapest; 2006 – ELTE-PPK Pszichológiai Intézet; 2006–2007 – Freezoo Galéria, Budapest; 2011 – Ökollégium ArtGaléria, Budapest; 2012 – Kulturális Korzó, Marcali; 2014 – Szél Galéria, Budapest; 2015 – Kaptár, Budapest.

 Informel stílusban dolgozik. Ez formátlanságot jelent?

 – Valóban, az informel nyersfordítása a forma nélküliség. Az absztrakt festészeti stílus a XX. század elején alakult ki. Azt viszont nehéz megmondani, hogy ki készítette az első absztrakt festményt. Legtöbbször Kandinszkij egyik véletlenségből megfordított akvarelljét említik a stílus nyitányaként. A második világháborút követően teljesedett ki igazán az absztrakt festészet. Ekkor már a súlypont is átkerült Amerikába, ahol a New York-i iskola absztrakt expresszionizmusa mutatta az irányt. A háború utáni európai absztrakt festészet megnevezésére terjedt el az informel kifejezés, a felismerhető forma hiányára utalva. Az irányzat az ötvenes évek elején volt a csúcson, Franciaországban és Spanyolországban, de még Japánban is elterjedt. Akkor ez a stílus uralta a képzőművészeti életet.

 Még Magyarországon is?

 – Akkor mi el voltunk zárva a világtól, s hazánkban a szocreál uralkodott.

 Hogyan kapcsolódik az Ön formanyelve az akkori alkotókéhoz?

 – A posztmodern korban számtalan stílus él egymás mellett. Ezt tudomásul kell vennie az alkotónak és befogadónak egyaránt, ahogy azt is, hogy ma nincs igazán uralkodó stílusirányzat a képzőművészetben. Az elmúlt 100 esztendő izmusai, sőt a korábbi évszázadok stílusai is jelen vannak, és újraértelmezik azokat. A nézőnek bizonyára nem egyszerű a sokféle irány között eligazodnia, de a képzőművészeti alkotásokat soha nem lehetett elméletek, magyarázatok nélkül megérteni, befogadni. A kép „néma”, s a jelentését az értelmezés adja.

 Többen azt mondják, hogy a képzőművészet mára veszített a presztízséből. Ennek ellentmond az, hogy számtalan galéria működik.  

– Igaz, hogy sok a galéria, de a kiállításmegnyitók többségén szinte csak a rokonok, barátok és a művész kollégái vesznek részt. A megnyitót követően pedig alig látogatják a kiállításokat.

 Az állami források jelentősége felértékelődik

 Miért látogatták többen a pártállam idején azokat a kiállításokat, melyeken új stílusokban készült képeket, grafikákat mutattak be?

 – Az ilyen kiállítások szinte ellenzéki politikai eseménynek számítottak. Tehát minden olyan tárlat, amelynek megvalósítását valamiképpen eltűrték, de nem támogatták, az a rendszer elleni tiltakozásnak számított. Mára viszont átalakultak a kulturális szokások. Az alkotások nagyrészt kereskedelmi tárggyá váltak a galériákban. Ebben a szférában is csak pénzből lehet pénzt csinálni, és mindenért fizetni kell, a művésznek is. A kiállítóhelyért, a megjelenési lehetőségekért, de akár még az egy galériához való tartozásért is. Aki ebből kimarad vagy nem akar beállni a sorba, óhatatlanul más megélhetés után kell néznie. Nagyon kevesen tudnak ma, pláne nálunk, megélni a művészetből. A magánmecenatúra sem alakult ki, és ha vannak is gyűjtők, azok főleg a klasszikus avantgárd alkotásokat vásárolják, nem a kortárs alkotók műveit. Ezáltal az egyre szűkülő állami források jelentősége felértékelődik.

 Az nem zavaró, hogy árucikké válik a műalkotás?

 – Reigl Judit, az egyik ma élő legnagyobb magyar képzőművész mondta: nagy szerencséje volt, amiért csak későn figyeltek fel rá, mert így azt csinálhatta, amit szeretett, és nem a galériás mondta meg neki, hogy mire van igény.

 Ön főleg nonfiguratív alkotásokat készít. Ez egy tudatos elhatározás volt, vagy valaki ezt tanácsolta?

 – Amióta kizárólag képzőművészettel foglalkozom, azóta tudatosan készítek nonfiguratív műveket. Előtte „vasárnapi festőként” realista képeket is festettem, de ezzel szakítottam. Ennek ellenére, bár nem festek alakokat, mégis sokszor belelátnak a képeimbe figurákat, tárgyakat.

 Elképzelhető, hogy mást látnak bele a képébe, mint amit ön próbál üzenni?

– A New York-i iskolának is az volt az ideája: amennyiben elég tehetséges és jó a festő, felvihet a vászonra bármit, annak üzenetértéke van. Ebből az is következik, hogy minden egyes stílusban lehet nagyon jó, és lehet igen csapnivaló alkotásokat készíteni. Nem az adott stílus követése, hanem a művész tehetsége határozza meg az alkotás minőségét. Az a fontos, hogy egy festményről valami eszébe jusson a nézőnek, tegyen rá benyomást. A művész üzenetéről egy saját, paradox módon figurális példa: egy vidám párizsi kiránduláson készült fotó alapján festettem magamról egy önarcképet, sok évvel később. Amikor erre sor került éppen meg voltam rémülve, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok – szerencsére, kiderült, hogy ez csak vaklárma volt. Akkoriban úgy készítettem a portrékat, hogy epidiaszkóppal kivetítettem a vászonra, és így festettem át, másolva, mint egy kifestőkönyv előrajzolását követve. Mégis, amikor elkészült a mű, rajta volt, átjött rajta az akkori kétségbeesésem, félelmem, bár az eredeti fényképen jókedvűnek látszottam. A mű akkor jó, ha a művész alkotás közbeni hangulatát, érzelmeit képes „sugározni”.

 A New York-i iskola ideálját, módszereit egy az egyben át lehet ültetni egy kelet-közép-európai ország kultúrájába?

 – Lehet, mert ma már nagyon kevés műből vehető ki alkotója nemzetisége, hiszen a világ minden téren globalizálódott. Kedvenc magyar festőm Frey Krisztián, s időnként mondják, hogy néhány képem emlékeztet az övéire, amit nem szégyellek. De az igazi művész nem epigon. A festészetet lehet másolással tanulni, de azokból lesz nagy festő, akinek kialakul az egyéni stílusa.

 A médiában be kéne mutatni a kortárs törekvéseket is

Sokan a nonfigurativitás, az absztrakt és a polgárpukkasztás közé egyenlőségjelet tesznek. Mi erről a véleménye?

 – A polgárpukkasztás főleg a dadaistákra volt jellemző – annak is már száz éve –, akik a tradicionális művészetet kifigurázták, s a hagyományos esztétikai normák radikális szétzúzását követelték. Az absztrakt mára teljes mértékben konszolidálódott, így a polgárpukkasztás nem jellemző rá. Magyarországon még mindig Munkácsy a legnépszerűbb festő, rajta kívül alig ismer mást a társadalom nagy része. Nehogy azt gondolják, hogy Munkácsy Mihály munkásságát lenézem, de azóta eltelt másfél évszázad, és szükségét érzem, hogy az iskolákban, a médiában bemutassák a kortárs törekvéseket is. Nem kötelező azokat szeretni, de jó lenne, ha megismernék az új stílusokat, és csak azután mondanának róluk véleményt.

 Többen a túlzottan absztraháló művészekre, nonfiguratív alkotókra úgy tekintenek, hogy ők képtelenek tájképet, realista művet festeni. S csak a divatot követik.

 – Egyik ismerősöm kirakott két rajzot egy teljesen absztrakt műveket felsorakoztató kiállításán, hogy megmutassa, nagyon is tud rajzolni, csak éppen nem a realista vonulat képviselője. Az alapokat ismerni kell, és csak azt követően alakulhat ki, hogy a művész melyik stílusban tudja a legjobban kifejezni magát.

 Lát-e árkot, ellenségességet a figurális és a nonfigurális alkotók között?

 – Amire én rálátok, az az elektrográfia. A Magyar Elektrográfiai Társaság tagja vagyok, és mi főleg számítógéppel készítünk képeket. A tagok közül vannak, akik figurális módon alkotnak, míg mások teljesen absztrahálva. Nincsenek e téren köztünk viták, a lényeg, hogy a saját stílusában mindenki jó alkotásokat hozzon létre.

 Közgazdászból festőművész

 Miként került kapcsolatba az elektrográfiával?

 – Eredeti szakmám közgazdász, és így számítógéppel már korábban is dolgoztam. Majd digitális fényképezőgépet vásároltam, s hozzá képszerkesztő programot. S ezt követően a fényképekkel „kísérleteztem” a számítógépen. Később megismertem több képzőművészt, akik komolyan foglalkoztak számítógépes képalkotással, s utána kezdtem el elektrográfiával foglalkozni. Próbálgattam a műfaj által kínált lehetőségeket, és azt is, ki hogyan használja fel a különböző képalkotási programokat. Így autodidakta módon sajátítottam el ennek az új keletű műfajnak a „fogásait”. Természetesen, ahogy minden művész, úgy én is megmutatom alkotásaimat azoknak, akiknek a véleményét fontosnak tartom.

 Hogyan születnek meg a képei? Ihlet alapján?

 – A legfontosabbnak azt tartom, hogy rendszeresen alkossak, s ne várjak az ihletre. Szükséges a technika alapos ismerete is azért, hogy ne arra koncentráljak, hogy bizonyos képeket technikailag miként készítsek el. Számítógéppel pedig több fázisban dolgozom. Sokan a fotókból indulnak ki, míg én kis képecskéket készítek kézzel, melyeket beszkennelek, majd azokon számítógéppel tovább dolgozom, sokszor több lépésben is, kinyomtatom a munkát. Ezt követően manuálisan tovább dolgozom, majd újra beszkennelem és így tovább. A végső alkotás digitális marad.

Ha kinyomtatom, hogy kiállíthassam, akkor viszont keretezem. A keretet a kép részének tartom, a kerettől válnak igazán teljessé, befejezetté. Szinte mindig fekete fakeretet használok a festményeimhez. A nyomatoknál nem alakult ki ilyen egységes módszer, a vásznakat inkább vakkeretre feszítem, a papírra készült nyomatokat szoktam keretezni.

 A számítógépes műalkotás is ugyanolyan bonyolult, mint ha valaki hagyományos eszközöket használna?

 – Amikor először kezdünk neki számítógépen alkotni, könnyű látványos eredményre jutni. Például egy fotót kicsit átszínezünk, eltorzítunk, ráteszünk néhány előre beállított szűrőt és máris azt hisszük, hogy ezzel valódi műalkotást hoztunk létre. De idővel rájövünk, hogy ez mégsem az igazi, tovább kell lépnünk, és akkor már olyan alkotásokat tudunk létrehozni a gépek segítségével, ami egyenrangú a hagyományos eszközök alkalmazásával. Számomra azért jelentett felszabadító érzést a számítógéppel történő képalkotás, mert egy hagyományos alkotói folyamatban mindig elérkezünk egy olyan ponthoz, amikor a festmény már majdnem jó, és ilyenkor vetődik föl a „hogyan tovább” kérdése. Ha rossz irányba indulunk, akkor elrontjuk a képet. A számítógép alkalmazása lehetővé teszi, hogy visszatérjünk egy adott fázishoz, amit nem lehet megtenni a hagyományos alkotói folyamatban. Véletlenszerű hatásokat is elérhetünk a gép segítségével, majd kiválaszthatjuk azt, ami a legjobban sikerült. Úgy vélem, az utolsó száz év képzőművészetében a kollázs megszületése mellett a „véletlen” művészi felhasználása a legfontosabb újdonság. Mindez nem jelenti azt, hogy minden esetben könnyebb egy képet számítógépes programok segítségével befejezni, viszont a lehetőségek tárháza sokkal bővebb.

 Egy figuratív alkotónál adódik a téma, a tárgy, amiből a kép készül. Hogyan alakul ez egy nonfiguratív művésznél?

 – Sokszor maga a képcsinálás módszere adja a „témát”, máskor van konkrét téma, hívó szó.

Többnyire nem egyedi képeket készítek, hanem sorozatokban gondolkodom. Ugyanazok a problémák, amik foglalkoztatnak vissza-vissza térnek a képeken, ha más formában is.

 Léteznek fontos témái?

 – Igen, ilyen például az írás, a kézjegy. Ilyenkor a saját kézírásom vagy nyomtatott szöveg jelenik meg a képen. Vannak olyan alkotásaim, melyeken csak írások, szövegek, szavak, töredékek láthatóak. Ennek az előzménye, hogy kollégáimmal közösen szitamappát készítettünk, a tematika a születéshez kapcsolódott. Kilenc szitát alkotottunk, finom pauszpapírra fehér festékkel szitáztunk, majd hosszasan tanakodtunk azon, hogy miként lehetne ezeket megfelelően aláírni, szignálni. S ekkor gyártottam pauszra nagyon sok saját aláírást, mindenféle eszközzel, s ezekből később kollázs-sorozatot is készítettem. Akkor vetődött föl bennem, hogy létezik-e személyesebb ecsetvonás a saját aláírásomnál. Ezután „borítottam be” ezeket a képeimet aláírásommal.

 Egyes kritikák hatással vannak a pályára?

 – Vannak, akik azt mondják, hogy nem érdeklik a kritikák, de én mindig elolvasom azokat. Amikor évekkel ezelőtt egyszer nem fogadták el a beadott képemet egy kiállításra, teljesen le voltam törve. Pedig tudtam, hogy nem a kép minőségét értékelték, hanem az számított, mennyire vagyok vagy nem vagyok ismert, kik ülnek a zsűriben. Tudom, hogy ezzel nem állok egyedül, mert világhírű festőknek is voltak rossz periódusai a kritikák miatt.

 Hiú embernek tartja magát?

 – Ha nem lennék az, akkor nem törekednék arra, hogy képeimet kiállítsák. Igaz, alapvetően introvertált vagyok, de egy kiállítás, valljuk be, alapvetően magamutogatás, még ha nem is olyan közvetlenül, mint egy előadó művész esetében.

 Miért határozta el kamaszkorában, hogy festészettel foglalkozzon?

 – Hát nem az iskolai rajzórák hatására! A televízióban láttam egy krimit, amely egy festménylopásról szólt. Ezután a könyvtárban kicsit utánanéztem, talán Van Dyck volt a festő. Ezt észrevette a könyvtáros, és azt tanácsolta, iratkozzam be a művelődési ház rajzszakkörébe. Ebben a szakkörben tanultam meg a rajz alapjait.

 Festő szeretett volna lenni, mégsem a Képzőművészeti, hanem a Közgazdasági Egyetemen diplomázott.

 – Közgazdasági szakközépiskolába jártam, és bár már ekkor az volt az álmom, hogy festő legyek, úgy gondoltam: az akkori rajztudásom nem elegendő, hogy felvételt nyerjek a Képzőművészeti Főiskolára. Előbb az ELTE-re jártam matematika–fizika előkészítőre, de ahhoz nem igazán volt közöm. Végül úgy döntöttem, hogy inkább a Közgazdasági Egyetemre megyek, oda nagy valószínűséggel felvesznek.

 Felvették, sőt még le is doktorált a Közgazdasági Egyetemen, végül mégis művész lett. Mint említette, kevés művész képes megélni alkotói tevékenységéből. Ez nem okozott kellemetlenséget?

 – De okoz. Végül is nem feltétlenül kell olyan sok minden az élethez. Nem törekszem nagy díjakra, elismerésekre; örülök annak, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek.

Medveczky Attila