|
 2015.01.23.
Alkotmányos
bűvésztrükkök
A VERITAS Történetkutató Intézet vitaestje az országgyűlési
választásokról
Magyarország
államigazgatási struktúrája, vezetése és választójogi
rendszere 1848 után jelentős átalakuláson esett át.
Megalakult az első felelős magyar kormány, az országgyűlés
Pozsonyból Pestre költözött, és kialakult Magyarország választási
rendszere. Az 1848 és 1945 közti időszakban azonban a választójog
és annak törvényi szabályozása nagyon sok változáson ment
keresztül. A vagyoni cenzus mértékének változása, majd a műveltségi
cenzus jelentőségének növekedése, végül a nemzetiségek
„kiszűrésének” fontossága mellett változott a szavazás
nyílt, majd részben titkos, végül teljesen titkos módja,
illetve az országgyűlés kétkamarás és egykamarás szerkezetének
kialakítása és helyszíne is.
Január 6-án a VERITAS-estek sorozat keretén belül, a
Budapesti Gazdasági Főiskola Lotz-termében történészek
mutatták be az elfeledett 1913. évi XIV. törvénycikket az országgyűlési
választásokról, beszéltek annak előzményeiről, s arról is,
hogy ennek a jogszabálynak egyes elemeit hogyan is ültették át
a következő választási törvényekben. Dr. Szakály Sándor,
az est moderátora elmondta: az újkori magyar történelmet
meghatározták az országgyűlési választásokról szóló törvények,
s maguk a voksolások is. Az 1913-as törvény kuriózuma, hogy bár
a maga korában nagyon jónak számított, de az alapján –
hiszen rá egy évre kitört az I. világháború – soha nem
tartottak országgyűlési választásokat. A VERITAS főigazgatója
elsőként arra kereste a választ, hogy 1848-tól miként módosult
a választójog kérdése.
Gergely
András professzor kifejtette, hogy valóban 1848-tól kell
kiindulni, hiszen az akkori választójogi törvény adta az
alapot a későbbi választójogi passzusok számára. Akkor népképviseleti
alapra helyezték az országgyűlést, de ez nem általános,
hanem cenzusos választójogot jelentett a korabeli Európa szokásainak
megfelelően. A nők akkor még nem szavazhattak. A ’48-as törvény
kétfajta cenzust ismert el, az értelmiségit és a vagyonit, s a
kettőt teljesen különválasztotta egymástól. Az értelmiségi
lehetett akár szegény is, mégis választójoggal rendelkezett.
Az értelmiségiek körébe beletartoztak a diplomások, jegyzők,
tanítók, tanárok lelkészek, gyógyszerészek, az Akadémia által
elismert művészek, a Magyar Tudós Társaság tagjai. Ez egy kis
létszámú csoport volt a XIX. századi Magyarországon. A
nagyobbikba a „vagyoni cenzusos választók” tartoztak. A legnépesebb
csoportot a fölszabadított jobbágyok alkották. A vagyoni
cenzus alapján a legalább egynegyed jobbágytelekkel, vagy 300
ezüstforint értékű városi házzal, vagy évi
100 Ft
értékű fizetéssel rendelkezők választhattak. Így a teljes
lakosság 6%-ának volt akkor választójoga. Ez az arány
megmaradt a dualizmus korában is, ami azt jelzi, hogy nem sokat változtattak
érdemben a választójogon, s átvettük azt az angliai rendszert
is, miszerint választókerületeket alakítottak ki. A 6%-ot meg
kell dupláznunk, hiszen a nőknek nem volt választójoga. S
mivel minden 20. életévét betöltött férfi szavazhatott, így
a 12% sem felel meg a valóságnak. Tehát a ’48-as törvények
alapján a férfiaknak majdnem 24%-a szavazhatott. Így kimondható,
hogy minden ötödik férfi rendelkezett választójoggal. A
dualizmus korában pedig „modernebb nyelvezetet” kapott a
vagyoni cenzus, hiszen a befizetett adó mennyiségéhez kötötték
a választójogot. Az 1874-es törvény a cenzusok megállapításakor
nagyrészt az adóalapot és a kivetett adókat vette tehát
figyelembe, a földtulajdon mellett megfelelő nagyságú föld-,
ház- és jövedelemadóval is szavazati joghoz lehetett jutni. A
vagyoncenzusok közül a földbirtok volt a legfontosabb. A XX. század
elejére egyre többen harcoltak a választójog bővítése érdekében.
Gergely professzor közölte, megjelentek a szociáldemokraták és
a polgári radikálisok. Az utóbbi egy kisebb csoport, míg az előbbi
nagyobb bázissal rendelkezett. Mindkét tömörülés az általános
választójog mellett kardoskodott. Természetesen a kormány nem
óhajtotta kiterjeszteni minden állampolgárra a választójogot,
hanem kisebb engedményekben gondolkodott.
Schwarzwölder
Ádám a már említett 1874-es törvénycikkel kapcsolatban
kifejtette, hogy voltak kizáró okok is. Nem szavazhattak azok,
akik adóhátralékkal rendelkeztek, akik gondnokság alatt álltak,
akik cselédek, ipari tanoncok voltak, s akik nem tartoztak
valamely törvényesen bevett valláshoz. A századforduló idején,
a Széll-kormány alatt is voltak kisebb módosítások. 1899-ben
már szavazhattak az adóhátralékkal rendelkezők, és a választási
visszaélések számát szerették volna törvényi úton csökkenteni
azáltal, hogy az esetleges törvénysértések fölötti bíráskodást
a korábbiakkal ellentétben a Magyar Királyi Kúriához utalták.
Szakály Sándor arra kérte a szakértőket, beszéljenek a csalások
módozatairól.
Gergely
András elmondta: a választások nyíltak voltak. A választási
rendszerek átalakításának két sarkalatos mozzanata volt a képviseleti
demokráciák történetében. Az egyik a nyílt szavazás felváltása
a titkossal, a másik a választói bázis radikális kiszélesítése.
A nyílt szavazás azt jelentette, hogy a választó bemondta a
bizottságnak, hogy melyik jelöltet támogatja. Azt is kimondták,
hogy fegyvert, furkósbotot, kést nem lehet bevinni a járási választási
központba. A választás egész nap tartott. Herczegh Ferenc emlékirataiban
meséli el, hogy amikor az 1896-os választásokon kormánypárti
színekben indult, pár száz ellenzéki szavazót a bizottsági
elnök úgy tartott vissza a voksolástól, hogy hamarább tűzte
ki a választás idejének végét. S mikor az ellenzékiek hangot
adtak nemtetszésüknek, akkor a csendőrség szétkergette őket.
Tehát az alkotmányos bűvésztrükkökkel többször éltek a választási
bizottsági elnökök. A választókat ígéretekkel lehetett
befolyásolni. Tény, hogy a parasztság számára a dualizmus
idején mindegy volt, hogy ki képviseli őket a parlamentben.
Arra szavaztak, aki etette, itatta, és a választási központba
befuvarozta őket. Hiszen a jogszabály nem tiltotta meg azt, hogy
a választókat ne itassák addig, amíg le nem szavaznak. Ezért
a kormánypártok a magánbankoktól kértek pénzt ahhoz, hogy
megnyerhessék a választásokat. Az ellenzéknek nehezebb dolga
volt, mert nem adtak nekik kölcsönt. Viszont az ellenzéknek
voltak úgynevezett „ingyen kerületei”. A Függetlenségi Párt
mindig nyert az alföldi magyar körzetekben. Hiszen a parasztok
szívesen emlékeztek vissza az 1848-as forradalomra és Kossuth
Lajos személyére. A magyar választójogi törvény megérett a
változásra, mert eléggé konzervatívnak bizonyult, s már Európában
kiszélesítették a választójogot. Schwarzwölder Ádám
szerint az 1848-as választójogi törvény még megfelelt az európai
trendeknek. A századforduló első évtizedében Angliában körülbelül
16%-ra, a Német Császárságban 22%-ra, Franciaországban
28%-ra, Olaszországban 8%-ra emelkedett a választójoggal
rendelkezők aránya. Magyarországon viszont a nemzetiségi kérdés
miatt sem emelték föl a választójog arányát, hiszen Romániában
és a balti államokban sokkal többen szavazhattak. Az 1913-as választójogi
törvény 8-9%-ra emeli a választójoggal rendelkezők arányát,
ezzel közelít az európai számokhoz, de nem éri azokat utol.
Ausztriában fokozatos bővítést figyelhetünk meg, ahogy Angliában
is. 1907-ben az osztrákoknál bevezették az általános választójogot,
ami nem egyenlő a demokratikus állami berendezkedéssel. Ez a példa
Magyarország számára mégis nyomásgyakorlással bírt. Ahogy
az is, hogy idővel Franciaországban és a Német Császárság
területén is általános lett a választójog. Magyarország
kormányai viszont óvatosak voltak. Úgy ítélték meg, hogy ha
a szocialisták és a nemzetiségiek mind az urnához járulhatnak
az a birodalom egységét veszélyezteti. Gergely András megemlítette
ifj. Andrássy Gyula reformtervét. A belügyminiszter 1908-ban előterjesztett
javaslatában általános, de – belga mintára – plurális választójogot
vezetett volna be. Vagyoni és műveltségi cenzusokhoz kötve
lettek volna kettős, illetve hármas szavazattal rendelkező választók,
ugyanakkor a választójogot a cenzusoknak meg nem felelő, írni-olvasni
tudó, 24. életévüket betöltött férfiakra általában
kiterjesztette volna (egy szavazattal), sőt az analfabétáknak
is biztosította volna a szavazás lehetőségét oly módon, hogy
ők „ősválasztóként” tízen választhattak volna egy választási
megbízottat (elektort), azaz szavazatuk 1/10-et ért volna. Bár
a javaslat ezzel 2,6 millióra növelte volna a választásra
jogosultak számát, a pluralitás miatt minden oldalról komoly támadások
érték, és végül Andrássy úgy döntött, hogy visszavonja
azt. Tisza István ellenezte a legmerevebben a választójog kibővítését,
még 1918-ban is. Végül Lukács László kormányfő 1912
decemberében beterjesztett törvényjavaslata vált csak törvénnyé,
amely szintén korlátozott és még mindig csak a férfiakra
kiterjesztett választójogot irányzott elő. A parlament által
elfogadott, 1913. évi XIV. törvénycikként becikkelyezett
jogszabály a fővárosban és a törvényhatósági városokban
előírta ugyan a szavazások titkosságát, azonban ennek megvalósítására
a háború miatt nem került sor. 1910-ben tartották az első világégés
előtt az utolsó képviselőválasztásokat, még az 1874-es szabályok
alapján.
Az
is érdekes, hogy maga az uralkodó mennyire szólt bele a választásokba.
Az uralkodó hívta össze és oszlatta fel az országgyűlést,
nevezte ki a kormányokat. Ezenkívül megillette az úgynevezett
előszentesítés joga, vagyis a kormány minden törvényjavaslatát
előbb be kellett mutatnia az uralkodónak jóváhagyásra, és
csak ezután kerülhetett tárgyalásra az országgyűlésben. S
bizony maga Ferenc József is sürgette azt, hogy Magyarországon
bővítsék ki a választójogot.
Kevesen
tudják, hogy Karl Luegert, az Egyesült Keresztények Pártjának
tagját nagy többséggel megválasztották Bécs polgármesterének.
De az uralkodó, arra hivatkozva, hogy bizonyos körök Luegert
antiszemitának tartják, nem volt hajlandó kinevezni. Ezért új
választást írtak ki, amin megint Lueger győzött. Végül a
negyedik választás után fogadta el Ferenc József a bécsiek
akaratát.
A
trónörökösben, Ferenc Ferdinándban pedig a szlávok nagy patrónusukat,
megmentőjüket látták, ugyanakkor a főherceget nem vezette
semmiféle szlavofil elképzelés, pusztán a magyarokat akarta a
szlávok bevonásával letörni. A főherceg sok esetben szláv
nemzetiségű tanácsadói véleményét kérte ki magyarokat is
érintő ügyekben, Magyarországi képviselők közül főleg
ellenzékiekkel tartott fent kapcsolatot, többek között Zichy János
gróffal, és Linder György képviselővel, a későbbi, rossz
emlékű Linder Béla honvédelmi miniszter apjával, illetve
Kristóffy Józseffel. Elképzelései között szerepelt a választójog
kiszélesítése, mely kedvezően befolyásolta volna a nemzetiségek
részvételét a magyarok rovására. Ebben nagy ellenfele volt
Tisza István miniszterelnök. Ferenc Ferdinánd nagyon rossz véleménnyel
volt mindenről, ami magyar.
Az
1913-as törvény alapján a választáshoz való jogosultság a következő
esetekben illette meg a lakosságot – továbbra is csak a férfiakról
beszélünk – : azon analfabéták, akik legalább 40 korona adót
fizetnek, vagy legalább
16 hold
földbirtokkal rendelkeznek; azon írni-olvasni tudók, akik 20
korona adót fizetnek vagy
8 hold
földbirtokkal rendelkeznek; azon iskolázottak, akik a népiskola
hatodik osztályát elvégezték és legalább 30 évesek,
valamint önálló iparosok-kereskedők vagy már adót fizetnek;
azon iskolázottak, akik középiskolát végeztek és legalább
24 évesek. Az első világháború idején élénk vita volt a
parlamentben a választójog tárgykörében, amikor is elsősorban
gróf Károlyi Mihály, Justh Gyula és a választójogért felelős
miniszter, Vázsonyi Vilmos képviselte a jogkiterjesztő álláspontot.
Vázsonyi 1917. december 21-én előterjesztett törvényjavaslata
– először a magyar történelemben – a nőkre is
kiterjesztette volna a képviselőválasztói jogot, azonban a Ház
választójogi különbizottsága ezt nem tartotta időszerűnek.
A Károlyi-kormány 1918. évi I. sz. néptörvénye a 21 éven
felüli férfiakat, és a „bármilyen hazai nyelven írni-olvasni
tudó” 24 éven felüli nőket ruházta fel titkos választójoggal
(amivel a választójogú lakosság részaránya elérte volna az
50%-ot) – Svájc 1971. február 7-én, a nyugati demokráciák közül
utolsóként, adott választójogot női állampolgárai számára
–, azonban ennek a törvénynek az alkalmazására sem kerülhetett
sor a kommün hatalomátvétele miatt. Az 1919. november 12-ei
Friedrich-féle választójogi rendelet nem tért el lényegesen
az első néptörvénytől, de egyéb kisebb változtatások
mellett a férfi választók korhatárát 24 évre emelte. A
magyar lakosság szavazásra jogosultjainak aránya így 40% lett,
de a szavazás titkosságának elve változatlanul megmaradt.
Gróf
Klebelsberg Kuno 1922-ben törvényjavaslatot terjesztett elő a választójog
törvényi szintű szabályozására, ez azonban továbbra is váratott
magára. Helyette gróf Bethlen István 1922. évi 2200.
miniszterelnöki rendelete került kiadásra. Ez a jogszabály a
szavazásra jogosultak esetében megemelte a vagyoni és műveltségi
cenzusokat, amivel a választásra jogosultak összlakossághoz
viszonyított aránya 29%-ra esett vissza. Ugyanez az arány a 24
éven felüliek esetében 75%-ról 58%-ra változott, ugyanis a női
választójogosultság korhatárát a Bethlen-kormány 30 évre
emelte föl. Lényeges változás volt még, hogy Nagy-Budapest,
illetve 10 (később 7) város kivételével a szavazás módja
ismét nyílt lett. Ennek következtében a 245 parlamenti képviselőből
199-et nyílt szavazással választottak meg. Az összlakosság
mintegy 20%-a szavazhatott csak titkosan. Egy szó mint száz, a
demokratikus választásnak is egyetlen jó alapja lehet: az erkölcsi
alap. Ha minden felnőtt polgártársunk érett megfontolás után
voksolna.
Medveczky
Attila
|
