vissza a főoldalra

 2015.01.23. 

Az Aranycsapat

Vasárnap este nyolc órakor 90. életévében elhunyt a klasszikus Aranycsapat egykori jobb hátvédje, utolsó mohikánja, Buzánszky Jenő. Itt mellettünk, a szomszéd városban, Dorogon élt a világhírű együttes utolsó tagja, akit ha rajtunk múlna, a nagyon nehéznek ígérkező 2015-ös év példaképének választanánk. Ha életében nem került rá a sor, most, hogy már együtt van az Aranycsapat, melynek világhíres sportolói külön-külön és együttesen is nehezen múlhatók felül szerénységben, munkabírásban, játékintelligenciában, kitartásban. Buzánszky Jenő egyszerűségében volt zseniális ember. És mint tudjuk, ami egyszerű az nagyszerű. Érmeit, kupáit és egyéb relikviáit őrizte dorogi otthonában, ahol minden érdeklődő számára tudott valami érdekeset, egyedit mutatni. De senki ne higgye, hogy Buzánszky Jenő a múltban élt. Ha a legendás Aranycsapat teljesítményéről faggatták, elsőnek azt emelte ki, hogy Puskás volt a csapatkapitány, az akkoriban rendkívüli rangot jelentett: amikor a bíró belefújt a sípjába, attól kezdve az edzőnek lejárt a mandátuma, és Puskás feladata volt felmérni az ellenfél arra a meccsre alkalmazott taktikáját s ennek ismeretében mindig jelezte, hogy merre mozogjon a csapat. A szorgalom, akaraterő, fizikai erő hármas követelménye mellett lelkileg is felkészültnek kellett lenni. Az egész életet kellett alárendelni a futballnak.

„Én 1943-ban szívtam utoljára cigarettát, azóta eszembe se jut. 1952 óta kocsmába nem megyek be, oda menjen a drukker. Részeg még soha nem voltam, és nincsen semmilyen függőségem, nem érzem azt, hogy valamit pótolnom kellene. A sportolónak le kell tudnia mondani egyes dolgokról, hogy sikeres legyen. A heti beosztás nagyon szigorú volt, csütörtöktől minden területre kiterjedő absztinencia lett elrendelve, és péntek este nyolckor már otthon kellett lenni, amit le is ellenőriztek. Mivel ez rendszerszerű volt, a játékos megszokta”. Nem az volt a lényeg, hogy mennyire nyernek, hanem hogy egy góllal többet rúgjanak, mint az ellenfél. Megtudhattuk tőle, hogy a legnagyobb sikerek közepette erőszakkal rombolták a Fradit, ami módfelett sok surlódással járt, ám az Aranycsapat tagjai tudták: a csapatjátékban olyan elképzelhetetlen, hogy „á, ennek nem passzolom le a labdát, mert nem szimpatikus”. A fociban a dolgok a másodperc törtrésze alatt dőlnek el, ráadásul a fejben. Hiába jó valaki egyénileg, a pályán a társak rezdüléseit is ismerni kell, máskülönben nem fog nyerni a csapat. És kulcsmondata: Kocsis Sándor és Puskás Ferenc nem voltak puszipajtások, de ez nem befolyásolta az eredményességet, mert nem a kocsmában kell jóban lenni, hanem a pályán. Aki felveszi a címeres mezt, az egy országot képvisel, amellett, hogy a szurkolókat boldoggá teszi, megismerteti Magyarországot a világgal. Éppen ezért kutya kötelessége megszakadni a pályán.

Egyik kedves története, hogyan lett kétlábas? Nem úgy, hogy annak született, hanem mert tizenhat éves korában szolgálatvezető volt leventééknél, ott kapott katonai sílécet, a gyakorlás közben egyszer a nagy léc összekeveredett és úgy esett, hogy a jobb lába megsérült. „Akkor gyógyszer csak egyetlenegy volt, a priznic, ami a vizes lepedő, abba becsomagoltak és vártam hogy meggyógyuljak. De hamar jött a tavasz, a jobb lábam még fájt, hát ballábbal rúgtam, és ebből lett a hasznom.”

Minden rosszban talált valami jót. Ha azt kérdezték tőle megállná-e ma a helyét a világ élmezőnyében az egykori Aranycsapat, csak mosolygott a buta kérdésen. Majd finoman korrigált: nem összehasonlítható, ám ha a maiak is úgy állnának hozzá a focihoz, mint ők akkor... Ilyen bölcs emberré lett a dombóvári vasutas 1925. május 4-én született fia. Mi a harmincas évek gyerekei vagyunk, akiket úgy neveltek, hogy ,,Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, az örök igazságban, Magyarország feltámadásában” Lenne tőle mit tanulnunk? Bizony lenne! Hitvallása mindenkit gondolkodásra kell késztessen. Buzánszky Jenő sikerének kovácsa a jelleme, hazaszeretete, hűsége, ősei iránti tisztelete, sallangmentes tiszta gondolkodása, szókimondásában is tapintatos modora a legnagyobbak közé emeli. Isten vele!