Függetlenség

2015.01.23.

Égbe szállt az Aranycsapat egyetlen vidéki játékosa

Buzánszky Jenő (1925–2015) emlékére

Életének 90. évében, január 11-én este az esztergomi kórházban elhunyt az Aranycsapat olimpiai bajnok labdarúgója, Buzánszky Jenő. A Nemzet Sportolója címet is viselő egykori kiváló jobbhátvédet rövid, súlyos betegséget követően érte a halál. Buzánszky Jenőt az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Labdarúgó Szövetség is saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Buzánszky Jenő 1925. május 4-én született Dombóváron és a tolna megyei kisvárosban töltötte élete első éveit. Csakhamar futballozni kezdett. Előbb csak a barátokkal vívták a csatákat, majd 12 éves korában jelentkezett az egyik helyi csapat, a Dombóvári Vasutas SE által meghirdetett toborzóra. Megfelelt a kiválasztáson, így hivatalosan is igazolt játékos lett. Sokan talán nem is hinnék, hogy a később jobbhátvédként világhírűvé vált kitűnő játékos csatárként kezdte pályafutását.

„Milyen egy fiatal labdarúgó, mi a legszentebb dolog egy ifjú focista számára? A gólszerzés, azt tartja a legtöbbre! Én sem voltam kivétel. Csatárként indultam, ráadásul volt is érzékem a góllövéshez. Csapatom egyik legeredményesebb játékosa voltam. A Dombóvári VSE akkor a Nagykanizsa, a Kaposvár és más kisebb csapatok társaságában az NB III tagja volt, és a mi csoportunkban én voltam a gólkirály. Nagyon megszerettem a játékot, ezért örömmel fogadtam, amikor a Pécsi VSK-hoz hívtak. Tudni kell, hogy a PVSK akkor NB II-es volt, így a szerződéssel rögtön eggyel magasabb osztályban játszhattam. Itt Szabó Péter lett az edzőm, akit rövidesen Dorogra hívtak, és ő magával vitt. Így lettem NB I-es játékos. Ekkor még mindig csatárposzton játszottam, sőt az első félévben tíz gólt szereztem. A legmagasabb osztályban is gólerős voltam tehát. Történt azonban, hogy egyik védőnk megbetegedett a Debrecen elleni mérkőzést megelőzően. Így edzőm engem állított a helyére. Nem örültem a döntésének, ám ő volt az edző, ezért természetesen elfogadtam. A meccs után Szabó Péter kiemelte jó játékomat. A védekező munkám olyannyira tetszett neki, hogy a következő bajnoki idénytől kezdve már alapból jobbhátvédként számolt velem.”

A magyar labdarúgás tehát Szabó Péternek, a dorogi edzőnek köszönheti története talán legkiválóbb jobb oldali védőjét. Buzánszky Jenő hamarosan ráébredt, hogy a védőmunka sokkal nagyobb alázatot követelt, hiszen itt mindig gondolni kellett arra, hogy ha valaki túljár az eszén, akkor már csak a kapussal áll szemben. Minden igyekezetével azon volt, hogy új szerepkörében is magas szintű teljesítményt tudjon nyújtani. Ez olyannyira jól sikerül neki, hogy alig két évvel az élvonalban történt bemutatkozása után Sebes Gusztáv szövetségi kapitány meghívta a válogatottba.

Elképesztően nagy tudású játékosok közé kerültem, ráadásul én lettem az egyedüli, aki vidéki csapatból vívta ki a kerettagságot. Meg voltam tehát jócskán illetődve. Azonban próbáltam alkalmazkodni, beilleszkedni, ami aztán sikerült is. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni egykori csapatunkról. Hadd mondjak el egy személyes élményt, éppen bemutatkozásom kapcsán. Zalaegerszegre utaztunk egy gyakorlómeccsre, amikor egyszer csak odalépett hozzám Puskás Öcsi. Látta rajtam, hogy kicsit még feszengek a vasúti fülkében, mire így szólt hozzám: „Bányász, ne félj, minden rendben lesz! Segítünk!” Így is lett. Tényleg segítettek beilleszkedni. A bemutatkozó meccsemet Szófiában játszottam. Ez a meccs bizony úgy indult, ahogy rémálmaimban sem gondoltam volna. A bolgár válogatott már a harmadik percben gólt szerzett az én oldalamon. Mondanom sem kell, berezeltem. Átvillant az agyamon, hogy ha itt most leszerepelek, többé talán sosem hívnak meg. Kaptam néhány biztató szót a társaimtól, össze is kaptam magam, aminek az lett a vége, hogy a másnapi Népsport három embert emelt ki a magyar válogatottból: Grosicsot, Bozsikot és engem… Jórészt hasonló korú, világklasszis futballistákból álló, remek szellemiségű, ragyogó gárda volt az egykori Aranycsapat. Öt olyan válogatott volt eddig a történelemben, amelyre máig emlékeznek a világ futballszerelmesei. A húszas-harmincas évek osztrák és olasz csapata, majd a hatvanas évek brazil, és a hetvenes évek német válogatottja tartozik ide. Az ötvenes évek első felében pedig a mi Aranycsapatunk tudta kivívni az egész világ elismerését. Hatalmas szó ez, nem tudom, lesz-e valaha olyan kaliberű magyar válogatott, mint a miénk volt.

Valóban, sikert sikerre halmozott az Aranycsapat, amelynek tagjait külföldön nemes egyszerűséggel csak „Mágikus Magyaroknak” nevezték. Ebben a csapatban játszott 49 alkalommal Buzánszky Jenő, aki jelen volt a varázslatos válogatott valamennyi kiemelkedő sikerénél. 1952-ben olimpiai aranyérmet szerzett Helsinkiben, a döntőben Jugoszlávia válogatottja ellen nyert együttesünk 2:0 arányban. Egy évvel később Rómában Európa Kupát nyert Magyarország, Buzánszky ott is pályára lépett. 1954-ben egészen a világbajnokság döntőjéig menetelt az Aranycsapat, ám a csoportmeccsek során 8:3-ra legyőzött nyugatnémetektől a fináléban 3:2-re kikaptunk, így az akkor már négy éve veretlen, vitathatatlanul legjobbnak tartott magyar válogatottnak be kellett érnie az ezüstéremmel. Utána még két évig szerepelt a nemzeti együttesben, 1956 nyarán, Lengyelország ellen búcsúzott a válogatottól – stílszerűen győzelemmel.

Buzánszky Jenő legkedvesebb csapattársa az Aranycsapatból Hidegkuti Nándor volt, akire így emlékezett vissza a lapunknak 2010-ben adott interjújában: 1945-ben láttam először játszani, és rögtön megjegyeztem, hogy az a kis girnyó milyen zseniálisan játszik. Öt év múlva csapattársak lettünk az Aranycsapatban, több tucat nagy sikerű meccsen szerepeltünk együtt. Később Nándi profi edzőként a labdarúgás berkein belül maradt, külföldön is többször vállalt munkát. Ám ha hazajött, két-három napon belül biztosan meglátogattuk egymást. Egészen haláláig megmaradt a különleges és őszinte barátságunk.

Bár visszavonulása után az Aranycsapat több tagja is edzői pályára lépett, Buzánszky Jenő ebben nem követte a példájukat. Igaz, erre megvolt a nyomós oka.

Miután felhagytam az aktív játékkal, kitűnő civil állásom lett a Dorogi Szénbányáknál, ahol én lettem a felvételi iroda vezetője. Felelősségteljes, komoly beosztás volt, amelyben jól éreztem magam, hiszen nagyon szerettem az emberekkel foglalkozni. A futball szeretete azonban megmaradt a futballcipő szögre akasztása után is, sőt még képeztem is magam. 1958-ban, még aktív játékosként, játékvezetői vizsgát tettem, 1960 és 1964 között pedig elvégeztem a Testnevelési Főiskolát is. És bár profi edző sosem lettem, azért tréneri munkáim is voltak, hiszen edzősködtem Dorogon, Esztergomban és a Teherfuvarnál is. Igaz, ezek mind amatőr csapatok voltak, ahol csak a főállásom mellett voltam csupán edző, ám nekem akkor is sokat jelentettek ezek a feladatok.

A legendás jobbhátvéd nyugdíjba vonulása után a korábbiaknál ismét aktívabban vett részt a magyar fociéletben. Az 1990-es években elnökségi tagja lett a Magyar Labdarúgó Szövetségnek, majd afféle utazó nagykövetként minden létező módon igyekezett népszerűsíteni a sportágat. Nem derogált számára a legkisebb faluba sem elmenni, ha ott éppen egy új pálya avatása történt meg. A gyermekként általa minden reggel elmondott Magyar Hiszekegy szellemében ez a Kárpát-medence egészére igaz volt. Különösen szívén viselte a gyermekfutballt. Túl a nyolcvanon is rendszeresen vállalt védnökséget, illetve díjátadói, sőt akár játékvezetői szerepet is a különböző gyermektornákon. A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) „Új utakon” elnevezésű utánpótlásprogramjának szakmai felügyelője volt, a gyermekeket ezen keresztül is minden eszközzel támogatta.

Élete utolsó évtizedeiben egyre-másra kapta a rangos elismeréseket, kitüntetéseket. 1991-ben szülővárosa, Dombóvár, 1993-ban pedig Dorog avatta díszpolgárává. Ugyanebben az évben átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is. 2007-ben Szent István-díjjal, 2010-ben Prima Primissima-díjjal tüntették ki. Úgyszintén 2010-től az ő nevét viseli a dorogi stadion is. 2011-ben – Grosics Gyulával együtt – a Nemzet Sportolója kitüntető címet is elnyerte. Tavaly ősszel a kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívóval, Nagy Tímeával együtt beválasztották a Halhatatlanok Klubjába is.

A magyar labdarúgás közel három évtizede tartó mélyrepülését nem önálló jelenségként értelmezte, hanem mélyebb, társadalmi kérdésként tartotta számon. A futball és az ország sorsa összefügg. A magyar foci mélyponton van, és bizony úgy érzem, nem lesz könnyű és gyors a kilábalás. A mélypont okát pedig elsősorban a fiatalok mentális problémájában látom. A futballhoz fizikai és lelki erő is kell. Csak a kettő együtt vezethet sikerre. Manapság sajnos nem látom a lelki erőt a futballistáinkban. Ugyanígy hiányolom az alázatot is, ami szintén nélkülözhetetlen. Ezek azonban társadalmi okokra vezethetőek vissza, és máris érthető, miért mondtam azt, hogy a futball és az ország sorsa összefügg egymással. Nem érdemes áltatni magunkat a fociban sem. Ahogyan nehéz lesz az országot talpra állítani, ugyanúgy nehéz lesz a futballfeltámadás is. A mélyből felkapaszkodni ugyanis mindig sokkal-sokkal nehezebb, mint oda lezuhanni. Ennek ellenére azért reménykedem a jobb magyar futballjövőben – vallotta 2010-ben.

Buzánszky Jenő tragikus halálával a Wembley-stadionban pályára lépő, klasszikus összeállítású Aranycsapat utolsó tagja is eltávozott. Ezzel végleg lezárul egy korszak nem csupán a magyar, de a világ labdarúgásának történelmében is. Ha Buzánszky Jenő reménykedett a magyar futballfeltámadásban, nekünk sincs okunk másként tenni. Főleg akkor, ha tudjuk: Jenő bácsival kiegészülve, mostantól immár egy egész csapatnyi „Mágikus Magyar” jár majd közben ezért odafent.

Kovács Attila

**********

EMLÉKMORZSÁK

TÓTH II JÓZSEF vb-ezüstérmes, magyar bajnok labdarúgó, az Aranycsapat egykori jobbszélsője:

– Emberileg és futballistaként egyaránt csak jóra emlékszem vissza vele kapcsolatban. Rendes, nagyon segítőkész gyerek volt, egyben pedig csendes, visszahúzódó is. Távol állt tőle mindenféle kivagyiság, ki ha én nem típusú viselkedés. Nem véletlen, hogy vidéki létére rögtön befogadták, segítették a csapattársak, a nagy pesti vagányok is. Jómagam csatárt játszottam, és jó néhány alkalommal szerepeltünk együtt a válogatottban. Nagyszerű volt vele játszani. Ugyebár a pályafutása kezdetén Jenő maga is csatár volt, így pontosan ismerte a támadójátékosok lélektanát is. Ez hatalmas előnyt jelentett a csapat játékában, mert Jenő zsigerből tudta, hogyan kell felpasszolnia, megjátszania a hátul megszerzett labdát. Nekünk pedig az adott jelentős könnyebbséget, hogy nem kellett birkózni a labdákért, mert az általa elindított támadások általában pontos indításokkal, lyukra futtatásokkal zárultak. A bizonytalan felívelgetések helyett inkább pontos, lapos passzokkal igyekezett megjátszani bennünket. Ami pedig védőmunkáját illeti, rendkívül gyors és technikás játékos volt, így roppant nehéz volt őt átjátszani. Nagyon-nagyon fáj, hogy immár őt is elveszítettük… A Jóisten vigyázzon rá mostantól!

DUNAI ANTAL olimpiai bajnok, európai Ezüstcipős, magyar bajnok labdarúgó, az olimpiai válogatott korábbi szövetségi kapitánya:

– Tizennyolc évvel fiatalabb vagyok nála, ezért közös játékosmúltunk nincs, nem játszottam sem vele, sem ellene. Ugyanakkor a sors úgy hozta, hogy annál gyakrabban találkoztunk az elmúlt évtizedekben. Már az 1990-es évek közepén szoros kapcsolatba kerültünk, amikor Jenő bácsi az MLSZ elnökségi tagja volt, jómagam pedig az olimpiai válogatott szövetségi kapitánya. Sokat utaztunk együtt a különböző meccsekre, sok időt töltött velünk. Az akkori csapat fiatal játékosai – Dombi, Sándor Tamás, Mátyus és a többiek – tátott szájjal hallgatták Jenő bácsi történeteit, visszaemlékezéseit. Aztán később is állandó rendszerességgel találkoztunk, ugyanis mindketten afféle utazó nagykövetei lettünk a magyar futballnak. Sokszor vettünk részt együtt pályaavatókon, ünnepségeken, a labdarúgáshoz kötődő rendezvényeken. Általánosságban azt tudom róla elmondani, hogy jó kedélyű, vidám ember volt, végtelen jóindulattal. Mindig vette a lapot, ha zrikálásról, humorról volt szó, és nem késett a válasszal sem. Fiatalos gondolkodásmódját mindvégig megőrizte, ennek révén könnyen megtalálta a közös hangot a nála évtizedekkel fiatalabbakkal is. Megmondom őszintén, hogy nem olyan rég még egészen jó állapotban láttam őt, így különösen mélyen megrendített a halála. Elvesztése nagy tragédia, pótolhatatlan veszteség labdarúgásunknak, és az egész magyar sportéletnek is.