vissza a főoldalra

 

 

 2015.01.30. 

A szellem szabadsága

Udvaros Béla 90 éves

Az ünnep akkor ünnep, ha súlya van. Már pedig a kilencvenedik születésnapját élő kitűnő színházrendező, Udvaros Béla, maga is hozzátett valamit – nem akármit – az ünneplés boldogság-tonnáihoz. A Nap Kiadónál megjelent Egy kis nemzeti színház című könyve egyszerre színháztörténet, adatokkal (bemutatók, műsorrendek, visszhangok, fotók) ellátott példatár, ugyanakkor lírával telített önéletrajz. Annak legalábbis egy színes, hihetetlen munkabírásról és a szellem szabadságáról tanúskodó kockája.

Honnan volt ereje, hite, bátorsága, törhetetlen akarata, hogy nyugdíjas évei után újabb kalandba kezdjen? Érte őt annyi bántás és megalázás a szocializmus korszakában – ragyogó színészfeleségét, Dévay Camillát bebörtönözték, őt (minthogy „rosszul nősült”) vidékre száműzték –, hogy elmenjen a kedve a színháztól. Ám ő továbbra is csinálta, amire fölesküdött, hiszen élete volt a magyar teátrum körüli szorgoskodás. Rendező volt, látomásokkal áldott, és olyan közszolga, aki – hihetetlenül hangzik – a nézőt az előcsarnokban fogadta és a helyére kísérte.

Ha kellett, megfogta a díszletet is, hiszen a pénztelenség (a szocialista kormányzás alatt vízre sem futotta) a játszó társulat minden tagját arra kényszerítette, hogy ne ódzkodjék – nem elég a szellem szárnyalása – a fizikai munkától sem. Mindez a protestáns egyházak összefogásából született – mentorok Szentágothai János és ifjabb Bartók Béla – Evangélium Színházban történt. A negyedszázada született, a Duna Palotát belakó Evangélium Színházban, amely maga volt a csoda.

Elsőbben avval, hogy vezetője-rendezője, Udvaros Béla álmodó volt.

Álmodó? A szeretet apostola! Nem véletlenül készített olyan – a magyar és a külföldi dráma klasszikusaira egyként kitekintő – műsorrendet, hogy a világmegváltó-önmegvalósító tervek helyett megelégedett egy klasszikushoz való, bölcselmét saját filozófiájává tevő igazodással. Az A mi kis városunk bemutatója kapcsán Thornton Wilder másik klasszikusát, a Szent Lajos király hídját idézi: „A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Van az elevenek országa, meg a holtak országa, s a híd a szeretet: csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme”.

Udvaros Béla attól maradt friss, a magyar színházi életben is unikumnak tekinthető szellem, hogy mindvégig a szeretet hídján járkált. Színháza sosem hókuszpókuszokra épült, hanem a közönséget kiszolgáló, a magyar nyelvet véderőnek tekintő, a katarzissal az önbecsülést és az önvizsgálatot elősegítő munkára. Bátran épített a magyar színjátszás legjobbjaira (Bitskey Tibor, Bánffy György, Darvas Iván, Kállai Ferenc, Koncz Gábor, Pataky Jenő, Simon György, Némethy Ferenc, Bubik István, Körtvélyesi Zsolt, Sunyovszky Szilvia, Mécs Károly, Venczel Vera, O. Szabó István, Udvaros Dorottya) és mindazon tehetséges fiatalokra, akik így vagy úgy kiszorultak a mindent jelentő deszkákról.

Kötetében az „előjátékkal” (Lessing: A bölcs Náthán) és az „utójátékkal” (Márai: Füves kert) tűzdelt huszonnyolc bemutató, amelyet ő „huszonnyolc felvonásként” értékel, mindennél jobban mutatja színházszeretetét, teljességre törő koncepcióját. Ezért is nevezi – joggal – az Evangélium Színházat „kis nemzeti színháznak”. Olyan játszó truppnak, amelynek a szórakoztatáson kívül felelőssége is van. A magyar és a külföldi klasszikusok – az együtt csengő értéklánc – védelme, mi több, az érték továbbadása.

A magyar klasszikusokat ebben a templomban nem csupán Madách (Az ember tragédiája), Vörösmarty (Csongor és Tünde), Németh László (A két Bolyai, Galilei, Nagy család), Illyés (Fáklyaláng, A különc), Tamási (Hegyi patak, Vitéz lélek, Énekes madár), Márai (A kassai polgárok, Füves könyv) képviselte – íme a többször színre került szépség- s igazságalapozók –, hanem olyan méltatlanul feledésbe merült írók is fényhozókká váltak, mint Sík Sándor (István király), Kovách Aladár (Téli zsoltár) vagy Nyirő József (A próféta). És a két, időben hozzánk közeli klasszikus, Hubay Miklós (Hová lett a Rózsa Lelke?), valamint Szabó Magda (Szent Bertalan nappala) igéi is helyet kaptak Udvaros színpadán.

Erős ez az alap a maga öntörvényűségében is, ám olyan huszadik századi világirodalmi nagyságok erősítették, többek közt, mint Wilder (Hajszál híján, A mi kis városunk), Ibsen (Peer Gynt), G. B. Shaw (Szent Johanna), Giraudoux (Trójában nem lesz háború), Anouilh (Becket vagy az Isten becsülete) és Dürrenmatt (Fizikusok). Újólag sem árt megkérdezni: Udvaros Bélát mi röpítette? Valószínűleg sok minden. De ami megalapozta ezt a szárnyalást, az nem más, mint a szellem szabadsága.

Isten éltesse sokáig!

 

Szakolczay Lajos