vissza a főoldalra

 2015.01.30. 

Atomokra bontott világ a képzőművészetben

A jövedelem utáni hajsza háttérbe szoríthatja az alkotómunkát

Gábor Enikő festő- és fotóművész 1991-ben végzett a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. 1996-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerezte meg festődiplomáját, két évre rá, posztgraduális képzés keretén belül pedig rajz- és művészettörténeti diplomáját. Mesterei: Baranyay András, Veress Sándor, Klimó Károly.

Díjak: Domanovszky díj (1991), a Magyar Képzőművészeti Egyetem Görög mitológia pályázatának fődíja (1995), Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj (1996), A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díja, XI. Esztergomi Fotográfiai Biennále, Divald Károly Díj (1998), XII. Esztergomi Fotográfiai Biennále Fődíja (2000), MAOE Alkotói Ösztöndíj (2003).

Egyéni kiállítások: Tekovské Múzeum, Fotófesztivál, Léva (Sk) (2012); Halikon, Óbudai Pincegaléria – Zichy Kastély, Budapest, Valóságcsapdák, Nessim Galéria, Budapest (2007); Light life, Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház , Budapest (2004); Kortárs Magyar Fotográfia, Horda Galéria, Pécs (2003); Ferenczy Galéria, Budapest (2000); Macskabölcső, Bolt Fotógaléria, Budapest (1999); Bolt Fotógaléria, Budapest (1997); CEU Konferencia Központ, Budapest (1996); Egy estés kiállítások, Tabán Galéria, Budapest (1994); Tam-Tam Galéria, Budapest (1993).

Művek közgyűjteményben: Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét; Nessim Galéria, Budapest; EuroMarketing, Brüsszel, Belgium; Bolt Galéria, Budapest; Museum of Fine Arts, Santa Fe, New Mexico, USA; Palais des Congres, Strasbourg, Franciaország.

Tagság: +Műhely csoport, Bükki Művésztelep, Magyar Fotóművészek Szövetsége, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, Magyar Elektrográfiai Társaság.

 Surányi Mihálytól, a Nessim Galéria vezetőjétől idézek: „Gábor Enikő munkái egyszerre kézműves alkotások és a virtuális világgal való szembesülés eredményei. Ott vannak bennük a hétköznapjaink, a mindennapi környezetünk, a konyhától az internetig. Gábor Enikő egy XXI. századi életérzés képi megfogalmazását olyan módon valósítja meg, a valóságainkat olyan eszközzel ejti csapdába, melynek ilyen lehetőségeit más nem fedezte még fel.” Miként érhető tetten alkotásaiban ez a csapdába ejtés?

 – Surányi Mihály megfogalmazása egy sorozatom címére, a Valóságcsapdákra utal, amit a Nessim Galériában állítottam ki. Ennél a sorozatnál a virtuális valóság és a valóság viszonya, a fotó objektivitásának a kérdése foglalkoztatott. Az itt kiállított munkáim hagyományos fotópapírra készültek. A „trükk” az egészben az, hogy a képek alapja egy, a számítógép által összerendezett negatív kép, mely egy soha nem létezett valóságot tükröz. A fotogram műfaja, ami leginkább érdekel. Ez a technika lényegében a fotó születésével egyidős, de megjelenését általában az 1910-es, 20-as évek avantgárd művészetéhez kötik. A fotogram lényege, hogy fényképezőgép és negatív nélkül készül a kép. Közvetlenül a fényérzékeny anyagra kerülnek rá a különböző tárgyak, és ezek körvonala alakítja a végeredményt. Ha a fényérzékeny anyagra helyezett tárgyakat megvilágítjuk, akkor a felületen egy fehér árnyék keletkezik, amely a tárgyak körvonalát adja vissza. Tehát esetünkben az anyaggal olyan közvetlen kapcsolat alakul ki, amely eltér a hagyományos fotótól, annak készítésétől, ahol általában a valóság egy szeletéből indulunk ki és először egy negatív filmet készítünk, majd ennek nagyítása során jön létre a fénykép. A fotogramnak sajátos viszonya van a valósággal, hiszen közvetlen a papíron alakul ki a fotó, a végső alkotás, ami kevésbé vezethető vissza a külső látványvilághoz.

 Szoba mint „sötét doboz”

 Az egyik kedvenc témája, eszköze a camera obscura. Ami egy lencsetag nélküli optikai eszköz, mely a környezet vizuális leképezésére szolgál. Miért választotta ezt a technikát?

 – A fotogramhoz hasonlóan ez egy olyan technika, ahol a valóság és a fényérzékeny anyag közvetlen kapcsolatba kerül egymással. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor a camera obscura valójában nem is egy technikát, hanem egy jelenséget takar. Ez a fizikai jelenség az alapja a fényképezőgép működésének, akár analóg, akár digitális gépről beszélünk, és lényegében ezen az elven működik a szemünk is. A „sötét doboz” – ahogyan én használtam – a saját szobám volt. A camera obscura lényege, hogy ha bármilyen elsötétített helyiségben egy apró lyukon keresztül beáramlik a fény, akkor a valóság képe megjelenik az ellentétes oldalon. Ez egy csodálatos tapasztalat és én azon szerencsések közé tartozom, akik maguktól fedezhették fel a jelenséget. Ennek története egészen a gyermekkoromra nyúlik vissza. Egy reggel a szobámban, amikor még le voltak húzva a redőnyök az ablakon, arra lettem figyelmes, hogy hatalmas színes autók képe rajzolódik ki a falon. Az autók egymás után haladtak el az ágyam fölött, ráadásul fejjel lefele. Döbbenetes élmény volt, nem akartam hinni a szememnek. Csak később értettem meg, hogy mi történt. A redőny apró lyukain keresztül beáramló fény szülte meg a külső világ fordított képét a falon. Amikor jóval később az Esztergomi Fotográfiai Biennále pályázatot írt ki Camera Obscura címmel, akkor újra eszembe jutott ez a gyerekkori élmény és visszatértem a helyszínre. Ekkor készítettem el a Camera Reluxa sorozatomat. A képek elkészítése során a szoba volt maga a fényképezőgép, s a redőny rései pedig mind a kamera egy-egy „szeme”. Így minden egyes lyuk egy külön képet eredményezett. A szemben lévő ház ez által megtöbbszöröződött az ablakhoz helyezett fotópapíron. A sorozat tökéletesen szemlélteti, hogy mennyire sokféleképpen képes visszaadni a fotó a külső képet. Az azonos körülmények között készült képek teljesen eltérnek egymástól, annak a függvényében, hogy miként helyezkednek el a rések a redőnyön, s hogy a papírt milyen távolságra helyezem el az ablaktól. A kis képek egyetlen történetté, egy nagy képpé rendeződnek össze. Ezek a munkák nem megismételhető, egyedi alkotások, hiszen közvetlenül a fotópapíron jönnek létre.

 Amikor ilyen fotókat állít ki, segíti-e magyarázó szöveg a nézőket abban, hogy megértsék a képek üzenetét?  

– Egy kiegészítő magyarázat sokszor segíthet a nézőnek közelebb kerülni az adott műhöz, de nem szabad, hogy ez a megértés feltétele legyen. Úgy vélem, egy kép „több síkon működik”. Ha valaki megnéz egy ilyen képet, akkor az felkelti a figyelmét, s elgondolkodik rajta. Ez akkor érvényesül, ha a műnek mélyebb tartalma is van. A képek üzenete, a gondolat, melyet közvetítenek vagy a kérdések, melyeket felvetnek, a művészet lényegét adják. Ezt az üzenetet azonban magának az alkotásnak kell hordoznia, közvetítenie a befogadó felé. Nincs szükség külön magyarázatra. Korunkban a művészet szerepe alapvető változáson megy keresztül. Ez a tény arra ösztönzi az alkotókat, hogy olyan kérdéseket tegyenek fel, melyek a művészet helyzetére, annak létjogosultságára irányulnak. Az én munkáim is kérdésfelvetések.

 Ezekre a kérdésekre művésznő megtalálta a megoldást?

 – Nem igazán hiszek a mai korban megoldásokban. A feladat inkább az, hogy pontosan lássuk magukat a kérdéseket. És a Camera Reluxa sem más, mint olyan vizuális ismeretelmélet-kritika, amely szerint nem létezik egyetlen valóság. Egyik kép sem olyan, mint a másik. Éppen ez izgat benne, hogy a valóság mennyire sokféleképpen felfogható vagy láttatható. Az, hogy különböző műfajokkal foglalkozom, jól tükrözi azt, hogy ugyanarra a kérdéskörre mennyiféle választ lehet adni. Az éppen választott technika mindig más jelentéssel bír, a kérdések azonban általában ugyanazok. Ahogy említettem, különösen foglalkoztat a művészet helyzete, szerepe a mai világban. Jelenleg egy rendkívül izgalmas időszakot élünk. A technikai fejlődésnek köszönhetően óriási változások mennek végbe a művészet területén. Ennek egyik szegmense a digitális technika térhódítása, melynek köszönhetően megváltozott a képekhez való viszonyunk. Képek milliói árasztanak el bennünket, fotók uralják az életünket. Ezeknek a képeknek nagy része monitoron vagy valamilyen kijelzőn érkezik hozzánk. Olyan vizuális élmények, melyeknek nincsen anyaguk, testük, hiszen lényegében jelek csupán. A közvetlen kapcsolat a külvilággal megszűnik, bináris kódok kerülnek kép és valóság közé. Ez a jelenség arra késztetett, hogy visszatérjek az analóg-archaikus technikákhoz, hiszen a régi eljárások szerepe a mai kor fényében új értelmet nyert. De ugyanezt a kérdéskört közelítettem meg az ellenkező irányból, amikor elkészítettem a digitális fotogramokat.

 A technika által könnyen elérhető sikerélmény, nem növeli-e a középszerű alkotások számát?

 Jelenleg, amikor már egy ötéves gyermeknek is van digitális fényképezőgépe, vagy okostelefonnal készít fotókat, mennyire érdeklik a nézőket a fotókiállítások?

 – Ma már mindenkinek a kezében ott van a fényképezőgép és mindenki képes rá, hogy technikailag jó képeket készítsen. Ott kezd elválni a dolog, amikor egy fotó jó képi látásmódot tükröz és mondanivalóval is rendelkezik. Mostanában egyre több fotótanfolyam indul és a kiállítások is megszaporodtak ebben a műfajban. Az érdeklődés tehát adott, a kérdés inkább az, hogy a technika által könnyen elérhető sikerélmény, nem növeli-e a középszerű alkotások számát.

 Ma nagyon sok stílus él egymás mellett. Ezt pozitívumként értékeli, vagy van ennek buktatója is?

 – Ha a néző megfelelő képzettséggel, fogékonysággal áll egy műalkotás elé, akkor ez nem okoz számára zavart. Ezért nagy a felelőssége a vizuális oktatásnak. Fel kell kelteni a gyerekek érdeklődését a saját koruk iránt, meg kell tanítani számukra, hogyan igazodjanak el a kortárs művészet területén. Megfelelő támpontok segítségével képessé válunk értelmezni és élvezni egy mai műalkotást. Éppen ezért szükséges, hogy minél gyakrabban vigyük múzeumokba, kiállítótermekbe a gyermekeket. Minden korban több irányzat működött, és nagy kérdés, hogy a művészettörténetben melyek maradnak meg belőlük. Ma már nem tudunk, s nem is lehet izmusokban gondolkodni, nincs meghatározó kánon, a műfaji határok elmosódtak, új műfajok alakulnak és akár több művészeti ág is képes egy adott műalkotáson belül érvényesülni.

 Meg lehet-e ma élni a képzőművészetből? Milyen ma a kortárs művészet piaca? Szükséges-e, hogy egy művész valamelyik galériához tartozzon?

 – A műtárgypiac itthon nagyon kicsi a művészek számához képest. Ha valaki nagyon tehetséges, elhivatott és még szerencséje is van, bekerülhet egy galéria védőszárnyai alá. A galériáknak meghatározó szerepük lehet nem csak a művészek, hanem egy irányzat, műfaj sorsára nézve is azáltal, hogy hogyan képviselik, támogatják azt. A Magyar Képzőművészeti Egyetem első évében lehetőségem nyílt egy önálló kiállítás megrendezésére a Tam-Tam Galériában. Az itt bemutatott munkáim alapján meghívást kaptam a Pozsonyi Fotóhónap rendezvényére. A kiállítás címe „Filozoo” volt és döbbenetes felismerést jelentett számomra, hogy munkáimmal nemcsak a tematikát tekintve, de a képzőművészeti fotóhasználat terén is társakra találtam. Ajánlásukra kerültem kapcsolatba a Bolt Fotógalériával, amely akkoriban az egyetlen fotógalériaként működött Budapesten. A galéria megalapítója, Detvay Jenő a fotográfia és a képzőművészet határterületén dolgozó művészeket gyűjtötte maga köré, és rendszeresen szervezett számukra kiállításokat itthon és külföldön. Óriási dolognak számított, hogy minden egyes kiállítást nyomtatott katalógus kísért. A közel hetven darabból álló, többnyelvű katalógus sorozat mára a 90-es évek fotográfiai törekvéseinek meghatározó dokumentációjává vált. A galéria kiadásában jelent meg továbbá a Contemporary Hungarian Photography (Kortárs Magyar Fotográfia) című kétkötetes album is, amely négy nyelven mutatta be a Magyar Fotótörténet fordulópontjait. Az első kötetben tizenhárom munkám szerepelt, a kiadvány borítójára pedig a Bolt Galériában megrendezett Macskabölcső című kiállításom címadó képe került. A kiállítások egy-egy koncepció köré szerveződtek, legtöbbször kimondottan ehhez készültek a munkáink. Így születtek meg a tükörtojásról készült fotogramjaim, melyek a Műcsarnok Tojásbolt című tárlatán kerültek bemutatásra, vagy az apró állatokról, rovarokról készült miniatúrák. Ezek a munkák több francia város, Párizs, Montpellier, Royan, Lyon kiállítótermeibe is eljutottak, de Brüsszelben és Új Delhiben is bemutatták őket. Visszatérve az eredeti kérdésre, egyértelmű és több szempontból is nagyon fontos, hogy egy művészt egy galéria képviseljen, annak közösségéhez tartozzon. Azonban ma hazánkban még egy sikeres művésznek is több lábon kell állnia. Az alkotók többségének van polgári foglalkozása, ami biztos megélhetést jelent számukra. Ez azonban gyakran ahhoz vezet, hogy a jövedelem utáni hajsza háttérbe szorítja az alkotómunkát. A művészeti ösztöndíjak segíthetnek, hogy időnként több idő és pénz jusson az alkotásra, de a megélhetést biztosító anyagi feltételeket más forrásból kell egy művésznek megteremteni.

 Egyetlenegy stílus vagy technika sem volt a kezdetekben hatással pályájára?

 – A Kisképző, azaz a Magyar Képzőművészeti Szakközépiskola díszítőfestő szakára jártam. Ott a hagyományos táblaképfestészet technikáinak elsajátítása mellett arra is volt lehetőségünk, hogy a murális művészet különböző műfajaiban kipróbáljuk magunkat. A pasztellrajzok, akvarellek, és olajképek mellett készítettünk freskót, szekkót, sgraffitót, mozaikot és tűzzománcot is. Ezeknél a technikáknál a téma megválasztásában teljesen szabad kezet kaptunk. A hangsúly általában nem az ábrázolás tárgyán, sokkal inkább az adott technika sajátosságainak megismerésén volt. Az egészben az volt számomra a legizgalmasabb, hogy olyan témát kellett találnunk, amely megfelelően szolgálja az éppen elsajátítani kívánt technika jellegzetességeinek kidomborítását. Ezzel a hagyományos metódus tulajdonképpen teljesen megfordult és ez egyértelművé tette számomra, hogy a különböző technikák sajátosságai éppen annyira hozzátartoznak egy mű mondanivalójához, mint annak tárgya. Ez a felismerés a későbbi munkáimnál is fontos szerepet játszott és játszik a mai napig olyan módon, hogy maga a technika válik a kép témájává. Erre jó példa Színzörej c. sorozatom, amely révén kapcsolatba kerültem a Magyar Elektrográfiai Társasággal. Ezen a sorozaton két évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni, mert az a kérdés foglalkoztatott, hogy az analóg technikát miként tudom átértelmezni digitális viszonyokba. A képek elkészítése során olyan hétköznapi tárgyakat használtam, melyek mozgását a szkenner viszonylag könnyen tudja követni, így a kép nem egy adott pillanatot jelenít meg, hanem egy idő-, illetve mozgásfolyamatot tartalmaz. A szkenner harmonikus mozgásával pedig „körbejárhatóvá válik” az adott tárgy. A folyamat során kialakult digitális hibák, színzörejek, a kép részévé, alkotóelemévé válnak. Ahogy a hagyományos fotogramok esetében, a lényeg itt is maga a metódus, a kép megmutatja létrejöttének folyamatát.

 A „véletleneknek” is van szerepük az alkotói folyamatban?

 – Alapvetően nem hiszek a véletlenekben, de az irányított véletleneknek megvan a maguk szerepe. Ha megadjuk az alkotás folyamatában a szükséges „kereteket”, és csak ezen belül engedünk teret a kiszámíthatatlanságnak, akkor beszélhetünk irányított véletlenről. A kísérletezések során tapasztalt jelenségek egy része indirekt módon jön létre, ezek tudatos alkalmazása viszont már a koncepció része.

 Honnan lehet tudni azt, hogy egy alkotás elkészült, s már nem kell javítani rajta?

 – Amikor fotózással kezdtem foglalkozni, akkor tudatosult bennem igazán, hogy egy adott festménynél nem beszélhetünk egyértelmű befejezésről, mint, tegyük fel, egy fotó esetében. Utóbbinál a technika szabja meg a határt, hiszen amikor lefixálunk egy fényképet, az lényegében a mű elkészülését, befejezését jelenti. Ez természetesen csak az analóg fotóra igaz, hiszen egy digitális kép, már attól függően is változik, hogy milyen képernyőn, vagy egyéb felületen jelenik meg. Nincs végleges formája, folyamatosan alakul.

 Mi jellemző alkotói folyamatára?

 – A probléma, amely adott esetben foglalkoztat, vagy a kérdések, melyek ennek kapcsán felvetődnek, szoros összefüggésben állnak azzal, hogy milyen technikát választok a megvalósításhoz. Az, hogy a kép milyen tárgyat ábrázol majd, csak a megfelelő technika kiválasztása után dől el. A már említett Színzörej című sorozatomnál például a szkenner tehetetlenségét kihasználva hoztam létre digitális hibákat. Ahhoz, hogy megfelelően tudjam szemléltetni, hogy mi befolyásolja a színzörejek kialakulását, meg kellett találnom az erre alkalmas tárgyakat. Így lettek végül labdák és porolók a képeken. Előbbi azért, mert harmonikus, guruló mozgásra képes, ezáltal könnyen körbejárható, utóbbi pedig, mert kiszámíthatatlan, gyors vibráló mozgása követhetetlen a szkenner számára. Ez a kétfajta mozgás hozta létre a képet.

 Mitől lesz valami igazán jó fotó?

 – Egy műalkotás értékét az alkotó szempontjából három kérdés mentén lehet megítélni. Elsőként fontos, hogy belső indíttatásból szülessen, és annak megfeleljen. Nálam előfordul, hogy évekig érlelődik egy-egy gondolat. Fejben rengeteg képet készítek egy problémakör kapcsán, de jó néhány belső szűrőn át kell mennie ahhoz, hogy gyakorlatilag elkezdjek dolgozni rajta. Egyébként is azt gondolom, hogy képeket világra hozni óriási felelősség. A második szempont, hogy az adott mű hogyan illeszkedik az alkotó életművébe. Hiszen minden egyes munka egy egyéni gondolatmenet része, és bár önmagában is meg kell állnia a helyét, a valódi megítéléshez ismernünk kell az előzményeket. A harmadik kérdés egy mű értékének megítélése kapcsán az egyetemes kontextus, azaz a művészettörténet. Lehetnek ideáink arról, hogy ami éppen bennünket foglalkoztat, az hozzátesz majd valamit a művészet fogalmához, az azonban, hogy mi kerül be valójában a művészet nagykönyvébe, ennél jóval bonyolultabb kérdés. Alkotóként nekünk elsősorban az első pontra kell koncentrálnunk, vagyis a belső indíttatásnak kell eleget tennünk, a többi már a befogadó és a kritikusok feladata. Nagyon ritkán adódik arra lehetőség, hogy egy tematikus vagy csoportos kiállításon ne csak egy-egy képet láthassunk az egyes alkotóktól, hanem azt is, miként jutottak el odáig. 2013-ban a Nemzeti Galériában rendezték meg a Magyar fotóművészet az új évezredben című kiállítást, amely számos művész teljes életműsorozatát mutatta be. A kiállításon egy külön teremben tizenhárom munkám szerepelt, egy válogatás az ezredforduló után készült alkotásokból.

A tárlat nem csak azt mutatta meg, hogy milyen folyamatok zajlottak a fotó területén az adott időszakban, hanem abba is betekinthettek a látogatók, hogy az egyes alkotók milyen úton jutottak el odáig.

 Szüleim féltettek a művészi pálya buktatóitól

 Már említette a Kisképzőben folytatott tanulmányait. Szülei képzőművészek. Eleve művészpályára készült?

 – Szüleim el akarták kerülni, hogy a művészpálya nyilvánvaló legyen a számomra. Féltettek, nehogy rosszul válasszak. Rengeteget rajzoltam és bár a biológia is komolyan érdekelt, egyértelmű volt számomra, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Elszántan készültem a felvételire és párhuzamosan két felkészítő tanárhoz jártam rajzolni.  

Általános iskolában több rajzversenyen is szerepelt?

 – Igen, de ennek nincs nagy jelentősége. Természetesen a gyerekek örülnek, ha megnyernek egy versenyt, de nem biztos, hogy egy iskolai rajzversenyen a tehetség megmutatkozik. Amikor felvettek a Kisképzőbe, a következő évben már felvételi előkészítőt tartottam nyolcadik osztályosok számára. Pontosan tudtam, mi szükséges a sikeres felvételihez. El kell sajátítani bizonyos szabályokat, mint mondjuk a perspektíva törvényei vagy az arányok alkalmazása, ami elengedhetetlen a megfelelő rajztudáshoz. Ez azonban nem elegendő, a felvételin a kreativitásnak is meg kell mutatkoznia. Ezt nehezebb felmérni, mint azt, hogy valaki tud e rajzolni, vagy sem. Készség és képesség egyaránt fontos, de a gondozatlan tehetség egy iskolai rajzversenyen észrevétlen maradhat.

 Még érettségi előtt megnyerte a Domanovszky-pályázatot. Mit jelentett ez akkor egy 18 éves lány számára?

 – A Kisképző festő szakán, a negyedik évben mindannyian olajjal dolgoztunk. Ugyanakkor én kaptam egy fényképezőgépet az édesapámtól, aki azt is megmutatta, hogy miként tudom előhívni a képeket. Nagyon hamar elsajátítottam a labormunka fortélyait. Egy idő után az kezdett érdekelni, hogyan közelíthetném a fotót a festészet irányába. A nagyítógépet kifordítottam, függőlegesen a falra kivetítettem a negatívot, majd szivaccsal és ecsettel hívtam elő a képeket. Amikor a Domanovszky-pályázatra készültünk, ezeket a munkákat állítottam ki. Sokan nem nézték jó szemmel, hogy fotóval vettem részt a festő szak pályázatán, ennek ellenére megkaptam a fődíjat. Akkor még nem volt az az átjárás a különböző műfajok között, mint manapság. Azóta azonban a Kisképző festőszakán már a fotogram is a tananyag része.

 Miért döntött úgy, hogy a diploma után posztgraduális képzésre jelentkezik?  

– Szeretek tanulni és hasznosnak tartottam az egyetemen töltött éveket. A képzés két évében Klimó Károly volt a mesterem, és ő hagyta, sőt bátorított arra, hogy más médiumokat is kipróbáljak. Ez idő alatt szereztem meg pedagógiai diplomámat, ami fontos volt, mivel tudtam, hogy tanítani is szeretnék.

 Az akkori diáktársak véleményét kikéri egy-egy munkájáról?

 – A régi osztálytársak egy részével folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Mindig ott vagyunk a kiállításokon, megbeszéljük, hogy kit mi foglalkoztat aktuálisan. Hálás vagyok az őszinte kritikáért és a beszélgetések is fontosak egy-egy megnyitó után. Az egyetemről néhányan évente közös művésztelepen veszünk részt. Itt a tapasztalatcsere mellett lehetőség van a közös alkotásra is.

 Miként került kapcsolatba a Magyar Elektrográfiai Társasággal?

 – A Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) működését lényegében már a kezdetek óta nyomon követtem, hiszen sokan vannak a tagjai között, sőt az alapítók között is olyanok, akik szintén a fotográfia területéről érkeztek. Közülük legtöbben részt vettek annak idején a már említett Bolt Fotógaléria kiállításain is. Az új technikai eszközökben rejlő kifejezési lehetőségek természetes módon érdekelni kezdtek sok olyan alkotót, akik a képzőművészeti fotográfia területén dolgoztak. Kiváltképp azon fotósok váltak fogékonnyá az új műfaj iránt, akik az analóg technikát is szabadon kezelték, vagy kezelik ma is. Sokan közülünk párhuzamosan is használják a hagyományos és az új technikákat. Néhányan például a munkájuk során analóg képeket dolgoznak fel, illetve gondolnak tovább digitális eszközök segítségével. Mások éppen ellenkezőleg, azaz a virtuális térből kiragadott képet kezelik úgy, mint egy hagyományos fotónegatívot és ennek megfelelően kémiai úton rögzítik azt. A hagyományos technikák újraértelmezése, természetesen nem csupán a fotósokra jellemző a társaságon belül. A MET jelenlegi 62 tagja közül sokan a grafika, a festészet vagy a szobrászat felől érkeztek az elektrográfia területére. A műfaj iránt nagy az érdeklődés és az egyre növekvő feladatok elvégzéséhez folyamatosan meg kell osztanunk egymás között a munkát. Igyekszem a család és a munka mellett időt szakítani arra, hogy a társaság elnökétől, Haász Ágnestől átvegyem a szervezési feladatok egy részét. A Magyar Elektrográfiai Társaság a múlt év őszén megnyitotta saját galériáját, állandó budapesti kiállítási fórumot teremtve a műfajt képviselő alkotóknak. A MET galéria programtáblázata a 2015-ös évre a nyitást követően szinte azonnal megtelt, ezzel is bizonyítva, hogy mekkora szükség volt a létrehozására.

Medveczky Attila