|
 2015.07.03.
Eltérített erők – Csöndtestek
Gosztola Gábor kiállítása a leányfalui Faluházban
A kiállítás címét
olvasva azonnal a költészet jut az eszünkbe. Nem véletlenül,
hiszen Gosztola Gábor karakteres költő is. Annak a
hetvenes-nyolcvanas években működő avantgárd nemzedéknek a
tagja, amely úgy lépett a modern útra, hogy közben nem mondott
le az írói létezésmód alapjáról, a hagyományról. Ám a
vers képisége, gondolatvilága – akár a szórend megbontásával,
akár az álom és a való közötti szürreális megborzongással
– lehet bármennyire avantgárd, benne lüktet Ady mindenségvágya:
kozmikus magyarságféltése, s nem utolsósorban a történelem
mint szabadságharcaink foglalata.
Gosztola Gábor
festészete azonban, jóllehet egyazon tőről fakad az írói és
a képzőművészeti tehetség, nem vezethető le a költeményekből.
Holott az invenciózus képi látás, az erős szimbólumvilág
itt-ott összeér. Látomások, a bioenergia által a természet lüktetését
az embertestbe átörökítő példázatok? Példázatok életről,
halálról, születésről, növekedésről, sarjadásról?
Erről is, arról
is. De még inkább egy forrongó, impulzív belső világ lüktetéséről,
teremtésvágyáról. Bár a művész szinte a nonfiguratív ábrázolásig
is elmegy, a jobbára figurális, fél-figurális alakzatai sok
helyről töltekeznek: bennük a Föld tektonikája és a tenger
hulláma éppúgy ott van, mint az emberi test izomkötegeinek,
rostjainak feszülő és egymásba simuló huzala. A látomás akár
organikus képződményt involvál (A teremtés matériája), akár
némi keserű humorral valaminő ünnep jelképét (Önmagát hordó
lobogó) sosem szakad el az alaphelyzettől, amelyben bravúros önnemzéssel
– csak az ecset és az irón tud ilyet – önmagát szüli meg
az egymásba gabalyodó, részeiben egymást csavaró, a gömbölyűség
kalodáját szinte élvező forma.
A bravúros
rajztudás mindennek az alapja – lásd a nyolcvanas évekből származó
három Önarcképet és a szintén az idő tájt készült grafikákat
(Átváltozó lény I–II.; Elmozdulások torzított előtérben;
Gyászoló angyal a nagy vörös aszály után) –, hiszen a
vonalháló belső terei csak így sokszorozódhatnak meg. Szó se
róla, a Vörös jelek I–III. tömbszerűen sokkoló absztraktjában
is ott az a többlet, ami az értelmezést egészen tág körökig
viszi (viheti). De ha a bioenergiától feszülő artisztikus formában
ott leledzik – csak látni kell! – egy másfajta minőség is,
mint például az Átváltozó lény I. rajzi hálójában egy
stilizált Pieta, azonnal kinyílik a csönd súlyától elegáns
Gosztola Gábor-i világ.
A szinte mikroszkóp
alól ideemelt lények, hogy csak a hatvankilenc-hetvenes évek Csöndtestek
I–II. vásznait említsem, attól kapnak szobornyi súlyt –
valójában szobrok is, mint ahogyan a Szobor I– II. (nyolcvanas
évek) erotikája is jóval túlmutat a férfi–nő találkozásának,
illetve a Buddha-ülésben merevült női test (hát) izgalmánál
–, hogy alkotójuk a teremtés legfontosabb tulajdonságának véli
a szépséget. A mozdíthatatlant. Az esztétikai súlynál valódibb,
mert vászonra, farostra vésett káprázatot.
Eme vizionált
kupolának vannak egészen természetelvű rajzolatai (gyökerei)
– a fönt említettek mellett idesorolható többek közt a
Szirom I. rejtélyessé tett Nap-stilizációja és a
Holdfogyatkozás (nyolcvanas évek) égi-földi erotikája –, és
olyan, az organikus formát technikai alakzattá tágító
darabjai is, amelyekben a korvalóság együtt lüktet az egészen
mítoszivá tágítható hagyománnyal (Térgörbület-sorozat
VIII. – 2007; Kék, vörös, sárga táj).
Ez utóbbit kristálytisztán
észlelni a nagy hatású, a tárlat legjobb műveinek is nevezhető
vásznakon (Vegyespáros; Eltérített erők). Az Egy történet
lefokozása – Letakart emlékmű megbontott, szálkás palástot
képző időrétegei épp „hasított” voltukkal hatnak.
Érdekes, amikor a
festőművész – leleményes maszkpróbálgatás – kilép saját
idejéből, és szinte a reneszánszig hátrálva csaknem oltárképpel
(azért a modernség jelei sajognak) ajándékoz meg bennünket
(Eseménynapló-lenyomatok, fatábla). De ebbe a – mondható így?
– szakrális körbe helyezhető a Fénnyel érkező (1997,
akril, farost) átszellemített, a teremtés csodáját vizionáló
szent táblája is. A Jelenség (1975, akril, vászon) mintha
megnyújtott Csontváry-Kosztka-arcot formálna, a Jelenet
(nyolcvanas évek, vegyes technika) pedig érző-lélegző ágak-testek
valaminő különösségben kulmináló násztáncát. A természetelvű
Bábállapot (1999, akril, farost) erotikája ugyancsak a szinte
ad abszurdummá vitt gömbölyűségek – könnycsepp hull könnycseppre
ilyen méltósággal – oldott érzelmi arzenáljában leledzik.
Mit észlelünk a
Gosztola-tárlatot nézvén? Erőt s hallatlan életkedvet.
Akarva-akaratlan érezzük az önkifejezés méltóságát és
fenségét. Amit látunk, az egy senkihez sem hasonlítható, öntörvényű,
a művészettörténészeknek a leckét igencsak föladó világ.
(Ők a fülük botját sem mozgatják.) A molekulák, szinte
hallani, összekoccannak – a József Attila-i kép itt nem a véletlen
műve –, hiszen az ecset, a ceruza, a kréta poétája abban éli
ki érzelmi világát, hogy megpróbál a van-volt-nincs mindenségnek
– például a „csöndtesteknek” – látható formát adni.
Amit bevégzett,
az nem kis siker.
Szakolczay Lajos
|
