vissza a főoldalra

 2015.07.10. 

Csak az ember

A művészet lehetőség, általa lelkünk, szellemünk gazdagodhat

S. Faragó Gyöngyi fotóművész Budapesten született. Érettségijét követően elvégezte a Kirakatrendező és Dekoratőrképző Iskolát, majd öt évig kirakatrendezőként és dekoratőrként dolgozott. 1988-ban a Magyar Testnevelési Főiskolán középfokú kosárlabda szakedzői képesítést szerez. 1990-ben a Magyar Iparművészeti Főiskolán felsőfokú tipográfus oklevelet kap, ennek során kezd komolyabban foglalkozni a fotográfiával. 2000-től fotói megjelennek újságokban, csoportos kiállításokon, pályázatokon, gyakran a díjazottak között. 2001-ben részt vesz a Magyar Fotóművészek Szövetsége „Bevezetés a professzionális fotográfiába” képzésen, 2002-ben pedig a szövetség mesterkurzusán. 2006-tól kiállító művész. 2007-ben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) tagja lesz, és egyre több csoportos kiállításon vesz részt. 2010-től a MAOE Fotóművészeti Tagozatának elnöke. 2008-ban megkapja a MAOE Alkotói ösztöndíjat, 2011-ben a HUNGART fotóművészeti ösztöndíjat, 2012-ben pedig a „Valóság és illúzió” pályázat Fotóművészet Fődíját.

 A kosárlabdától a fotózásig

 Már tizenkét évesen versenyszerűen kosárlabdázott, s tagja volt a nemzetközi Ronchetti Kupán győztes csapatnak. Később a Testnevelési Főiskolán kosárlabda szakedzői oklevelet is kapott. Gyermekkorában a sport, vagy a művészet állt közelebb önhöz?

 – Ifjúsági válogatottként sokáig nem is gondolkodtam azon, hogy sportoló szeretnék-e lenni, vagy művész. Lelkesen sportoltam, szerettem edzésekre járni, nagyon jól éreztem magam a csapatban, remek társaság tagja lehettem a korosztályos válogatottban ugyanúgy, mint az egyesületemben, a BSE-ben is. A régi csapattagokkal a mai napig megmaradt a szoros kapcsolat. Talán ezért is, volt mindig egy kicsit fontosabb számomra a közösség, mint az eredmény. Ha nem így lett volna, könnyebb lett volna elszakadni, s hamarabb váltottam volna egyesületet is. Nagyon szép eredményeket értem el csapattársaimmal közösen. Erős centersorunkban én voltam a legfiatalabb, s a legalacsonyabb ( 186 cm ), így nehezebb volt lehetőséghez jutnom. A sportban, ahogy az élet más területén, egyáltalán nem mindegy az, hogy ki mikor születik, kik a versenytársai, riválisai. Tehát, ha egy kosárlabdázó épp Szemjonova ( 213 cm ) mellé született a TTT Riga csapatába, jóval nehezebb volt center poszton érvényesülnie, mint esetleg máshol. Szép eredményeim annak is köszönhetőek, hogy kiváló csapattársaim voltak. Az NB I-ben csapatunk tagja volt Németh Ági ( 202 cm ), Tarkovács Andrea – ők nagyon erős egyéniségek és remek játékosok. De nem hagyom válasz nélkül a kérdést; eleinte, koromnak megfelelően, a sport került előtérbe. Szerettem mozogni, a tanulás mellett a kosárlabdázás jó kikapcsolódási lehetőség volt. Ám a sporttal párhuzamosan mindig is érdekeltek a művészetek, de sokáig nem tudtam, hogy melyik képzőművészeti ág áll a legközelebb hozzám. Nagyon sok művészeti témájú könyvem volt, s szabadidőmben rajzoltam – kicsit lazításképpen. Amikor 17 évesen megkérdezték tőlem az edzőim, hogy mik a terveim a jövőt illetően, akkor nem azt válaszoltam, hogy a felnőtt válogatottság, hanem: felvételt nyerni az Iparművészeti Főiskolára. Mondanom sem kell, hogy ennek nem örültek túlságosan. Ettől függetlenül gyermekeim születéséig versenyeztem, s csak a sport után került előtérbe a művészet, amikor felmértem, hogy a sportban meddig és milyen sikereket érhetek el. Tehát megváltozott az érdeklődési területem, de a sporthoz sem lettem hűtlen.

 Bizonyára a sport is ugyanolyan koncentrációt, fegyelmet kíván, mint az alkotás.

 – Így igaz; és mindkettő egyéni, de csapatmunka is egyben.

 Viccel? A fotóművészet miért lenne csapatmunka? Kimegy az adott eseményre, s ott kattint néhányat.

 – Bizonyára úgy is lehet. De az én legfontosabb érdeklődési területem maga az ember. Nekem nagyon is fontos a kapcsolatteremtés, az empátia, a másikra való odafigyelés, amit a sportban nagyon jól meg lehetett tanulni, mert ott is lényeges volt az összehangolt munka. Nem feltétlenül minden fotóprojekt kívánja meg a csapatmunkát, természetesen az önálló alkotói időszakok legalább olyan fontosak. Viszont vannak olyan dolgok, melyeket csak ebben a metódusban lehet eredményesen, jól és hatékonyan elvégezni.

 Pályája kissé kacskaringós volt…

 – Nem is kicsit. (Nevet.)

 Az érettségijét követően kirakatrendezőnek tanult. Érdekelte ez a munka, vagy kényszermegoldás volt?

 – Közvetlen érettségi után nem vettek föl az Iparművészeti Főiskolára, mert a sport mellett nem voltam elég tájékozott a felvételi követelményekben, és amint említettem, azt sem tudtam, az akkori szakok közül melyik érdekelne igazán. A folyamatos válogatott versenyek mellett a tanulás is kissé háttérbe szorult. Akkortájt sokkal zártabb volt minden, s nem volt annyi lehetőség, mint ma. Megvoltak a klasszikus hivatások: az orvos, a mérnök, a tanár, s még sorolhatnám. A főiskolára textiltervező szakra jelentkeztem, olyan területre, ami igazából nem is annyira érdekelt. Azért választottam ezt a szakot, mert gyermekkoromban többek közt ruhákat is rajzolgattam. A Kirakatrendező és Dekoratőrképző Iskolába való jelentkezést sosem éreztem kényszermegoldásnak, sokkal inkább életem egyik legjobb döntésének. Igazából nem is az én, hanem a családommal való közös döntésemről volt szó. Hiszen tudták rólam, hogy művészettel szeretnénk foglalkozni, de nem szeretek sokat egy helyben ülni. Úgy emlékszem vissza erre az iskolára, mint életem két legfelhőtlenebb évének helyszínére. Nagyon jól éreztem magam abban a szabadabb közegben, nagyszerű tanáraim voltak, s izgalmas volt, hogy kicsit kinyílt számomra a világ.

 A kirakatrendezői, vagy a dekoratőri látásmódot később tudta hasznosítani a fotóművészetben is?

 – Annyiban mindenképpen, hogy más területről érkeztem, másfajta látásmóddal. S azt mondanom sem kell, hogy minden ember életében nyomot hagy az, amit megtapasztalt. Ez kiirthatatlan a személyiségfejlődésünkből. A fotográfia is attól izgalmas, hogy egy adott témára mindenki máshonnan közelít. A fotó egyik érdekessége: hogy bár ugyanazon a helyszínen állunk, ugyanazt az eseményt, vagy embert, tájat fotózzuk le, netán ugyanazzal a géppel – mégis teljesen más kép készül attól függően, hogy ki áll a gép mögött. Első képeimből jól kivehetők, hogy én teljesen máshonnan kanyarodtam a fotográfiához, mint azok, akik a Práter utcában végeztek, s akik pontosan megtanulták, hogy mit hogyan kell fényképezni. Amikor az Iparművészeti Főiskola tipográfia szakára jelentkeztem, alapvető feltétel volt a nyomdász képzettség, illetve bizonyos elméleti tudás. Mivel nem végeztem nyomdaipari iskolát, a felvételire be kellett bifláznom a kötelező tudásanyagot. Sokan voltak közöttünk olyanok, akik végzett nyomdászok voltak, s a tipográfusi képesítést is meg szerették volna szerezni. Nagy különbség volt a gondolkodásmódunkban. Előttem nem álltak olyan gátak, mint amit egy nyomdász számára a már ismert szabályok jelentettek. Így én kötetlenebbül tervezhettem.

 Gondolataink képpé formálásának lehet eszköze a grafika, a festészet, és a fotózás is. Miért éppen a fotózást választotta?

 – Nagyon egyszerű erre a válaszom: mert úgy éreztem, a többi területen mások tehetségesebbek. Nekem a fényképezőgép az alkalmas eszköz arra, hogy az érzéseimet, gondolataimat úgy tudjam láthatóan közvetíteni, ahogyan szeretném. A rajz nekem másra való, ott ezt sosem éreztem. Voltak nagyon tehetséges osztálytársaim a Kirakatrendező és Dekoratőrképző Iskolában, akikből később grafikus, festőművész, színész lett, tehát ez az iskola egy nagyon jó hely volt arra, hogy a képességeinket jobban megismerjük, felmérjük.

 Mikor kezdett el komolyabban fotográfiával foglalkozni?  

– Az Iparművészeti Főiskolán, ahol fotó tantárgyat is oktattak. Ezáltal sokkal mélyebben megismerkedhettem a fotózás technikai részével. Abban az időben született első gyermekem, a kisfiam, így vele kapcsolatos lett aztán a záró diplomamunkám témája is. Nem volt ez olyan egyszerű azért. Akkor is, s most utólag is nagyon hálás vagyok a tanáromnak, aki nem halmozott el állandóan dicsérettel, hanem kőkemény kritikákat mondott. Így voltak hullámvölgyek is, mikor nagyon elkeseredtem, de annál jobban értékeltem, amikor megtaláltam a megoldást a problémára. A főiskolának köszönhettem, hogy volt lehetőségem a visszakanyarodásra. Mikor az érettségi után szakmát választottam, elsősorban vizuális szakmákban gondolkodtam; hogy fotós, kirakatrendező, vagy aranyműves legyek. A Práter utcai szakközépiskolába nem volt felvételi, viszont nem lehetett csak úgy, az utcáról bekerülni, kellett hozzá egyéb kapcsolat, ami nekem nem volt. Az aranyműves-ötvös szakra túl egyszerűnek tűnt a felvételi, a kirakatrendező viszont igazi kihívást jelentett, amire készülni kellett. Külön rajzórákra jártam, ahol megtanultunk modell után rajzolni. Számomra ez egy remek elfoglaltság volt. Ráadásul nagyon nagy tudású, és kedves tanárunk Gábor Béla bácsi, nagypapás szeretettel foglalkozott velünk. Az Iparművészetire viszont elsőre, akkor is és ma is, nagyon nehéz volt bejutni. Oda legtöbben úgy mentek felvételizni, hogy szinte kiforrott egyéniségek voltak, s már értékelhető, kész művekkel rendelkeznek.

 Gyermekeim voltak az első modelljeim

 Először az érdekes látványt kereste, vagy a természetnek egy kicsi részletét akarta megörökíteni?

 – Mivel a kisfiam, majd a kislányom volt az első „modellem”, ebből adódóan az ember megörökítésére törekedtem. Akkor még semmilyen más absztrakció nem vonzott; az emberek érdekeltek, az, hogy egy érzést, egy belső kisugárzást meg tudjak jeleníteni. Tehát hogy ne csak a mindenki számára első benyomás legyen kizárólag a képen. Nem csak az a lényeges, hogy valaki fizikai valójában miként néz ki, hanem, hogy mi benne a rá jellemző, az egyedi. Minden ember szép, mert egyedi, csak meg kell látni, hogy az egyén szépsége miben rejlik, s ez hogyan tehető láthatóvá mások számára is. A fotóalanyomat a külső és belső kisugárzásával együtt igyekszem megörökíteni.

 Ez mennyire nehéz? Teszem azt, belépek a műtermébe, s azt mondom, fotózzon le. Akkor előtte elbeszélget velem, hogy megtudja, milyen az egyéniségem?

 – Ilyen is előfordulhatna, ha lenne műtermem. Egészen másként csináltam ezt tíz évvel ezelőtt, mint most, mikor az idő előrehaladtával nagyobb gyakorlatra, emberismeretre tettem szert. Régebben, ha lehetett, mindig találkoztam a fotózás előtt az illetővel, s egy kávé mellett elbeszélgettem vele, hogy lássam a karakterét, kicsit ráérezzek az egyéniségére, s megtudjam azt, mi áll hozzá közel, s mi zavarja. Ma már ez nem feltétlen szükséges, de a fotózás előtt mindenképp felvesszük a személyes kapcsolatot, s telefonon beszélgetünk vagy váltunk egy levelet.

 Hajdani kosarasként nem fotózott le sportolókat?

 – Sporteseményt csak akkor fotóztam, amikor gyermekeim még versenyszerűen sportoltak. Viszont a kosárlabda számomra kiemelten meghatározó egyéniségeiről pl. Zsíros Tiborról, Kangyal Tiborról, Gellér Sándorról, illetve csapattársaimról saját célra készítettem személyes fényképeket is. Általában az emberek a fotográfiára, mint egészre gondolnak, holott megvannak a különböző területei, melyek ma már nagyon specifikus hozzáállást, technikát, felszerelést, alkatot kívánnak. Persze a nagy elődök között voltak olyan művészek, akik a fotográfia több ágát is kiválóan művelték, mint például Hemző Károly. Ma már ugyan igyekszünk mindig magas szinten teljesíteni, de azért általában van egy saját, határozott haladási irány, s mindenkinek megvan a maga legerősebb területe.

 Valahol mindenki amatőrként kezdi

 Ha már a kedvtelést említette; az kevésbé jellemző, hogy valaki hobbi szinten szobrot készítsen, grafikákat alkosson, de az már igen, hogy fotózzon. Sőt ma már egy kisiskolás gyereknek is van olyan okostelefonja, amellyel fotózhat. Mindez nem okozza-e azt, hogy a művészi fotók iránt nem olyan nagy a társadalmi érdeklődés?

 – Helyesen látja, de nem is a művészi fotók iránti érdeklődés változott meg annyira, hanem azok megítélése. Nagyon kevesen látják azt, hogy mitől jó vagy mitől más és művészi egy fotó. Mindig voltak, s lesznek is önmagukat képző, jó esztétikai érzékkel rendelkező lelkes amatőrök kiváló képekkel, sőt valahol mindenki amatőrként kezdi. Azt kell megítélniük az embereknek, hogy attól függetlenül, hogy ő is készít fotókat, milyen értéket képvisel az, ha elmegy egy fotóművészhez, hogy ott több óra alatt, a lehető legjobb s legegyedibb eredmény szülessen. Furcsának tűnhet, de tény, hogy az önarckép az egyik legnehezebb műfaj, még a profiknak is nagyon nehéz önmagukat érdekesen fotózniuk úgy, hogy az valami többletgondolatot is tartalmazzon, nemhogy az amatőröknek. Persze itt nem a ma divatos szelfizésre gondolok.

 De miért? A fotósnak nehezebb megismerni saját maga egyéniségét?

 – Ezeket a képeket, egyedül kell megvalósítani úgy, hogy a fotóművész önmagát instruálja, miközben nem vagy csak részben látja magát. Eleve kizökkenti a zavartalan munkafolyamatból, hogy egyszerre fotós és modell is. Jó példa erre két kiváló fotóművészünk. Baricz Katalin, aki kivétel, mert az önmagáról készített fotói legalább annyira beszédesek és különlegesek mint a fotóalanyairól készültek, s szerintem ebben a műfajban szinte utolérhetetlen, illetve Tóth József Füles, aki teljesen másképpen, de szintén utánozhatatlanul egyedi módon közelíti meg ezt a kérdést. Azt pedig nem tartom gondnak, hogy mindenki fotózik, még örülök is, mert a fotó kapcsolatot teremt az emberek között, s nagyon hasznos az önismeret szempontjából is.

 Voltak példaképei ebben a műfajban?

 – A példakép szó helyett jobb szeretem a mestert. Fontosak a jó kiállítások. Henri Cartier-Bresson Nemzeti Galériában megrendezett kiállítását háromszor megnéztem. Sebastiao Salgado, Annie Leibovitz kiállításaira is úgy emlékszem, mintha most is ott lennék. Mindhárom művész nagyon különböző egyéniség, s más stílusban alkotnak. Mindegyikük nagyon karizmatikus személyiség. Leginkább mégis H. C. Bresson volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, s a legjobban inspirált a továbbiakban.

A Népligeti absztrakt című alkotása már kissé elvonatkoztatott kép. Ez azt jelenti, hogy a fotóművészeten belül is beszélhetünk irányzatokról?

 – Mindenféleképpen. A nagy egyéniségeknél mindenképp kialakul egy rájuk jellemző művészi formanyelv, saját stílus, de nem gondolom azt, hogy ne lehetne kalandozni a különböző művészi kifejezési módok között. Szeretek kísérletezni is, de mostanában sajnos ritkán adódik rá időm.  

Mennyire érdekli az elektrográfia?

 – Érdekel, de nem művelem. A technikából mindig csak annyit tanulok meg, amire éppen szükségem van. Szerintem elsősorban nem a technika határozza meg a fotót, hanem az alkotója.

 Sokan azt gondolják, ha minél modernebb, professzionálisabb géppel fotóznak, annál jobb fotókat tudnak készíteni.

 – Kérdés az, hogy mennyire értenek hozzá, s használják ki a gép lehetőségeit. Egy családi albumhoz való képeket is lehet csúcstechnikával készíteni, de az ilyen drága gépek használata ebben az esetben szinte fölösleges. Viszont, ha nagyméretű kiállítási képeket szeretnénk készíteni, akkor már tényleg nagyon lényeges a felbontás és a használt technikai eszközök, pl. az objektív minősége, hiszen ez meghatározhatja a kivitelezés lehetőségeit és minőségét is. Emellett létezik a hibaizmus is mint jelenség, amikor véletlenbe vagy hibába ütközik a képalkotás, s ettől még az alkotónak is meglepetés lesz az eredmény; s egyáltalán nem a technikailag tökéletes kép a cél. Ez alkotói módszer, s nem technikailag, hanem más módon törekszik a valóság tökéletes leképezésére.

 Mai napig tart a vita, hogy a művészi fotóknak fekete-fehérnek kell-e lenniük. Hogy vélekedik erről a kérdésről?

 – Úgy, hogy ez számomra nem kérdés, mert a változatosság gyönyörködtet. Mostanában inkább színes témákat fotóztam, s ezért már vágyom a fekete-fehér képek világára. A téma és a szándék meghatározza, hogy színes vagy fekete-fehér technikát alkalmazzak. Lehet jó képet készíteni a cirkuszról színesben és fekete-fehérben is, de biztos, hogy mindkét technikánál máshova kerül a hangsúly.

 Első képei színesek voltak?

 – Nem, fekete-fehér filmes képek.

 Akkor fényképezőgéppel járta az utcákat, tereket, tájakat, s ami érdekelte, azt lefotózta?

 – Ez nem ilyen egyszerű… Hogy elkezdtem fotózni, a műfaj iránti szeretetből tettem. Már gyerekkoromban szívesen nézegettem a régi családi képeket. Edzőtáborokban vagy a sport melletti szabadidőnkben kikapcsolódásként egyik csapattársammal egymást fotóztuk fekete-fehérben, s a harmadik csapattársam házi laborjában hívtuk elő a képeket. Az nem volt rám jellemző, hogy mindent megörökítsek, amit csak látok. Volt gépem, de nem fotóztam többet, mint mások. Később, családanyaként én lettem a „család fotósa.”

 Rendezvények fotózására is felkérték?

 – Fokozatosan haladtam előre. Eleinte csak portrékat készítettem barátilag, rokonok, ismerősök felkérésére. Fotóztam néhány esküvőt is, de soha nem hirdettem magam, s nem is vállalok ilyen munkát, mert nagyon specifikus terület. Korábban körülbelül hat tekercset használtam egy esküvői fotózás alkalmával. Ma az emberek a számok bűvöletében élnek, s azt hiszik, hogy ha csak 200 jó fotójuk van egy esküvőről, az nagyon kevés. A laikusok négy számjegyű mennyiséget várnak el. Ez számomra érthetetlen. Arra ott a film, a videó.

 Most már digitális fényképezőgéppel dolgozik?

 – Elkerülhetetlen. Ennek az a könnyebbsége, hogy a végfelhasználás szempontjából sokkal könnyebb kezelni a képeket. A filmes módszernél viszont pluszmunka és -idő az elkészült képek digitalizálása és a retus, mert porszemcsék mindig kerülhetnek rá a folyamat során.

 Amikor kiállításokra készít fotókat, az mást jelent, mint mikor valaki felkeresi, hogy fotózza le?

 – Az elsőnél teljesen szabad az ember, önmaga határozza meg mi a cél. Az utóbbi már némi kötöttséget jelent, hiszen egyben egy elképzelésnek is meg kell felelni. Meghallgatom, hogy az illető mit szeretne, de olyat nem vállalok el, ami tőlem teljesen távol áll, mert annak nincs értelme. Nyilvánvalóan ismernie kell az illetőnek a képeimet ahhoz, hogy ő pont engem válasszon, hiszen rengeteg itthon a tehetséges jó fotós.

 Ezért szükséges a reklám?

 – Egyéniség kérdése, hogy ki hogyan van jelen. Én nem szoktam magam direkt reklámozni. Természetesen egy honlap ma már elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember ezen a területen „létezzen”. Amikor bejött a blogrendszer az nagyon jó volt arra, hogy egy kicsit többen megismerjenek. Hiszek benne, ha valakinek „én kellek”, előbb-utóbb úgyis rám talál.

 A fotó technikai sport

 Gondolom, hogy a műtermi fotózásból lehet inkább megélni.

 – Magyarországon kizárólag fotózásból nagyon nehéz megélni. Hiszen, a saját műterem is kiadásokkal jár. Többen elfelejtik, hogy a fotó „technikai sport”, azzal, hogy valakit vagy valamit elkezdek fotózni, abban a pillanatban amortizálom a felszerelésemet is. Egy digitális fényképezőgép zárszerkezete pedig bizonyos számú expozícióra van kalibrálva. A zárcsere pedig ötszámjegyű összeget jelent. S még nem beszéltünk a memóriakártyák megvételéről, az archiválásáról, az internetkapcsolatról, s arról sem, hogy az elkészült képekkel napokig kell még dolgozni. A stúdiónak rezsije van, technikai állománya, amit karban kell tartani, s a vakulámpákat is pótolni kell. S bizony a civilizációs vívmányoknak megfelelően a technikai parkot is újítani kell.

 Főleg milyen jellegű fotózásokat vállal el?

 – Az első helyen az ember megörökítése áll. Ezt követi az események, rendezvények fotózása. Saját kedvemre, olykor az elvontabb, kreatívabb, absztraktabb világba kalandozom.

 Tájakat is fényképez?

 – Sokan próbáltak már rávenni erre. Nagyon szeretem az izgalmas szép természetfotókat, de az megint olyan speciális terület, amely nagyon időigényes, és nagyon kell érteni hozzá. Ráadásul a magyar természetfotósok nagyon erősek a nemzetközi mezőnyben is, nem könnyű felnőni hozzájuk. Vannak tájképeim, melyeket nem neveznék természetfotónak. Hiszen nem mindegy, hogy a természetet milyen mélységében, hogyan közelítjük meg.

 Tud olyat fényképezni az ember, amit nem szeret?

 – Jó esetben ilyet a fotós nem tesz, de sokféleképpen lehet értelmezni ezt a kérdést. Minden témának meg lehet találni a számomra érdekes részét. Olyat nem fotózok le, ami semmilyen szempontból nem érdekel, vagy úgy gondolom, hogy nem értek hozzá eléggé. Tehát mivel megfog, a tájat fotózom a saját kedvemre, de valószínűleg sosem lesz ezekből a munkákból önálló kiállításom.

 Amennyiben elvontabb képeket állít ki, akkor törekszik arra, hogy valamilyen szempontból értelmezhetőek legyenek?

 – A nézőt az értelmezésben főleg a cím tudja segíteni, de vannak olyan esetek, amikor azt írom ki: cím nélkül. Ez már egy személyesebb kalandot jelent – a néző fantáziáját hagyom szárnyalni. A látogató véleménye akkor a leghasznosabb, amikor konkrétan meg tudja fogalmazni, hogy valami miért fogta meg vagy miért nem. Optimális esetben a vendégkönyvekből az is kiderül, hogy esetleg milyen más gondolatokat indít el az adott kép. Nagyon inspiráló az, mikor új gondolatokat ébresztek a nézőkben, s ezáltal ők is énbennem.

 Mennyire ad a műkritikusok véleményére?

 – Nem vagyunk elkényeztetve, így minden egyes véleményt meghallgatok, elolvasok. Fontosak az olyan kritikák, amik számomra ismeretlen vagy új összefüggésekre világítanak rá. Mindez azért érdekel, hogy megtudjam: közölni vágyott gondolatom mennyiben különbözik attól, ami végül is kivetül a nézők vagy a kritikusok elé.

 Nagyon sok kiállításon mutatkozott be fotóival, s néhányról lapunkban Szakolczay Lajos is írt méltató mondatokat. Többen panaszkodnak, hogy a megnyitókra még sokan eljönnek, de utána alig tekintik meg a kiállításokat. Ön is így véli?

 – Arra törekszem, hogy hosszabb szüneteket tartsak két kiállítás között, s a helyszíneket is tudatosan válogatom. Nem a hely rangja befolyásol, hanem hogy minél szélesebb kör számára megtekinthetőek legyenek. Számomra egy kiállításnak akkor van értelme, ha annak anyagát minél több helyen bemutathatom. S ha már megrendezek egy kiállítást, s az azt közvetíti, amit én szeretnék, az már kevésbé érdekel, hogy számszerűen mennyien tekintik meg. A kiállítás-megnyitó is akkor jó, ha a barátokon, ismerősökön kívül idegenek is megtisztelik a jelenlétükkel.

 Mi teszi a fotóst ismertté? A kiállítások száma, a díjak, a sajtómegjelenések, vagy valami más?

 – Mind számít, de ha konkrétan az ismertséget nézzük egyértelműen a televíziós szereplés és az internet, mert az embereknek nagyon kevés idejük jut tájékozódni arról, hogy hol, milyen kulturális esemény zajlik. Ez nem jelenti azt, hogy az embereket nem érdekli a művészet, mert misztikus területnek vélik. A művészet ugyanis egy olyan lehetőség, ami által lelkünk, szellemünk gazdagodhat.

 Mi a feladata a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Fotóművészeti Tagozatának elnökeként?

 – A magyar fotóművészeket három nagy szakmai szervezet tömöríti egybe. A Magyar Fotóművészek Szövetsége a legnagyobb múlttal rendelkező szakmai szervezet. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületén belül több művészeti ág külön-külön tagozatként működik, s éppen ezért ez egy nagyon inspiráló közösség. A MAFOSZ pedig a különböző fotós alkotócsoportokat fogja egybe. Elnökként az a feladatom, hogy a vezetőség többi tagjával együtt lehetőségeket biztosítsak úgy, hogy csoportos kiállításokon és alkotótáborokon, művésztelepeken való részvételt szervezek számukra. Évente új projekteket, pályázatokat hirdetünk, melyeken mindenki megítélése szerint vehet részt. A kiállításokkal pedig az egyesületünk hírét öregbítjük és a magyar fotóművészet értékeit közvetítjük.

 A fotózásra is elmondható, hogy a művésznek pályája végéig tanulnia kell?

 – A képzéseken elsajátítjuk az alapokat, de annál nem lehet leragadni, hanem folytonosan tanulni kell. Ez különösen érvényes a fotográfiára, ahol a technika egyfolytában fejlődik, s ezzel a lehetőségek is változnak.

 Nem bánta meg sosem, hogy ezt a pályát választotta?

 – Nem. Sőt! Szerencsésnek mondhatom magam, mert a sportot követően ismét találtam egy olyan közösséget, ahol a tagok csoportosan is képesek együttműködni. Megtiszteltetés és öröm az, hogy az előző generáció tapasztalt fotóművészeivel együtt dolgozhatok, ami nemcsak motivál a munkámban, hanem segít is. Így, ha kérdésem van, hozzájuk fordulok.

Medveczky Attila