vissza a főoldalra

 2015.07.10. 

Lehár a kastélyban

Királyi Operettgála Gödöllőn

Kétéves szünet után újra megrendezték igazi festői környezetben, a Gödöllői Királyi Kastélyban a Királyi Operettgálát. Most a gála helyszíne a gyönyörűen felújított lovarda volt, míg 2013-ban a kastély udvara. Bevallom, nekem az utóbbi helyszín jobban tetszett, hangulatosabb is volt. Bár bizonyára a szervezők féltek – Ifj. Johann Strauss polkájának címével élve – a mennydörgéstől és a villámlástól. Ahogyan a cigánymuzsikát, úgy az operettet is trendi lenézni bizonyos körökben. Holott gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt 40-50 évben kik is énekeltek operetteket Magyarországon. Néhány név: Németh Marika, Udvardy Tibor, Simándy József, Pitti Katalin, Leblanc Győző, Melis György, Bende Zsolt, Feleki Kamill, Kalmár Magda, Németh Sándor, Ötvös Csaba, Gárday Gábor, Miller Lajos, Maros Gábor és még sorolhatnám. Opera- és operetténekesek egyaránt. S bizony az operaénekesnek sem derogált Strauss-, Lehár- vagy Kálmán-melódiákat megszólaltatni.

Tudom, hogy egy fél oldal partitúra Liszttől többet ér, mint összes operettem, amelyeket írtam és még írni fogok. De azt is tudom, hogy ez a fél oldal partitúra egy magas szellemi színvonalon álló közönséget követel, és ez még mindig csak csekély töredéke a színházba járó közönségnek. A nagy muzsikusok mellett bizonyára olyanok is lehetnek, akik… nem szégyellnek könnyű, vidám, humoros, csinosan öltözött és jól csengő zenés komédiát írni – írta Kálmán Imre 1913-ban. A párizsi, az angol, majd a bécsi operett kirobbanó sikerét három sajátosságának köszönhette. Elsősorban a friss, szellemes-dallamos zenének, amely befogadta az opera szép szólóit, duettjeit, kvartettjeit, kórusait, de kerülte, a mesterkélt drámaiságot. Népszerűségét fokozta a tánczene és a folklorisztikus motívumok beépítése. Másodszor, széles tömegeket vonzott a fordulatos történet, amely a vágyálmokat elégítette ki, s többé-kevésbé a népi igazságérzetet, miként a népmese. Az operett hatását növelte harmadik erénye: a látványossága, a pompás díszletek, a csillogó kosztümök, a művészi táncok. Belső értékein kívül volt az operett születésének és tüneményes karrierjének egy alapvető környezeti feltétele: a nagyváros. Valamennyi színházi műfaj a kortól, a társadalomtól meghatározott térbeli környezethez kapcsolódott: az antik poliszhoz, a reneszánsz és a barokk fejedelmi udvarhoz, az intim kamarateremhez. A XIX. századi nagyváros is megtalálta a szórakoztató műfajainak legmegfelelőbb helyet: a tágas kőszínházat, az operaházat, a hangversenytermet no meg a sportstadiont. Az is kiemelendő, hogy a XIX. század második felének operája egyre erősebben felbontotta a belcanto melodikus dallamszövését. Közönsége a műélvezők szűk körére csökkent. Amíg a századvég operája vesztett közérthetőségéből, s ezáltal szegregálta a műértő elitet a lefelé bővülő népelemektől, addig az operett a nagyvárosi tömegkultúra igényeihez igazított összművészet lett, amely szinte közös kultúrába integrálta a nagyvárosi társadalmat a felső rétegektől a művelődésre szomjas munkásságig. A mindenki által ismert Ifj. Johann Strauss operettjeiben a bécsi keringőt tette Európa-szerte híressé. A Strauss-család vidám muzsikája meghódította a közönséget Bécsben. Figyelemre méltó, hogy ez idő tájt még nem különült el élesen egymástól a szórakoztató és az úgynevezett klasszikus, illetve komolyzene. Strauss polkái ma is osztatlan sikert aratnak a táncmuzsika területén, de a komolyzenében is megállják helyüket. Strauss halála után főleg Le Fall korszerűsített darabjai lettek népszerűek, és a pesti Huszka Jenő Bob hercege hódította meg mindkét főváros közönségét. A Nagyváradi Napló fiatal publicistája ezzel kapcsolatban hívta fel a figyelmet arra, hogy nem valaminő „édes naiv és bolondos” játékról van szó. „Az operett voltaképpen a legkomolyabb színpadi műfaj, a legszebb és legszabadabb, mellyel királyokat üthetünk veszedelem nélkül nyakon, s mely tartalmas, ötletes, újítani vágyó lelkekben születve, többet rombolhat e korhadt világból… öt parlamenti obstrukciónál…” Ami ugyan nem volt nagy kunszt akkoriban, de azért Ady Endre értelmiségi sznobizmustól mentesen mutatott rá az operett közvélemény-formáló hatásának egyik rejtett, többnyire jól elrejtett vonására. Az operett „ezüstkorának” reprezentatív alakja, Lehár Ferenc. Apja zenész volt, katonazenekar karmestere, családjával bejárta az egész Monarchiát, szülőhelyétől, Komáromtól Kolozsvárig, Prágától Szarajevóig. Ezeket a regimenttel együtt vándorló gyerekeket nevezték el a katonai hátizsákról „turnistereknek”. Zenei tehetsége korán kibontakozván, a fiatal Lehár a prágai konzervatóriumban tanult, ott Dvorak nagy tisztelője lett. Hegedűsnek készült, de hamarosan apja nyomdokába lépett, 12 évig karmesterkedett a hadseregben. A hosszú idő sok tapasztalattal és előnnyel járt. Ez a Monarchia-szerte népszerű intézmény ugyancsak integratív szerepet töltött be. A katonakarmesternek ismernie kellett minden műfajt, a bécsi újdonságokat, a helyi folklórt, a tömegkultúra ízlésváltozásait. Ez az iskola elősegítette Lehár felívelő karrierjét. Jól választott tehát a Theater an der Wien magyar származású igazgatója, Karczag Vilmos, aki valamelyest ismerte Lehár korai kompozícióit, amikor őt kérte fel egy ötletesen megírt librettó megzenésítésére. A szövegszerzők nem voltak teljesen eredetiek: szorgos kutatásaik során bukkantak rá egy porosodó kéziratra, a L’attaché-ra. A szövegkönyvet kissé leporolták, a történetet felrázták, csalogatóbb nőnemű címmel látták el és – ami fontos – egy balkáni kisállamba, Pontevedróba helyezték, ami lehetőséget nyújtott a monarchiai közönségnek az azonosulásra is, a fölényesen lenéző elhatárolódásra is. A fess attasét azzal bízzák meg, hogy nyerje el a víg özvegy, Hanna Glavari kegyét és kezét, és ezzel az özvegy millióit – a hazának. Ámde Hanna tart a hozományvadászoktól, Daniló gróf pedig attól, hogy hozományvadásznak tartják. Szenvedélyes szakításra még szenvedélyesebb kibékülés és általános összeborulás következik: a férfi elnyeri a nőt, s a haza meg van mentve. S így született meg A víg özvegy. A XX. század első évtizedében kivirágzott az addig inkább aljnövényzetként tenyésző budapesti operett is. Jeles alkotói, Huszka, Jakobi, Kacsóh, Szirmai, nem tehetséges amatőrök, hanem a Zeneakadémián képzett hivatásosok voltak. Ők felsőfokon tanulták a komponálást és a hangszerelést.

A június 14-ei gálaesten a magyar zenei élet kiválóságai működtek közre, és Strauss, Huszka, Lehár, Kálmán muzsikáit szólaltatták meg. Tehát a Királyi Operettgálán a „best of operettet” ismerhettük meg. Az esten a közönség Ferenc József korában érezhette magát a gyönyörű épületben, a pazar bálteremben, ami korábban lovarda volt. A Gödöllői Királyi Kastély ugyanis a császár és Erzsébet királyné kedvelt nyári lakhelyeként szolgált, ez a korabeli miliő pedig a legmegfelelőbb az operett egykori világának, hangulatának megidézésére. Pándy Piroska operaénekes a Marica grófnő belépőjét kissé harsányan énekelte, de Lehár Giudittájából a slágerszámot már remekül adta elő. Az orgánum szinte hibátlan és tömény, s az arc egyetlen kis mimikája, a szem egyetlen tekintete mintha mázsás súlyokat mozdítana meg. Pándy Piroska koncentrált éneklése és játéka az igazi nagy zeneművészet légkörét hozta az előadásba. Berkes János operaénekest, érdemes művészt nagy terjedelmű, egészséges tenorhangja, lobogó temperamentuma, izzó szenvedélye az ünnepelt tenoristák mellé emelik. A tombolás és taps inkább emlékeztetett egy külföldi félisten vendégszereplésére, mint egy operettest fellépőjére. Gyönyörű, puhán hajló, meleg tenorja nem csak a közönség lelkéhez találta meg azonnal az utat, de a komor kritikusi füleket is meghódította. Pohly Boglárka szép hangú szubrett. Jól előadta a számokat, de nem elég erős a hangja, így nem ártott volna, ha mikroportot kap. Egri József kellemes színű, hajlékony, mégis tartalmas hangja egyre több énekkészséggel és zenei biztossággal mintázza meg a dallamvonalakat. Tánctudása pedig fergeteges. Pfeiffer Gyula karmester bebizonyította, hogy az operett vezénylés szakavatott mestere. Neki köszönhető az az ensemble-szellem és -kultúra, az a csodálatos stílusegység, amely egy szellemében és kultúrájában koherens világot reprezentál. Minek köszönhető ennek a gálaestnek a sikere? A jó műsorszámoknak, azok megfelelő összeállításának, s természetesen az előadóknak. Ez azért lényeges, mert több tévécsatorna ad helyt olyan hangtalan színészeknek, akik még beszélni is alig tudnak, nemhogy énekelni. A gödöllői operettest bizonyítja, hogy az operett műfaja nem halott, ma is él, de a lényeg, hogy megfelelően adják elő a slágereket.

Medveczky Attila