vissza a főoldalra

 2015.07.10. 

Ortutay hazugságai

Dr. Horváth Erzsébet: A református iskolák államosítása Magyarországon (1945–1948)

Horváth Erzsébet habilitációs dolgozata – A református iskolák államosítása Magyarországon 1945–1948 – bemutatja a Magyar Kommunista Párt 1945 utáni, társadalomra gyakorolt hatását, hatalomra törését, egyeduralmát, amelynek egyik „mozzanata” volt az egyházi iskolák államosítása. A Magyarországi Református Egyház számára ez nem „mozzanat”, hanem döntő esemény volt, mert az egyház és az iskola a reformációtól kezdve összetartozott. A tét a magyar nemzet keresztyén jövendője, az egyházak megmaradása, vagy a jövő nemzedék politikai, ateista átnevelése volt. A történelmi tanulmányok, kötetek, de főként a levéltári iratok és a bennük lévő adtok pontosabb rálátását adtak a kommunista hatalom gyakorlásának menetére és ez megmutatta, hogy nem mondhatjuk, hogy a reformátusság a leggyengébb láncszem volt a diktatúra idejében.

A szerző leírja az államosító miniszter, Ortutay Gyula álságos tevékenységét. Ortutay 1937-ben kapcsolódott be a munkásmozgalomba, és az 1940-es évek elejétől Kállai Gyula és Orbán László révén az illegális kommunista párttal került kapcsolatba. 1945-től 1953-ig nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő az FKGP színeiben. 1946. március 7-én támogatta a pártot, hogy a Baloldali Blokkhoz csatlakozzon. A kommunista párttal tovább élt a kapcsolata, olyannyira, hogy 1945. március 7-én a kommunista párt titkos tagja lett. 1946 májusától vállalta az FKGP Politikai Bizottságának tagságát, ahonnan 1946 júliusában kizárták túlzott baloldali magatartása miatt és pártfegyelmit is kapott. 1948. április 17-étől ismét a politikai bizottság tagja és a párt társelnöke is egyben. 1947. március 14-étől 1950. február 24-éig vallás- és közoktatásügyi miniszter. Ortutay Gyula Művelődés és politika című tanulmánykötetében, amely 1949-ben jelent meg, művelődéspolitikai elképzeléseinek összegzését adja. Ez az összegzés az 1943 óta megjelent tanulmányokat, cikkeket, beszédeket tartalmazza. Ezeknek a beszédeknek a megírása az új művelődéspolitikáért, egyben a „klerikális reakció” ellen folyatott harcban születtek meg, mivel a kommunista párt a politikai és gazdasági hatalom átvétele után a művelődés és a köznevelés „demokratizálását” tekintette a soron következő feladatnak. A Művelődés és politika című kötet Ortutay 1947–1948-ban több mint 20 helyen elmondott beszédét közli. Látható, hogy vannak olyan tipikus témák, formák, sémák, amelyeket szinte minden beszédében elmond. Nagy változatosságot ezek a beszédek nem mutatnak. Ortutay vallotta, hogy az ország a kommunista típusú demokrácia – amilyen nem létezik soha – lehetőségét az általa felszabadítónak mondott Vörös Hadseregnek köszönheti, és nevelődnie kell még a demokráciára, hogy hogyan valósítsa meg a demokratikus eszméket a politikában, a társadalomban és az élet más területén. Szerinte: amennyiben a magyar köznevelés nem tudja demokratikus szellemben nevelni az ifjúságot, észrevétlenül romjába dőlhet az új típusú demokrácia. Ortutay már az Új magyar köznevelésért című, 1943-as írásában támogatta az általános iskolai oktatás bevezetését a magyar dolgozó nép egyenlő és magas szintű oktatása érdekében. Amivel egyben támadást indított az akkori oktatási, nevelési rendszer, így az egyházi iskolák ellen. Ortutay a fiatalokat a „magyar politikai jövendőért” próbálta felelőssé tenni, és nem a haza és a magyar nemzet jövőjéért. Amikor a VKM minisztere ezt várta el a magyar ifjúságtól, egyben nyilvánvalóvá tette, hogy semmilyen szinten, semmilyen módon nincs szükség az egyházi oktatásra és nevelésre, amely a reakció eszköze és melegágya. A miniszter nem mondta ki 1947-ben, hogy be kell zárni az egyházi iskolákat, de azt igen, hogy milyen típusú képzésre van szükség Magyarországon. Akinek van füle a hallásra, az hallja, és értse a minisztert. A református egyház vallási és tanügyi vezetői értették az üzenetet. Nem érte őket váratlanul az államosítás gondolata, felkészültek minden rosszra, de az utolsókig ragaszkodtak jogaikhoz.

Mit várhatott az egyház, a magyar nép Ortutay Gyulától? – veti fel a kérdést a szerző. Egyik oldalon valóban odahajlást a munkásság és a parasztság felé. Fölkarolni őket, megadni számukra is nagyobb mértékben a tanulás, a művelődés lehetőségét. A református egyház számára azonban ez nem volt új dolog. Tudjuk, hogy a református egyház iskolái mindenkor kiálltak a szegény sorsú diákok képzéséért, és amennyire az anyagiak engedték, annyi ingyenes diákot vállaltak az egyházi tanintézetek, kollégiumok. Ortutay neveléspolitikájához hozzátartozott, hogy a klerikális reakcióra hivatkozva csökkentette a latin nyelv óráinak számát, és bevezette már az általános iskolában az orosz nyelv oktatását. Elindította az oktatáspolitikában a tankönyvkiadással, majd később a minisztériumon belül különböző osztályok, bizottságok létrehozásával a nevelésügy teljes állami felügyeletét, diáktól tanárig terjedően. Ortutay, oktatáspolitikájának érvényesítése érdekében tisztességes fizetést ígért a pedagógusoknak, akiknek számított lojalitására – legfőképpen a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetére (MPSZSZ) – és arra, hogy a VKM rendeleteit végrehajtják. Az MPSZSZ-ben olyan eszközt látott, amely által ellenőrizni, befolyásolni tudja az ország pedagógus társadalmát. A pedagógus szakszervezet propagandamunkája kézzelfoghatóvá vált, amikor elkezdődött az egyházi iskolák államosítása. Ortutay kimondta, hogy a tankönyveknek nem szabad „haladásellenes” eszméket tartalmazniuk, vagyis mindazokat a könyvrészeket vagy könyveket, amelyek eddig a magyar nép múltját bemutatták, de a kommunista vezetés számára nem voltak elfogadhatók, ki kellett húzni a listáról. Ortutay Gyula 1947. március 25-ei rádiós beszédében az Állami Tankönyvkiadó Vállalat megalakítását szorgalmazta, amelynek a tankönyveket a lehető legolcsóbban kellett előállítania. Ez és a tartalmi követelmények a minőség rovására mentek. A tankönyvkérdésben a Független Kisgazdapárt nagyválasztmányi gyűlésén, 1948. április 18-án az iskolák államosítási folyamatának közepette képes volt azt mondani: „…ha az egyházak nem akarták hivatalosan, mi egy árva szóval sem erőltettük rájuk a tankönyveinket. Nem csináltunk propagandát az állami oktatásnak”. Ezek a szavak szépen hangzottak az FKGP választmányi gyűlésén, de kevés közük volt az igazsághoz. A miniszter nyugtatni akarta a párttagokat, és tisztességes színben kívánta feltüntetni saját magát és a kormányt. 1948. február 21-én a Parlamentben költségvetési beszédében az egyházak támogatásával kapcsolatban megemlítette a „szabad egyház a szabad államban” elvet, ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy az államnak közömbösnek kell lennie az egyházi oktatás és művelődés iránt, s ennek a közömbösségnek legfőképpen az anyagi támogatásban – pontosabban e támogatás hiányában – kellene megjelennie.

Az egyházi iskolák államosítása, illetve az egyezmények megkötése előtt a kommunista párt programjába tartozott a papság megtörése, illetve a papság beszervezése a párt tagjai közé. Ortutay az államosítás szükségességének egyik célját a „reakció” munkájának megtörésében látta, és mondvacsinált indokul hozta föl, hogy az egyházi iskolákban nem lehet elérni a minőségi változást, mert – szerinte – lefelé haladnak a tudományos képzésben, s nem segítik az ország felemelkedését. Az MKP terve az iskolák államosítására nem 1948-hoz, vagy 1947-hez köthető, hiszen már 1946. december 2-án útmutatás készült az országos pedagóguskampány levezetéséhez a megyei pártbizottságok és a városi pártszervezetek vezetőségei részére. A kampány az értelmiség megnyerését célozta, és az útmutatás működési területül a városokat jelölte meg. Ahol nem számítottak nagyobb tömegre, ott ankétot tartottak. A program megszervezésében részt vettek a pedagógus szakszervezet kommunista titkárai és pedagógus tagjai. A kommunisták, és kriptokommunisták az iskolaügy elmaradottságának okát a közoktatásügy demokratikus átalakulásának hiányában látta. A népiskolák 60%-a, a tanítóképzők 78%-a, az óvónőképzők 75%-a egyházi irányítás alatt állt. Ugyanilyen károsnak tartották az iskolaszékek intézményének megmaradását, mert azok befolyásolták az ifjúságot, és a tanulók szüleit. Az iskolaszék vezetője rendszerint a helyi lelkipásztor volt, ezért a kommunista párt az iskolaszékek ellen nemcsak 1948-ban, de már előtte is támadást indított. Lázították a pedagógusokat, hogy rázzák le magukról a lelkészi „önkényuralmat”. A pedagógus pártcsoport az MKP III. Kongresszusa után meghatározta a pártépítéssel, a reakció elleni harccal kapcsolatos soron következő feladatokat. A csoport szerint a közoktatásügy demokratizálásáért megteendő lépések:

a)         a reakció teljes kiszorítása a tanügyigazgatásból, a VKM-ből a reakciós elemeket el kell távolítani, helyükre kommunista párttagokat helyezni;

b)         a VKM-ben rendeletek előkészítése és végrehajtása, amelyekkel a klerikális reakciót meg tudják gyengíteni, illetve fel tudják számolni. (Az iskolák államosításáról még nem szólt ez a tervezet, de arról már igen, hogy a nevelőképzést államosítani kell.)

c)         mozgalmat kell szervezni a felekezeti tanítók bevonásával az iskolaszék ellen.

Néhány hónap múlva kézzelfogható lett az eredmény, hiszen a tanítók nagy része csatlakozott az MPSZSZ-hez és nem állt ellen az egyházi iskolák államosításának, hiszen olyan ígéreteket, ajánlatokat kaptak, amelyek számukra lehetővé teszik a jobb fizetést, maradhatnak szolgálati lakásukban. Az egyházi iskolák államosítása körül folytatott propagandamunka, házi agitációk, emberek beszervezése, megnyerése, rákényszerítése az államosítás elfogadására végső soron nem játszott nagy szerepet, mert az államosítást a párt már eldöntötte. A proletárdiktatúra diktatúra volt és maradt, a párt az akaratát minden eszközzel véghezvitte. Nem számított, hogy milyen áron. A kommunisták szerint a fiatalságot ki kell ragadni az egyház kezéből, a valláserkölcs hatóköréből és a magyar nemzettudat megismeréséből. Helyette nemzetközivé próbálták tenni a „hazaszeretetet”. A vallásos, krisztusi szeretetre épülő erkölcs helyett – amelyben az ember Isten teremtényeként élt, és egész életével élt, és egész munkájával Isten dicsőségét szolgálta –, a Szentháromság, az egy örök Isten helyébe a párt vezére, a párt vezető személyiségei kerültek, őket éljenezték, őket „istenítették”. Nekik járt ki a hódolat és a tisztelet. Ha valaki ezt nem adta meg, akkor azt bármilyen retorzió érhette.

Az egyházi iskolák 1948. évi államosítása a Magyarországi Református Egyház (MRE) számára „döntő esemény volt, mert az egyház és az iskola a reformációtól kezdve összetartozott” – írja az előszóban Horváth Erzsébet, majd hozzáteszi: „A tét a magyar nemzet keresztyén jövendője, az egyházak megmaradása vagy a jövő nemzedék politikai, ateista átnevelése volt. Az MRE-nek, mint ahogy a többi egyháznak, nem volt választási lehetősége.” Az iskolafenntartó egyházak tehát az 1940-es évek második és az ötvenes évek első felének Magyarországán kényszerpályára kényszerültek a kiépülő, majd egyre inkább berendezkedő kommunista diktatúra áldozataiként. Ezt az időszakot dolgozza fel a szerző, aki egyetemi tanszékvezetőként és a Zsinati Levéltár igazgatójaként folyamatosan azzal szembesült kutatásai során, hogy a levéltárak ebben a témában is „hiányosan őrzik a dokumentumokat”. A kötetből persze az is kiderül, hogy a kutató sok esetben a források bőségével találkozik, és a feldolgozás lehetőségeit körülhatárolják az előre kijelölt keretek. Ugyan korábban már jelentek meg a negyvenes évek végét elemző egyháztörténeti munkák, Horváth Erzsébet tavaly év végén kiadott kötete mégis hiánypótló: huszonöt évvel a rendszerváltozás után új szemlélettel, új kutatási irányokkal és eddig ki nem mondott következtetésekkel látott napvilágot a téma történészi módszerekkel megalkotott monografikus feldolgozása. Hangsúlyozza például, hogy bár a Magyar Kommunista Párt a szovjetek elvárását teljesítette, de Rákosi és csapata túlteljesített, nem volt „kötelező ez az elbánási mód az egyházakkal szemben”. A kötet különösen értékes fejezete a presbitériumi vélemények ismertetése – az eredeti dokumentumok alapján. A Zsinati Tanács az országgyűlési döntés előtt közel két héttel körlevélben kérte a presbitériumokat, hogy véleményezzék az egyházi iskolák államosításának tervezetét. „A több száz válasz közül egyetlenegy sem volt, amely kimondottan örült volna az egyházi iskolák államosításának” – írja Horváth Erzsébet. A kötet nemcsak az egyháztörténeti vonatkozásokra tér ki, hanem bemutatja a korszak politikai viszonyait, vezető politikusait, valamint a Magyar Kommunista Párt céljait és hatalmi harcait is. A szerző rávilágít arra, hogy több intézkedés is hozzájárult az egyház pozícióvesztéséhez: a földreform, a B-listázás, a tankönyvek felülvizsgálata vagy éppen a fakultatív vallásoktatás kérdése. A legnagyobb veszteséget azonban az iskolák államosítása jelentette. Az egyházak ellen folytatott nyílt támadások – különösen az 1947-es évtől – folyamatosak voltak a politikai beszédekben, a kommunista sajtóban, és az egyházellenesség megmutatkozott az egyházi vezetők eltávolításában is. Fontos hangsúlyozni, hogy az egyházi iskolák államosítását a kommunista párt összekapcsolta az egyházakkal kötendő egyezmények kérdésével. Horváth Erzsébet korábbi kutatásokra utal: egyik szerint a református egyház a „leggyengébb láncszem” volt az államosítások folyamatában, egy másik elmélet szerint – amivel ő is egyet tud érteni – a kommunisták „faltörő kosként” használták a református egyházat. Noha a kommunista hatalom az 1948-as esztendőben, az iskolaállamosítást követően aláírt egyezménnyel kívánta elsorvasztani az egyházat, ahogyan a szerző is írja, „Istennek más volt a szándéka”.

A rendszerváltásig csupán egy gimnáziumot és két teológiai akadémiát működtethetett a református egyház, huszonöt évvel ezelőtt azonban új lehetőségek nyíltak a magyarországi reformátusság számára. „A nyomorúság, a szolgasorba jutás, a szenvedések, a hátratételek után elérkezett az idő, és 1990 után az egyházak újraindíthatták iskoláikat, bezárt intézményeiket, és visszakapták elvett javaik egy részét. Az egyházi iskolák államosításának következményeit napjainkban is érezzük, tapasztaljuk” – zárja kötetét Horváth Erzsébet.

(Horváth Erzsébet: A református iskolák államosítása Magyarországon (1945–1948). Kiadja: a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára, Budapest, 2014.)

M.A.