vissza a főoldalra

 

 

 2015.07.10. 

Csorja Gergely: A magyarság helye a XXI. században

Sorozatot indítok útjára, melyben a címben megfogalmazott témát járom körül. Ez a mostani, a sorozat első része bevezetésként és egyben vázlatként is értelmezhető. Következtetéseim talán meglepőnek és túlzónak tetszhetnek, pedig inkább csak óvatosak.

A világ, azaz az emberiség energiafogyasztását évente nagyságrendileg 600 exajoulra (EJ) becsülik. A szél energiája – amennyiben széleskörűen hasznosítanánk – önmagában 640 EJ energiát biztosíthatna. A nap energiája ennél nagyságrendekkel több, közel 50 000 EJ felhasználható energiát adhat az emberiségnek évente. A fenti megújuló energiák felfogására és hasznosítására alkalmas technológiák rendelkezésünkre állnak. De a hagyományos fosszilis energiahordozókból is jelentős tartalékaink vannak. Szénből, olajból és gázból 26 000 EJ energiát tároló készlet lelőhelyeit ismerjük és feltehetőlég új technológiákkal még e felett is létezik a földön hasznosítható fosszilis energia.*

A fenti adathalmot csak azért zúdítottam az olvasóra, hogy alátámasszam azt a tézisemet, miszerint a XXI. században nem az energiahordozók lelőhelyeinek birtoklása alapozza meg egy-egy állam erejét.

A mai technológiai trendek ismeretében a nyersanyagkészletek, ásványi kincsek feletti rendelkezés sem meghatározó. Olyan mennyiségű anyagot használtunk fel a XX. Században, és azt olyan pazarlóan, hogy hulladék formájában gigantikus készletek állnak rendelkezésre. A nyersanyagban nem túl gazdag Kína sikertörténete, illetve a gyarmati sorból kikerülő nyersanyagban gazdag afrikai államok kudarca mutatja, hogy ma már a nyersanyag feletti rendelkezés sem döntő elem a civilizációk, népek és nemzetek nagy versenyében.

De akkor mi?

Az elmúlt 30 év adatai kétirányú folyamatot mutatnak. Egyrészt, ahogy arra a most felkapott francia közgazdász, Thomas Piketty a Tőke a 21. században című tekintélyes munkájában rámutatott a tőkejövedelem meghaladja a munka által termelt jövedelmet, így az elkövetkező évtizedekben egyre inkább kevesek kezében összpontosul a javak túlnyomó többsége.

Másrészt viszont azok az államok tesznek szert egyre nagyobb jelentőségre – a kezdésben említett okok miatt – melyek lakossága kiemelkedően nagy. Ugyan Piketty teóriája ezekre az újonnan feljövő államokra, Kínára, Indiára, Brazíliára és a többire halmozottan igaz, mégis, ezek az államok abszolút értékben meredeken emelkedő teljesítménygörbét mutatnak.

A sok tekintetben töredezett Nyugat ezekkel hosszú távon nem tudja tartani a lépést, mert bár ma még technológiai, hadi és kulturális előnye akkora, hogy önmagában Németország, Franciaország vagy Anglia is tényező, még Kína ellenpontjaként is, de 50 éves távlatban – amennyiben a trendek jelentősen nem változnak – az Európai Unió egésze sem lesz képes egy osztályban maradni Kínával, Indiával vagy Brazíliával.

Ugyanakkor a Nyugat legnagyobb ereje, az Egyesült Államok elsősorban messze kiemelkedő hadereje, másodsorban közel 320 millió lakosa miatt képes lehet évtizedekig ellenállni a milliárdos népességű országok nyomásának. Csakhogy ez az ellenállás folyamatos visszavonulást jelent, amennyiben a töredezett Európa nem jelenik meg határozott politikai szereplőként. Igaz, Európa éppen az amerikai külpolitika ügyeskedései miatt képtelen magára találni. Ez az ellentmondás vezet oda, hogy ma az Egyesült Államok az atlanti szövetség feje felett szervez új Antantot Lengyelország és Románia (lásd: George Friedman, Stratfor) részvételével, miközben lángba borította a Közel-Keletet és háborús feszültséget kelt az oroszok ellen.

Ilyen körülmények között a Nyugat messze került attól az áhított expanziótól, melyre az ukrán konfliktus, a Narancsos forradalom kirobbantása előtt még akár reális esély is volt és melyet legnagyobb hatással Brzezinski fogalmazott meg magyarul is megjelent munkájában. Eszerint a Nyugat integrálja Oroszországot és létrehoz egy egységes gazdasági és katonai szövetséget San Franciscótól Vlagyivosztokig.

Ennek az expanzív, a glóbusz északi részét bekebelező Nyugatnak ma már esélye sem látszik. Részben az amerikaiak már említett elhibázott külpolitikája miatt, részben az Európai Unió szerkezetéből adódóan. Az EU gyakorlatilag döntésképtelen bürokratagyűjtővé vált, mely a nemzeti hatáskörben maradó valódi külpolitikai lépéseket megakadályozza, ugyanakkor képtelen bármiféle hathatós külpolitikai lépést tenni.

A fentiekhez hozzáadódik, hogy az EU számláit fizető Németország a második világháború után olyan mértékben frusztrálódott, vagy inkább frusztrálták, hogy még ma sem mer a politikai hatalom irányába lépni, és inkább valamiféle gazdasági sakkjátszmába, valami puha, zárt ajtók mögötti alkupolitikába kezd, holott ma Európában kizárólag Németország alkalmas arra, hogy az EU-ból valódi külpolitikai lépéseket tevő, többé-kevésbé egységes erőt faragjon.

Németország önálló katonai cselekvésre, az expanzív célokat alátámasztó hadseregépítésre nem is mer gondolni. Holott mindene megvan hozzá.

Így a Nyugat helyét a világban az amerikai külügyi lépések határozzák meg, ha tetszik, ha nem. Európa az önálló külpolitika jogáról lényegében lemondott, külpolitikai cselekvésre pedig képtelen. Így fordulhat elő, hogy az évek óta jelzett menekültáradat meglepetésként éri a kontinenst és a világ vezető államai közül hárman képtelenek megbirkózni a világviszonylatban egyáltalán nem példanélküli helyzettel. Így fordulhat elő, hogy az Egyesült Államok az EU keleti határán éppen háborús konfliktusra készül, miközben az érintett államok még csak tájékoztatást sem kapnak az esetleges célokról.

Magyarország, a maga 15 milliós és egyre fogyatkozó magyarságával, melyből alig 10 millió él az országhatáron belül, ebben a helyzetben tehetetlen.

Az Orbán-kormány hosszú ideje elsőként a tehetetlenség érzését megpróbálja felülírni és a magyar politikát, az egész magyarság erejét nagyobbnak mutatni, mint amekkora. Erre az Európában még a kétharmad elvesztésével is példátlan belpolitikai ereje teszi képessé.

Az erő – még ha törékeny is – mutatása is meghozta a maga gyümölcseit. Ma már ott tartunk, hogy a szlovák kormányfő, Fico, arról beszél, hogy Magyarország tiszteletet érdemel.

Azonban ez a magyarság alapvető nehézségein csak keveset változtat. A probléma forrása – kicsit eltávolodva a pillanatnyi helyzettől és magasabbról hazánkra tekintve – a helyi politikai cselekvőknél sokkalta nagyobb és rajtunk kívül álló okokra vezethető vissza. Ezek az okok pedig az ébredő óriásállamok hatásaiból erednek. Az elkövetkező évtizedek a milliárdos népességű államokról és népekről szólnak. Ezek gazdasági teljesítménye, befolyása, politikacsináló szerepe oly mértékben nőhet meg, hogy fél évezrede először a Nyugat csak egy lesz a nagyhatalmak közül.

Azonban ahhoz, hogy ha nem is kizárólagos, de legalább nagyhatalmi státusát megtartsa, kénytelen lesz egységesülni. Az egységesülés folyamata pedig óhatatlanul a kis népek rovására megy.

Tovább nehezíti helyzetünket, hogy amennyiben a szöveg elején említett Pikettynek igaza van, márpedig úgy tűnik, hogy igaza van, akkor ezen óriásállamokon belül olyan tőkekoncentráció, olyan néhány tucat ember kezében összpontosuló hatalom jöhet létre, mely az amerikai elitet a másodvonalba küldi.

Ez viszont a központosítás további igényét generálja, ugyanis ez az elit – természeténél fogva – küzdeni fog eljelentéktelenedése ellen.

Magyarországot tehát részben háborús konfliktusok, részben a szuverenitás megnyirbálása, részben jelentős gazdasági, politikai és katonai nyomás fenyegeti a XXI. században, melynek mértéke akkora, hogy az önálló államiság megszűnésével fenyeget.

 

* World Energy Assessment. UNDP, New York; Johansson, T. B., McCormick, K., Neij, L., & Turkenburg, W. (2004): The Potentials of Renewable Energy: Thematic Background Paper. Thematic Paper prepared for the International Conference on Renewable Energies. Bonn. Retrieved 6 July 2008, from. http://www.iiiee.lu.se/C1256B88002B16EB/$webAll/02DAE4E6199783A9C1256E29004E1250?OpenDocument; De Vries–van Vuuren–Hoogwijk (2007): Renewable energy sources: Their global potential for the first-half of the 21st century at a global level: An integrated approach. (PDF). Energy Policy 35: 2590–2610. doi:10.1016/j.enpol.2006.09.002.

 

(a jövő héten folytatjuk)