vissza a főoldalra

 2015.07.17. 

Zenemester géppuskával – Figaró házassága

A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka a Thália Színházban az Armel Operafesztiválon

Az Armel Operaverseny célja a fölfedezés. Felfedeznek új műveket és új módon előadható klasszikusokat. Keresik hozzá az operajátszás korszerű színpadi eszközeit. Majd kiválasztják a cél eléréséhez nélkülözhetetlen, sokoldalú előadóművészeket. Ezen az énekversenyen az a fiatal nyer, aki a legmagasabb színvonalon képes ötvözni a műfaj komplex szakmai kívánalmait, így az operaéneklést, a színpadi mozgást és a színészi alakítást. Ahhoz, hogy az énekesek komplex előadói teljesítményét megítélhesse a zsűri, az armelesek minden évben öt produkciót hoznak létre, öt különböző ország operaházaiban. Ezen operák főszerepeit nyerik el a versenyzők.

A Figaro házassága keletkezéstörténete persze mintegy feladja a problémát: hogyan viszonyul Mozart operája Beaumarchais vígjátékához? Tudjuk, II. József betiltotta az élesen politikus vígjáték bécsi bemutatóját. Lorenzo da Ponte mégis kijárta a császárnál az operai változat engedélyezését, de elővigyázatosságból minden közvetlen politikumot kiirtott a szövegből. De úgy tűnik, hogy a közvélemény szemében ez mégsem jelentette a mű politikai értelmének elhomályosulását. Legalábbis a bemutatóról szóló kritika a Wiener Realzeitungban (1786. július 11.) így ír (idézet Fodor Géza tanulmányából): „Amit korunkban nem engednek kimondani, azt eléneklik. Mondhatnánk Figaro nyomán. Ezt a darabot, amit Párizsban betiltottak, és itt mint komédiát sem rossz, sem jó fordításban nem engedtek bemutatni, szerencsénk volt végre operaként látni. Mint látjuk, jobban jártunk a franciáknál.” Persze a kortársak asszociációi, a külső világból származó ismereteik semmit sem mondanak egy műalkotás belső világáról. Csakhogy már Beaumarchais vígjátékának igazi politikai radikalizmusa sem verbális jellegű volt, nem is a részleteken múlott, hanem maga a cselekmény megkonstruálása, a kompozíció, a szerkezet hordozta. Jól jellemzi ezt Kárpáti Miklós: „Hol maradnak Figaro bátor, csúfondáros szavai, az alig leplezett célzások, a mélyebb társadalmi mondanivaló, hol marad a vígjátékból – a szatíra? Hol? Valóban nem csapkod a felszínen, az első felvonásban Figaro és Almaviva alig vált egymással néhány szót (csak a felvonás utolsó előtti jelenetében találkoznak össze), de a sok szerelmi bonyodalom, az elrejtőzések és rajtaütések nem éppen újszerű, viszont mindig mulatságos kavargása semmi mást nem szolgál, mint Figaro és Almaviva összeütközésének előkészítését. S ez több, mint a Borbély Figarójának legmerészebb feleselése, ez több, mint Almaviva messalliance-a – a spanyol borbély és főnemes ellentéte valójában a francia nép és nemesi uralkodó osztálya közt feszül.” A darab közvetlen – vígjátéki – cselekménye a komikus intrika síkján zajlik, de ennek belső irányultsága tovább vezet egy mélyebb rétegbe, a politika síkjára. Ezt az alapszerkezet megtartása mellett semmilyen húzással, finomítással nem lehet felszámolni, tehát da Ponte szövegkönyve is akarva-akaratlanul megőrzi. Látszólag tehát az opera dramaturgiai szerkezete nagyon hasonló a vígjátékhoz. Zelter nem alaptalanul írta Goethének: „Ami ezt az operát, érzésem szerint, megkülönbözteti Mozart többi művétől: az intrika stílusa a zenében.” Bár ez a stílus akármelyik olasz zeneszerző – Cimarosa, sőt Grétry és mások – egyes más műveiben is fellelhető, itt mégis már a nyitánnyal elkezdődik és át- meg átjárja az egész cselekményt, s ez nekem újdonság. Noha az intrika stílusa csak az opera stílusának legkülső rétege, bizonyos értelemben mégis az alaprétege. Annál mindenesetre jóval nagyobb a jelentősége, mint amilyet Dilthey és Abert tulajdonítanak neki. Mindketten abban látják Mozart egyik nagy tettét, hogy az intrikák oly bonyolult rendszerét a zenei megformálás szempontjából nem vette tekintetbe, hanem a secco recitativóba szorította vissza. Csakhogy a Figaro házasságában az intrika problémája ennél sokkal bonyolultabb és mélyebb. Dramaturgiai szempontból az intrika alapvetően és gyógyíthatatlanul problematikus. Mindig csak pragmatikusan lehet megokolni, és nem következik a dráma immanens centrumából. Alulról, a jellemek, a drámai személyek oldaláról soha nincsen egészen motiválva, legfeljebb a szerző és eszméje felől hat. Nos, az ilyen értelemben vett intrika a Figaróban tényleg a seccóba kerül, zenedramaturgiailag mintegy mellékessé, súlytalanná válik. Mégis, az intrika állandóan érzékelhetően jelen van az operában.

A sztori szerint Figaro esküvője Susannával, a grófné komornájával váratlan akadályba ütközik. Gazdájuk, a gróf ragaszkodik feudális előjogához az első éjszakát illetően, holott korábban visszavonta azt. Pénzzel, ígéretekkel, zsarolással kívánja érvényre juttatni vágyait, de szándéka a vőlegény tudomására jut. Fondorlatra fondorlat a válasz: Figaro, s annak éles eszű menyasszonya, no meg a csalódott feleség támogatását bírva csapdát állít. Terveik szerint az apród, Cherubino ölti magára Susanna öltözékét, hogy egy szerelmi légyotton tegyék nevetségessé a galád csábítót.

Az énekesek hallhatóan és láthatóan nagyon dolgoztak. Sébastien Lemoine – az egyik versenyszereplő – akit Almaviva szerepében láthattunk, hallhattunk, a Francia Légierő másodpilótája volt, és 2200 órányi repülést tudva maga mögött kezdte meg zenei karrierjét. Hangja és színpadi jelenléte koncentráltan hozza a kétségbeesett, de vágyait kajtató, önellentmondások millióiba belezavarodó grófot. A másik versenyszereplő szintén francia énekes, Amélie Robins. Susannaként összetett karaktert állított elénk: egyszerre mutatta fel a szobalány tiszta lelkét, bátorságát, talpraesettségét és humorát – persze az ő alakítása sem nélkülözte a bájt és kellemet. Egyed Apollónia igazi Grófné, hangi és színészi szempontból egyaránt etalon értékű alakítást láthattunk tőle. Az est egyik csúcspontja a III. felvonásbeli nagyária volt, ahol a líra és a dráma kényes egyensúlyát kiválóan teremtette meg. Kivételes érzelemgazdagsággal és kamarazenei precizitással dolgozta ki és adta elő szerepét. Ilyen varázs csak az élő színpadon születhet meg, a hanglemezfelvételek stúdióiban nem. Gyönyörű hangszínével és csiszolódott énekkultúrájával a fiatal énekesnő már most a magyar operajátszás egyik meghatározó egyénisége. Sándor Csaba a címszerepben nem billentette el a figura egyensúlyát sem a furfangos inas játékmesteri agyafúrtsága, sem a grófot megtáncoltató népfi (Se vuol ballare, signor Contino) jogos indulata felé. Mindkét tulajdonságcsoportból építkezett, sokszínű és összetett – no és persze férfibájával megnyerő – figurát elevenítve meg. Cherubino szerepében Veress Orsolya tökéletesen érzékelteti a kamasz apród erotikus zavarát. Nem véletlen, hogy a mű végén egyedül ő az, aki nem boldog, nem talált párra, és ezért a színpad szögletében duzzog. Veress mély fekvésben is telten zengő hangjában mintegy túlcsordul a tárgyatlan vágy: a Non so piú cosa son, cosa faccio ária zárlata félelmetesen izgalmas. Marcellina és Bartolo kettősében a nagy tapasztalatú Hary Judit és az egyszerre elegáns és üzembiztos Szilágyi János mértéktartón tökéletest nyújtott. Hary nem csak énekelt, hanem nagyon ügyesen alakította Almaviva házvezetőnőjét. Emlékezetes, ahogyan az első felvonásban, a Susannával való kis kettős után kellő iróniával kitáncolt a színpadról. S végre egy jó hangú Basilio! Ezt azért hangsúlyozom ki, mert sok helyen ezt a szerepet a „futottak még” tenoroknak adják. Szabó Levente, akit eddig csak operettekben láttam, hangilag és mozgásilag tökéletesen megfelelt a szerepnek. Csak az érthetetlen, hogy a zenemesternek miért kellett lila melegítőben megjelennie, s egyszer úgy kinéznie, mint az Újpest FC edzője, máskor meg géppisztollyal őriznie a gróf házát. S ha már a házról van szó, itt nem mondhatjuk el Kodály Székelyfonójából idézve, hogy „nincsen ablak, sem ajtó, csak a nagy sötétség”. Egyrészt azért, mert Novák Péter rendező nem egy házat varázsolt elénk a színre, hanem csupa ajtót. Ezeket az ajtókat aztán ha kell, ha nem, mozgatják oda-vissza. Sokszor igen fölöslegesen. A kert-jelenet sötétben játszódik, itt pedig totál fényben. Viszont Novák fő érdeme, hogy nem rendezett a zene ellen. Egy mai, újgazdag környezetbe tette át a cselekményt, ahol a szereplők okostelefonnal SMS-eznek, s nem levelet írnak egymásnak, no és porszívóval jelennek meg. S az is elég abszurd, hogy a Gróf lombfűrésszel fenyegeti meg a feleségét. No de vannak ennél ezerszer furább és érthetetlen rendezések, nem csak a Kárpát-medencében, hanem Nyugaton is. Csak azért nem muszáj mindent átvenni, ami nyugati, mert az önmagában lehet érdekes, de nem biztos, hogy értékes is.

A Kolozsvári Magyar Opera zenekara kedvvel és lélekkel muzsikált, az énekesek remek csapatának középpontjában pedig, mint csillagok között a Nap, szilárdan állt műismeretének páratlan biztonságát és muzsikálásának bölcsességgel keveredő szenvedélyét sugározva a produkció karmestere, Jankó Zsolt.

Medveczky Attila