|
 2015.07.17.
Atmoszférák
Siska-Szabó Hajnalka kiállítása az Országos Széchényi Könyvtárban
A tárlaton végigpillantva
azonnal látni, hogy Siska-Szabó Hajnalka, az aradi művész derűs
egyéniség. A víz, a levegő, a fény, az ég – tükrünk a
természet, a természet tükrei vagyunk – megörökítője. A
hajnal opál tétovasága és az alkony búcsúzó mélabúja éppúgy
magával ragadja, mint a tavasz bozsgása, a virágok virító
harsánysága. Minden, ami élet. Ami természetesen úgy élet,
hogy a látható, szinte megfogható anyagi világ mögött mindig
ott van a sejtelmes, a megfoghatatlan. Ez utóbbiból eredeztethető
– ne lepődjünk meg – vásznainak gondolatisága.
Avval, hogy színkombinációjában,
hallatlan fényérzékelésében kötődik a nagybányai hagyományhoz,
csupán festészetének körvonalát (és az erős hagyományvilághoz
való vonzódását) érzékeltettük. Tájszeretetét. S műveit
szemlélve elsőbben bármennyire is tájképet látunk –
hegyet, vizet, síkságot, napsugaras mezőt, csillámló víztükröt,
a földabroszra terített, sávokban vibráló domboldalt –
festményei nem („nem csak”) tájképek.
Megtévesztő, a
szépet szépnek láttató „külsejük”, finom kivitelezettségük
mögött, akár a leghaloványabb jelzéssel is, ott egy mélyebb
lelki tartalom. Valaminő, lehet, hogy csak szuggerált (?),
gondolatiság. Ám ez a háttérnél becsesebb, mert erősebb tartóoszlop
szinte mindenütt jelen van. Az árnyak, vagy éppenséggel árnyékalakok
súlyában, a sziklánál sziklább kövek (Kőemberek I–II. –
2009) rendezettségében. A villámlás utáni csönd teret osztó
erejében (Vihar után – 2007) és a szimbólummá emelt tárgyak
zenéjében ugyancsak (Időharangok – 2014).
Járulékos elemeként?
Sokkal inkább fontos, az ecsetmozgáson túli, a lélek rezdüléseit
pontosan követő gesztusként. Evvel az időközben mind feltűnőbb
váltással, nyilván tudatosságról van szó, a „tájkép”,
vagy legalábbis egy bizonyos csoportja, megváltozott. Nemcsak
avval gazdagodott a különben mindig szép, harmonikus rendet
sugalló látványvilág, hogy a hagyományos tájképi (természeti)
elemek, motívumok mellé – növelve a figuralitás erejét –
alakok, árnyalakok, embertest- és kőtest-sejtelmek is vászonra
kerültek, hanem a hozzájuk kapcsolódó, sosem didaktikus
gondolati többlettel is.
Ez a tematikai, ám
a szerkezet rendjére is ható kiszélesítés bírhat filozófiai
tartalommal – lásd a XXI. századi kapcsolatok (2012), eme táji
elemeket közösségkovácsoló rendnek láttató festmény szimbólumvilágát
–, és lehet a kellemet sem megvető, személyiségnyugtató
sugallata is. Ez utóbbi rejtezett rejtezetlensége szépen látszik
a barangolás fizikai voltát leheletnyi emlékképpel dúsító
Normafai sétán (2014).
Természetesen az
artisztikus „szellemalakok”, a festőecset költőisége
letagadhatatlan, nem versenyezhetnek – nem is ez a dolguk – a
tájat (és a társadalmat?) fölbolygató „kőemberekkel”
(ideveendőek a XXI. századi kapcsolatok élő-lélegző „menhirjei”
is), még az absztrakció folytán bújtatott figurákkal sem (Lélekszárnyalás
– 2012), de látható-láthatatlan, többnyire sejtelmes jelenlétük
nagyon is nyitogatja a lélektárnákat. Szinte mindegy, hogy mely
művön, milyen fedéssel vagy takarással tűnnek föl – ki ne
fedezné föl magának a Mélység (2012) vagy az Örvény (2012)
suhanó vagy lopakodó árnyait –, pszichikai hatásuk
tagadhatatlan.
Siska-Szabó
Hajnalkának, mert építkezése tudatos, nem kell választania a
tájkép és a természeti látványba valaminő gondolati-lélektani
tartalmat belopó vászon között, hiszen eddigi tárlataiból is
kitűnt: a maga ura. Ha a szem gyönyörű horizontot, az „alsó”
és a „felső” világ artisztikus békeüzenetét akarja fölfogni,
akkor ott az A bérci tető (2011), ha az időjátékkal átszellemített
régmúltat, nincs lényegre törőbb, mint a kupola izgalmánál
fogva rejtelmes az A gótika fénye (2012). A titok többé nem
titok. Nem föltétlen kell nagybányaiaknak lennünk, hogy fényecsetünkkel
visszahozzuk a hajdani mesterek tisztán csengő, a szerkezetre is
kiható fény-árny játékát (Nyár végén – 2014; Fényhasadás
– 2015), viszont fölöttébb bátorságra van szükségünk, ha
a filozófiai tartalmat artisztikus szerkezetben kívánjuk előadni
(A múlt és a jövő árnyai I–III. – 2014).
Jóllehet a kiállított
művek arzenálja – pontosabban a látványvilág – kevésbé
egységes, mégis, amit tükröz, az egy fölszabadult, többféle
önkifejezési móddal kísérletező lélek releváns szellemi
terméke. A visszafojtott színekben, a sötét különböző árnyalataiban
– ez nem mond ellent a helyenkénti színtobzódásnak –
ugyancsak ott a festményeit átjáró derű.
Szakolczay Lajos
|
