vissza a főoldalra

 2015.07.17. 

Stanley R. Sloan: Vakmerő blöff (részlet)

Bizonyos szempontból a szerződés (Washingtoni Szerződés) és a kollektív védelmi kötelezettségvállalás tekinthető vakmerő blöffnek, tekintetbe véve az európai országok sebezhetőségét 1949-ben, és a széleskörű kételyt, hogy a rendelkezésre álló hadseregekkel megállítható egy szovjet hadjárat, mielőtt elérné az angol csatornát. Ezek a körülmények húzódtak meg a franciáknak azon meggyőződése mögött, hogy sürgetőbb szükségük lenne az USA katonai segítségnyújtására, mint valamilyen transzatlanti szerződésre. Akárhogy is volt, a blöff bejött, mert jelentős amerikai ígéreteket tartalmazott Európa védelmére vonatkozóan, vagy pedig azért, mert Sztálinnak az volt a stratégiája, hogy az európai demokráciákat a Moszkva által pénzelt kommunista pártokon keresztül belülről győzi le, mielőtt akárcsak egy orosz élet elvesztését is megkockáztatná a hadszíntéren.

Ha úgy vesszük, hogy az 1949-ben aláírt Szerződés 5. cikke blöff volt, akkor a nem sokkal későbbi események javítottak hitelén. A Szovjetunió bőven szolgáltatott alapot a Nyugat fellépésére. Berlin blokádja 1948-ban és 1949-ben hirtelen sürgőssé tette a szövegezés folyamatát. Az 1949 augusztusában végrehajtott szovjet atomfegyver-kísérletek tovább gyorsították az európai szövetségeseknek adott amerikai katonai segítségnyújtást. Észak-Korea támadása Dél-Korea ellen 1950 júniusában megszilárdította az USA elkötelezettségét az 5. cikk iránt, melynek eredményeképp az USA további 4 hadosztályt küldött Európába.

Azzal, hogy az Egyesült Államok jelentős mennyiségű konvencionális erőt és atomfegyvereket telepített Európába, az 5. cikk hitelessége is megnőtt. Ahogy Franciaország érvelt a szerződés tárgyalásainak kezdeti időszakában, és ahogy a szerződés ellenzői az USA szenátusában tartottak tőle, amint az Egyesült Államok teljes mértékben szerepet vállalt egy szovjet támadás elleni védelem középpontjában, úgy lett több gyakorlati értelme az 5. cikknek, mint amennyi elméletben valaha is volt.

A hidegháború során mindvégig vita folyt a szövetségesek között arról, hogyan lehetne az 5. cikket a lehető legjobban megvalósítani. Az USA kezdetben azt preferálta volna, ha az európaiak szárazföldi erőihez biztosít légierőt és kiegészítő szárazföldi csapatokat. Az európaiak az amerikai csapatokat előretoltan telepítették volna Európába, biztosítva az USA részvételét már a csata kezdeti fázisában. Az európaiaknak persze sohasem sikerült kiállítaniuk annyi katonát, amennyi megfelelt volna az USA preferenciáinak.

Az amerikai katonai kiadások csökkentésének szükségessége és az európai szövetségesek kudarca a megfelelő számú konvencionális haderő kiállítására arra ösztönözte Dwight D. Eisenhower elnököt, hogy ragaszkodjon, hogy a szövetség a tömeges (nukleáris) megtorlást jelölje meg mint a kollektív védelem elsődleges eszközét, amit a szövetség 1954 decemberében meg is tett. Amikor a tömeges megtorlást a Szovjetunió, az Egyesült Államok honi területeit is elérni képes hordozó rendszerek megépítésével aknázta alá, az Egyesült Államok meggyőzte a szövetséget egy „rugalmas reagálás” elfogadásáról, amelyben a NATO egy szovjet támadásra való reagálásra tervezne mindent, a támadás visszaveréséhez szükséges konvencionális vagy nukleáris erőkkel.

A rugalmas reagálással sohasem volt teljes mértékben elégedett sem az Egyesült Államok, sem az európai szövetségesek és ennek köszönhetően a szövetség sok évig tartó tehermegosztási és az új nukleáris fegyverek bevetéséről szóló vitát kellett elviseljen. Az összes stratégiai fordulat ellenére az 5. cikk alapján való elrettentés kitartott a Szovjetunió szétesése utánig.

A hidegháború végén a NATO teljesen új kérdésekkel találta magát szemben, köztük az 5. cikk relevanciájának folytonosságáéval. A kötelezettségvállalás megkérdőjelezése nélkül, a szövetségesek elkezdték felszámolni sok elemét. Az USA kivonta atomfegyvereit Európából és elkezdődött az amerikai csapatok létszámának csökkentése, valamint a NATO stratégiájának „új kockázatokra és veszélyekre” való hangolása.

Sok elemző, köztük jómagam is, az 1990-es évek közepén úgy látta, hogy az 5. cikk helye, csak szükség esetén való használatra átkerült a NATO „farzsebébe”, és hogy az 5. cikk hatályán kívül eső veszélyhelyzetek kezdték el lekötni egyre nagyobb mértékben a szövetséget és uralni napi politikai és katonai tevékenységét.

Bár az 5. cikk alkalmazására a 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok elleni támadásokra adott válasz kapcsán került sor, a NATO tevékenysége már egyre inkább a Washingtoni Szerződés 4. cikke köré összpontosul. Ez a cikk, amely szerint „a Felek tanácskozni fognak egymással valahányszor bármelyikük véleménye szerint a Felek egyikének területi épségét, politikai függetlenségét vagy biztonságát veszély fenyegeti”, elsősorban azért került be a szerződésbe, mert az európaiak féltették megmaradt gyarmati érdekeltségeiket. Semmit nem ígér, amint az egyértelművé vált az Irakról folytatott szövetséges vitában. Mégis arra ösztönzi a szerződést aláírókat, hogy bármilyen forrásból, a világ bármely pontjáról eredő fenyegetés esetén együttműködjenek érdekeik megvédésére.

Stanley R. Sloan az Atlanti Közösségi Kezdeményezés volt igazgatója és a NATO, az Európai Unió és az Atlanti Közösség: a Transzatlanti megállapodás kihívása (Rowman and Littlefield, 2005) című könyv szerzője.