Függetlenség

2015.07.26.

Kommunista ítélkezések utasításra

Szakály Sándor: Történelem és publicisztika

A kötet a neves történész 2009 és 2013 között – napi- és hetilapokban, folyóiratokban, illetve idősebb kollégák tiszteletére összeállított kötetekben – megjelent, jelentősebb írásait tartalmazza. Szakály Sándor így vall a kötetről: A történész – ellentétben a tapasztalható közvélekedéssel – nemcsak vaskos monográfiákat ír, köteteket szerkeszt és forrásokat ad közre, hanem rövidebb – néha hosszabb – írásokban foglalja össze egy-egy kutatási témáról kialakított nézeteit és osztja meg azokat az olvasóival. Az így elkészült írások általában a tudományos ismeretterjesztés igényével megfogalmazott publicisztikák, többnyire hivatkozások nélkül, de esetenként irodalom- és/vagy forrásjegyzék feltüntetésével. A fentebb jelzett formában közreadott írások általában szélesebb olvasói táborhoz jutnak el – és az olvasókra gyakorolt hatásuk is nagyobb –, mint egy-egy alaposan jegyzetelt, a tudományos munkától elvárt, mindennel felszerelt kötetnek. Megjegyzendő ugyanakkor az is, hogy az így közreadott írások rövid életűek. A napi- és hetilapokban, folyóiratokban, esetleg születésnapi köszöntő kötetekben megjelent írások néhány hét után a feledés homályába kerülnek, és amikor utóbb egy-egy alkalommal szükség lenne valamelyikükre, már nem biztos, hogy ráakad a szerzője, még kevésbé az érdeklődő. A „gyors halált” elkerülendő, a szerzők közül számosan kötetbe gyűjtik össze írásaikat, hogy azok a kötetben való ismételt megjelenésnek köszönhetően hosszabb életűek legyenek. Így gondolom ezt magam is, és ezért vállalkoztam az ismételt közlésre. (…)

Vajon bűnös volt-e Jány Gusztáv? Döntött-e a legfelesőbb hadúr a tisztek politizálásáról? Mit tartalmazott Horthy Miklós el nem küldött levele Hitlerhez? Miként történt a Délvidék visszafoglalása? Mi történt a Don-kanyarban? Mi volt a feladata a Magyar Királyi Csendőrségnek? – többek közt ezekre a kérdésekre találjuk meg a választ.

De vannak a könyvben úgynevezett vitairatok is. Így ír Szakály Tatár György pontatlanságairól: „A Romsics Ignác »antiszemitizmusával« kapcsolatos vitához az Élet és Irodalom 2012. augusztus 24-ei számában Tatár György Funkcionális antiszemitizmus címmel szólt hozzá. Tatár nem titkolja, hogy maradéktalanul egyetért Gerő András, Bojtár Endre és mások Romsics Ignácot illető kritikájával. Én sem titkolom, hogy most már több mint 300 kollégámmal és történelemszerető olvasóval együtt azok közé tartozom, akik Gerő András és a vele egyetértők vádjait alaptalannak tartják. Az ellenérveket többen kifejtették, legalaposabban Zeidler Miklós, akinek 2012. augusztus 16-ai cikke (Szövegek és olvasatok) a galamus.hu-n és a Rubicon honlapján egyaránt olvasható. E tény jelzéséért azonban nem ültem volna számítógép elé. Hozzászólásra a Tatár György cikkében szereplő pontatlanságok, csúsztatások és vitatható megállapítások késztettek. Tatár György azt írja, hogy »Romsics egyetlen kritikusa sem állította, hogy Romsics antiszemita volna«. Ezzel szemben a tény az, hogy legalább ketten állították. Az egyik Gerő András maga volt, aki a lavinát elindító cikkében (Akadémikus antiszemitizmus) kétszer nevezte kollégáját antiszemitának. Egyszer – a Gerő András eljárásától amúgy a lehető leghatározottabban elhatárolódó – Gyáni Gábor mögé bújva, egyszer pedig a »baloldal antiszemitáinak« egyikeként azonosítva őt. Ez magyarázza a történészszakma elementáris erejű felháborodását, amelyet a Rubicon felhívásához csatlakozók névsora igen jól tükröz. (…) Tatár György szerint Romsics Ignác azt állítja, hogy a sztálinista történészek” mint zsidók »sérelmeik megtorlására tették tönkre a magyar történetírást. Ha ez igaz lenne – folytatja Tatár György – akkor nem volna szabad megállni éppen ennél a foglalkozási ágnál, hanem dokumentálni kellene, hogy a zsidó származásúak, akik sérelmeket szenvedtek a zsidótörvények idején, minden más területet is tönkretettek.« Ezzel a gondolatmenettel két baj van. Az egyik, hogy Romsics nem Magyarország és nem is a zsidóság történetéről írt könyvet, hanem a magyar történetírás XIX–XX. századi történetéről. Tehát nem várható el tőle teljes társadalmi áttekintés. A másik, hogy természetesen sehol sem írta, s még csak nem is sugallta, hogy bárkik »sérelmeik megtorlására tették tönkre a magyar történetírást«.

És most térjünk rá Jány Gusztáv esetére. Arra a katonáéra, aki nem kért kegyelmet. „Nem kérek kegyelmet, mert azzal bűnösségemet ismerném el” – válaszolt a népbírósági tanácsvezető bíró, dr. Pálosi Bála kérdésére vitéz Jány Gusztáv, vezérezredesi rendfokozatától minden jogalap nélkül megfosztott egykori tábornok. Védője, dr. Jármay Zsigmond ügyvéd kegyelemért folyamodott. A Magyar Köztársaság elnöke, Tildy Zoltán református lelkész a kegyelmet elutasította, és a volt Magyar Királyi Honvédség 1938. január 1-je és 1940. december 31-e közötti protestáns egyházi főgondnokát, a sokszor emlegetett és immáron elsirathatott magyar királyi 2. honvéd hadsereg parancsnokát 1947. november 26-án Budapesten golyó által kivégezték. Elítélése, kivégzése megfelelt-e az akkori jogrendnek, illetve a napjainkban oly sokszor emlegetett jogállamiság követelményeinek? – veti fel a szerző. A válasz megfogalmazásához idézi a Jány Gusztávot elítélő népbírósági tanács tanácsvezető bírájának a szavait, melyeket nem sokkal a halála előtt fogalmazott meg egykori népbírótársának dr. Major – a Magyar Királyi Honvédség hadbírájaként még dr. tasnádi Major-Maróthy – Ákosnak, utóbbi – „Ítélkeztél-e valaha utasításra” – kérdésére: „Igen. Ki kellett hirdetnem a meggyőződésemmel ellentétes többségi döntést a Jány ügyben is.” Megdöbbentőek az egykori népbíró, dr. Pálosi Béla szavai. Főleg az is! Igazság-, avagy jogszolgáltatás? Magyarországon 1974-ben és még sokáig azt követően, de már 1945 és 1947 között (is). „Nem hiszem – írja a szerző –, hogy van vagy volt olyan személy, aki úgy véli, hogy a bűnösök bíróság elé állítása nem kötelessége a jogállamnak – ha netán mégsem sikerülhet, akkor legalább nevezzék meg őket. De kötelessége a jogállamnak az igazságszolgáltatás ellen elkövetett igazságtalanságok kimondása is. Az 1942–1943. évi szovjetunióbeli működése során mintegy 49 ezer főnyi hősi halottat és eltűntet, 49 ezer főnyi sebesültet és körülbelül 30 ezer hadifoglyot veszített magyar királyi 2. honvéd sereg egykori parancsnoka ellen meghozott ítéletet a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1993. október 4-én hatályon kívül helyezte, és őt bűncselekmény hiányában minden vád alól felmentette.” Szakály kimondta: „A XX. századi Magyarország háborúi nem voltak győztesek; de úgy vélem, hogy ennek ellenére, az azokban hősi halált halt, hadifogságban életüket veszített katonák, a munkaszolgálat során elhaltak emléke megőrzendő, így azoké is, akik felelősek voltak – és kellett, hogy legyenek – minden katonai döntésükért, amelyeket az addigi ismereteik, tapasztalataik alapján hoztak meg. Kijár az emlékező főhajtás Jány Gusztáv emléke előtt is, aki nem volt más, és nem is akart több lenni, mint katona. Katona, aki neveltetését nem megtagadva szolgálta hazáját, híven esküjéhez, ragaszkodva elveihez.”

Most pedig térjünk rá a balliberálisok által sokat átkozott Horthy Miklós személyére. Szakály Sándor így kezdi róla szóló tanulmányát: „Magyarország államfője és egyben a mindenkori magyar haderő – 1919. június 6-ától 1922. január 4-éig Nemzeti Hadsereg, attól kezdődően Magyar Királyi Honvédség – Legfelsőbb Hadura nagybányai Horthy Miklós altengernagy volt 1920. március 1-je és 1944. október 16. között. Utóbbi tiszte azt jelentette, hogy a haderő első számú katonája, és minden, a haderőre vonatkozó lényeges döntés az ő kezében összpontosult.” A trianoni békediktátumot követően Horthy ezt a parancsot adta ki: „a Nemzeti Hadsereg fellépése és magatartása az entente hatalmak figyelmét a legnagyobb mértékben foglalkoztatja. Az ország érdeke megkívánja tehát, hogy a hadsereg ezen újabb szereplése alkalmából is a legkiválóbb benyomást gyakorolja. Ez csak úgy lehetséges, ha a hadsereg mint a törvényes rend megtestesítője tartózkodik minden cselekedettől, mely nem az ő megszabott hatáskörébe tartozik.” Ugyanez a parancs megtiltotta a tiszteknek bárminemű politizálását, a kicsapongó és hangos mulatozást, a különböző személyek letartóztatását, a vallási kérdések „feszegetését”, az önkényeskedést. Az államfő a ’30-as évek elejéig még több-kevesebb rendszerességgel megjelent a honvédség rendezvényein, míg az országgyűlés rendre prioritást biztosított a honvédelmi tárca költségvetési igényeinek. Voltak évek, amikor a költségvetés 8-9 százalékát fordították honvédelmi célokra, miközben a katonai vezetés a békediktátum megkötésének „kijátszásával” igyekezett a tiltott fegyvernemek (például a légierő) alapjait lerakni. A tiltás és a politikától való távol tartás előírásai ellenére a tisztikar egy része a napi politika kérdéseivel is foglalkozott. Pártpolitikai tevékenységet ugyan nem folytattak a tábornokok és tisztek, de esetenként – szembesülve a magyar valósággal, a bevonult legénység társadalmi, gazdasági helyzetét megismerve – nem maradtak hatás nélkül az olyan politikai programok, amelyek jelentős változásokat kívántak megvalósítani a magyar társadalom szerkezetében. Az 1930-as évek végén az úgynevezett népi írók munkái, illetve a Szálasi Ferenc nevével fémjelzett – nevében változó – politikai mozgalom gyakorolt jelentősebb hatást a tisztikar – főleg fiatalabb – tagjaira. Az államfő ekkor szembesült azzal a ténnyel, hogy a honvédség tisztikarának vágyott egysége és teljes politikamentessége valószínűleg csak álom. A Budapesti Rendőrkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya a ’30-as évek végétől rendszeresen tájékoztatta a honvédség első számú vezetőit arról, hogy az általuk megfigyelt szélsőséges pártok mely tábornokokkal és tisztekkel állnak kapcsolatban. 1940. november 5-én jelent meg az a bizalmas tiszti parancs, amelyben Horthy Miklós a leghatározottabban megtiltotta a politizálást a tényleges tiszteknek, s tette ezt azért, mert – amint a parancsban olvasható – „még mindig fordulnak elő olyan sajnálatos esetek, amelyekből arra kell következtetnem, hogy egyes tényleges tisztek pártpolitikai elveket vallanak és nyilvánítanak, s ezzel a legsúlyosabban vétkeznek a hadsereg fegyelme ellen.”

Végezetül nézzük, mi volt az előzménye a Délvidék visszafoglalásának. Az első világháborút követő mintegy 20 évig tartó időszak következetes magyar politikájának revíziós célkitűzéseit az 1930-as évekre a megváltozott nemzetközi helyzet, illetve a magyar követeléseket részlegesen támogató német és olasz politika lépései sikerre „vezették”. Az első bécsi döntés (1938. november 2.), Kárpátalja visszacsatolása (1939. március 15–18.), majd a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után a magyar revíziós céloknak gyakorlatilag egyetlen és az utolsó iránya, a déli irány maradt, a Jugoszláv Királyság. Jugoszláviával – a volt kisantantállamok közül egyedüliként – a trianoni békediktátum aláírását követő időszakban Magyarország igyekezett a lehető legjobb kapcsolatokat kiépíteni. Ennek egyik sajátos megnyilvánulása volt a mohácsi csatavesztés 400. évfordulójára megrendezett emlékezésen (1926) az államfő, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó beszéde, amelyben a délszláv állammal kapcsolatos viszonyok javítását, a közös múltat és a szerbek katonai erényeit is hangsúlyozta. Az államfői beszéd – amelyet egyes vélekedések szerint Horthy a miniszterelnökkel, Bethlen István gróffal előzetesen „nem egyeztetett” – érdemi válasz nélkül maradt. Ettől függetlenül az 1929-ben Jugoszláv Királyság nevet felvett délszláv állammal volt a legelfogadhatóbb a kapcsolata a Magyar Királyságnak. E kapcsolat látványos romlását eredményezte az 1934-ben Marseille-ben végrehajtott merénylet, amelyben a jugoszláv király – I. Sándor – és a francia külügyminiszter – Jean Louis Barthou – életét vesztette. A jugoszláv és francia állam képviselői a merénylettel Magyarországot is kapcsolatba hozták és a Nemzetek Szövetsége is „vizsgálódott” az ügyben. Végezetül nem született Magyarországot elítélő határozat, de a kapcsolatok javulására éveket kellett várni. Ez a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett változások eredményének volt betudható. Az 1930-as évek közepétől a Német Birodalom sorra-rendre látványos külpolitikai sikereket ért el az egykori győztesekkel szemben. Nagy-Britanniát és Franciaországot folyamatosan engedményekre „kényszerítette”, és e sikerek Európa helyzetét jelentősen megváltoztatták. Az 1939. szeptember 1-jén megkezdődött német–lengyel háborút rövidesen Németországnak küldött brit és francia hadüzenet követte – tényleges katonai lépések viszont nem! –, majd a Szovjetunió is bekapcsolódott a lengyelek elleni hadműveletekbe, és az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-megállapodás értelmében jelentős lengyel területeket foglalt el. A háború kitörését követően – 1939. szeptember 5-én – vitéz Náday István tábornok, a II. világháború éveinek egyik jelentős magyar katonai vezetője naplójába többek között ezeket írta: „Magyarország célkitűzése ma Erdély visszafoglalása. Románia jelenleg semlegesen ingadozik a tengely és az Entente közt, érzelmi vonalon Entente. Jugoszlávia a horvát kiegyezés áldozatát a külső erőkifejtés érdekében azért hozta, hogy minden eshetőségre felkészüljön. Lelkileg Entente, és gondosan ügyel, hogy a tengelynek ne adjon okot a fizikai beavatkozásra. Ebben a környezetben Magyarország nem tehet mást, mint (amit) tesz, tudniillik vár, lehetőleg kevés feltűnéssel addig, míg nem kerül kenyértörésre a dolog. Legbölcsebb hallgatni.” Magyarország az adott időben valóban hallgatott és igyekezett felkészülni. A magyar politikai és katonai vezetés erőfeszítései eredményeként hirdette meg még Darányi Kálmán miniszterelnök az úgynevezett „győri programot”, amely az ország védelmi képességeinek fejlesztésére 1 milliárd pengő felhasználását kívánta biztosítani. Ebből 600 millió közvetlenül a magyar királyi honvédségre, míg 400 millió a védelmi képességeket erősítő beruházásokra terveztetett. Ugyanezen esztendőnek Magyarország szempontjából meghatározó jelentőségű eseménye volt a kisantantállamok 1938. augusztusi bledi tanácskozása, amely tudomásul vette Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, és ezzel gyakorlatilag felülírta a trianoni békediktátum katonai előírásait, amelyeket egyébként Magyarország az 1920-as évek végétől, az 1930-as évek elejétől már nem tartott be. Az 1941. április 6-i német támadással megkezdődött a német–jugoszláv háború, amelynek Teleki Pál halála után Magyarországon már nem igazán volt ellenzője. Az államfői döntést – amelyet a katonai felső vezetés tagjai egyértelműen támogattak – senki sem merte vagy kívánta megkérdőjelezni. A Horvátország önállóságát kinyilvánító zágrábi döntést (1941. április 10.) követően pedig megszületett a hadparancs, amely 1941-ben már tényleges hadműveletekbe küldte a magyar királyi honvédség kijelölt seregtesteit:

„Hadparancs! Honvédek! A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az 1000 éves déli határokra. Budapest, 1941. április hó 10. napján. Horthy s. k. vitéz Bartha s. k.”

Reméljük, hogy az érdeklődő olvasók ezen írások segítségével közelebb kerülhetnek múltunk megismeréséhez, mert annak ismerete nélkül nem érthetjük meg a jelent, és nehezebben tervezhetjük a jövőt.

(Szakály Sándor: Történelem és publicisztika; Magyar Napló, Budapest, 2015)

M.A.