2015.07.26.
Csurka István: AZ ÖRDÖG A RÉSZLETEKBEN
VAN
A Fidesz rettentő
zavarban van. Ezt a fiatal társaságot kegyetlenül megtáncoltatták.
Becsületükre legyen mondva, férfiasan szembenéztek helyzetükkel.
Számukra egy út volna járható: tovább közelíteni a nemzeti
radikalizmus felé, levetkőzni ezt a liberális maskarát, akár
ki is lépni a Liberális Internacionáléból, és a tőlük
megszokott keménységgel opponálni.
Mint tudjuk. Ezért
egy apró kis részlet a vasárnapi sajtóból: „Szekeres Imre
nyitotta meg a sajtótájékoztatót. Arcán elmaradhatatlan
mosolyával fogott bele mondandójába.” Most, hogy a Kommunisták
Magyarországi Pártja, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar
Szocialista Munkáspárt jogutódja, minden titkainak továbbvivője,
a szociáldemokratásodó MSZP abszolút győztesként beevezett a
parlamentáris demokrácia teljhatalmába, egyből a „Mosoly
országa” lettünk.
A győztesek
mosolya természetes. Itt azonban másról van szó. Ezeknek az
elvtársaknak ugyanis hátra van csavarva a karjuk, és közben
mosolyognak. Ez a mosoly takaró. Nem szabad észrevennie
senkinek, hogy az elvtársak félnek. Mosolyogva buknak bele a
koalícióba az SZDSZ-szel, nehogy a másik kezüket is hátracsavarják.
El akarják
hitetni a társadalommal, hogy ők most már ilyenek: mosolygós,
mindenkinek jót akaró bácsik, nénik. Szeretik a népet. Közben
persze volt belügyminiszterük elbattyog az Állambiztonsághoz,
megtárgyal egyet-mást az ott partizánként megbújt elvtársakkal,
és a mosoly alatt szépen megszervezik a társadalom újbóli
ellenőrzését.
EZUTÁN MINDEN
EGYEDURALMI DOLOG MOSOLY ALATT TÖRTÉNIK. Az MSZP és különösen
Horn Gyula fél az SZDSZ hátterétől és szamizdatosaitól.
Tudja, hogy nem elég Edgar Bromfmannt, a Zsidó Világkongresszus
elnökét gyorsan kitüntetni, mint tette az MDF kormánya színre
lépésekor és a Németh-kormány is, hanem koalícióra kell lépni
az SZDSZ-szel. Minthogy ezt logikailag is zavarja az ötven százalék
fölötti eredménye, rá kell borítani a mosolyszőnyeget.
Kínos lesz,
amikor rájönnek, hogy már csak ők mosolyognak, a társadalom
pedig vagy átkozódik, vagy röhög.
Érthetetlen
mindezen felül az időhúzás. Miért kell ennyi idő, vacakolás,
kétszeri megtárgyalás mindenhez? Miért nem lehet ezt a kikényszerített
és már régen elhatározott koalíciókötést egy ültő
helyben megbeszélni? Csak nem azért, hogy az előző kormánynak
legyen ideje egy csomó kínos szálat elvarrni, néhány drákói
gazdasági intézkedést, mint például ez a mostani benzináremelés,
még magára vállalni, és végül a zsidó kárrendezési egyezményt
aláírni.
A parlamentben
maradt vesztesekben mintha kezdene elülni a fájdalom. Belenyugvás,
apátia érződik. Ennek így kellett lennie, mondogatják. A pártok
elitje kettéoszlik. Az Országgyűlésbe bejutott krém helyzete
4 évre biztosítva van. Ezek nem fognak semmit tenni az MSZP
ellen, nekik ez így jó, mert minél kisebb létszámúak, annál
több bizottsági hely esik egyik-egyikre. A kint rekedtek viszont
anyagi gondokkal kénytelenek szembenézni. Le kell építeni a pártapparátusokat
is. Így az egykori hű alkalmazottakból éles szemű kritikusok
válnak. Mielőtt becsapják az ajtót. A teljes csőd csak most
kezd megvilágosodni és valóságos alakot ölteni.
AZ MDF-BEN KÉT FRONT VAN. A parlamenti csoportban a
Szabad György–Szabó Iván-féle liberális csoportnak van erős
többsége, és mihelyt Boross Péter már nem lesz miniszterelnök,
jól odavágnak neki. A népi szárny a frakcióban Für Lajosból
és Lezsák Sándorból áll. Lezsákot esetleg tűz alá veszik,
hogyha az ügyvezetésről lemondott, mondjon le a mandátumról
is.
Mindez a pártban
még csak annyira van másképpen, hogy ott még nem dőlt el
semmi, de figyelembe kell venni, hogy az MDF életében még soha
nem fordult elő, hogy a tagság és a választmány valamit is rá
tudott volna erőszakolni a vezetésre. Ez egy örökké morgolódó,
mazochista hajlamú párt, amelyik szereti, ha ostorral vezetik félre.
Ami azt illeti,
cudar egy ellenzéknek nézünk elébe. Torgyán Józsefnek valóban
számos oka van, hogy több mint szemrehányással nézzen egykori
félreállítóira, de vajmi keveset tud tenni mert politikailag
most már mégsem lesz indokolt, hogy kénköves átkait továbbra
is ellenzéki társaira, az MDF-re szórja, és az MSZP–SZDSZ-re
visszamosolyogjon.
A Fidesz rettentő
zavarban van. Ezt a fiatal társaságot kegyetlenül megtáncoltatták.
Becsületükre legyen mondva, férfiasan szembenéztek helyzetükkel.
Számukra egy út volna járható: tovább közelíteni a nemzeti
radikalizmus felé, levetkőzni ezt a liberális maskarát, akár
ki is lépni a Liberális Internacionáléból, és a tőlük
megszokott keménységgel opponálni.
Mert mondjuk ki,
az úgynevezett „konstruktív ellenzék” fából vaskarika
ebben a helyzetben, mert valamely ellenzék először is vagy
kicsi, vagy nagy. Ha van elég súlya és a döntések előtt meg
kell venni, akkor lehet „konstruktív”, ellenben, ha ilyen
kicsi, mint a mostani, akkor a konstruktivitás felajánlása csak
az, ami: felajánlkozás. Jelen esetben bagóért. Hiszen
kicsinyekről van szó. Ez is benne van Szekeres Imre mosolyában.
EZALATT SZLOVÁKIÁBAN SZOMORÚ DOLGOK TÖRTÉNNEK.
Az ottani parlament elvetette a helységnévtábla-törvényt. Méghozzá
három magyar szavazatával, pontosabban tartózkodásával és
egy nem szavazatával. Ez a legszomorúbb.
A három magyar azért
nem volt képes elfogadni ezt a törvényt, mert az eredetileg
beterjesztetthez és a demokratikusabb szlovákokkal
egyeztetetthez képest jelentősen megcsonkították. Ezzel
gyakorlatilag az egészet elvető Meciarék malmára hajtották a
vizet. Sokat ártottak az Együttélésnek is. Az viszont igaz,
hogy ily módon Szlovákia nem teljesített egy Európa Tanács-i
előírást.
Van azonban a
dolognak egy vetülete, amiről nem beszélnek sehol. Miről is
van szó? Egy demokratikus ország parlamentje több napon át vitázik
azon, hogy ki lehet-e írni helységneveket az ott lakók, az ott
lakó kisebbség nyelvén is. Micsoda? Erről valóban lehet
vitatkozni abban az Európában, ahol tömegsírokat töltenek meg
hullákkal? Miért nem elég ehhez egy kormányrendelet vagy egy
önkormányzati döntés? Mi van itt?
Vagy ez csak egy
abszurd dráma? Sem a mostani, sem a következő kormány nem
hunyhat szemet e fölött a kisantant-kudarc fölött. És akkor a
Duna eltereléséről még nem is beszéltünk.
Most volt egyébként
a trianoni békekötés 74. és a normandiai partraszállás ötvenedik
évfordulója. A világtörténelem egyik legnagyobb hadmozdulata
volt a partraszállás, amelyet évekig készítettek elő, hogy döntő
anyagi fölény biztosítsa sikerét, de amelyre nem kerülhetett
volna sor, ha huszonnégy évvel korábban nem kötik meg a rossz
békeszerződések sorozatát, Versailles-ban és Trianonban. Ezt
persze most nem hangsúlyozzák az ünnepi szónokok. És Romániában
nem kellene nyelvtörvénnyel kínlódni és Szlovákiában helységnévtábla-törvénnyel,
és a Balkánon nem volna annyi tömegsír, és végül nem lett
volna Szovjetunió.
Ez itt most nem
kesergés. A jövő érdekében kell megemlíteni mindezt. A tisztánlátás
a jövő előfeltétele.
MILYEN ALAPOKRA KELL HELYEZNÜNK AZ ÚJ VILÁGOT?
Legyenek benne kis és nagy népek, olyanok, amelyek rendelkeznek
történelmi jogokkal és olyanok, amelyek nem? Legyenek benne határok
közé szorítottak és olyanok, amelyek menekülni kényszerülnek
a szülőföldjükről?
A változás ígérete
nemcsak a normandiai partraszálláskor, hanem ’89-ben is a
demokrácia volt. S lett? Részben, olyan, amilyen. De a demokráciában
az is benne van, többek között, hogy egy-egy nép szabadon akar
beszélni a saját határairól.
Nem lehet azt
mondani egy demokratikus útra állt népnek, hogy a határkérdéseidről
nem beszélhetsz, mert akkor többé nem ismerünk el demokratának.
Nemcsak azért, mert az új világ ígéretében ez a szabadság
is benne volt, hanem azért sem, mert a népek közössége semmit
nem volt képes tenni azokkal szemben, akik nemcsak beszéltek saját
határaikról, hanem brutálisan gyilkoltak is „életterükért”.
Így a normandiai
partraszállás dicső tett marad, igen rossz következményekkel:
Európa nem volt képes kellő védelmet biztosítani az európai
kisebbségeknek. A Balladur-tervet éppen úgy nyirbálták
keszegsoványra, mint a szlovák parlamentben a helységnévtörvényt,
és végül mindegyiket ad acta tették.
A Magyar Televízió
viszont bemutatott a partraszállás emlékére egy gyönyörű
BBC-filmet, óriási színészek közreműködésével. Idős férfiak
és hölgyek érkeznek a megújult, modern Normandiába, hogy emlékezzenek
a partraszállásra. Öreg katonák, akik együtt harcoltak,
britek és amerikaiak. Hozzák magukkal akkori vetélkedő ellentéteiket.
Meg a nagy csata emlékeit, borzalmait és szenvedéseit, helytállását.
Mutogatják a sebeiket egymásnak, emlékeznek. Végül kiderül,
hogy van köztük egy német asszony is, akinek a férje ott
nyugszik a német temetőben. Kéri, hogy az ő sírjához
menjenek ki. Nagyon nehezére esik ez az ősz hadfiaknak. Egész
életük pátoszát a németek elleni harc adta. Ámde a katonai
tisztesség, a bajtársi szellem és a mindent elmosó idő kötelez.
Állnak megrendülten a volt ellenség sírja előtt, és a legsérültebb
végül elkezdi dúdolni a Horst Wessel-dalt. A többiek utána.
SAJNOS AZONBAN EZ CSAK EGY SZÉP FILM a világ
legjobb színészeivel. A politikai ripacséria ettől csillagászati
távolságra acsarkodik.
(1994)
|