vissza a főoldalra

 2015.07.31. 

Nem egy szükséges plusz

Miért bízunk? Megismerjük-e Istent személyesen? Sajátunkká válik-e az, amit megtapasztalunk belőle, megtanulunk róla? Isten mindig végtelenül szeret minket, bármit is teszünk, bármilyen lelkiállapotban vagyunk, ha hitehagyottnak is érezzük magunkat. Mi bízunk-e benne, hogy bármit tesz velünk, bármi történik az életünkben, Ő ugyanúgy szeret, mellettünk van? – ezek voltak a 2015-ös Csillagpont utolsó főelőadásának főbb gondolatai.

 A Csillagpont harmadik reggelén már többen érkeznek késve a nagyszínpadhoz. Fáradtan csillogó szemeikből látszik, hogy sokáig tartott a koncert és az utána kezdődő beszélgetések. Mégis megérkezik mindenki, várja, hogy találkozzon Istennel és a többiekkel. Az elmúlt napok során már megtapasztalt közösség újra létrejön. A nap sem süt annyira, közelebb is lehet menni. Közelebb egymáshoz, közelebb a színpadhoz. A tér megtelik, nemcsak emberekkel, de Isten jelenlétével is.

 Erősebb épül

  „Ez a hét olyan, mint egy puzzle. A délelőtti előadások és az esti áhítatok összeállnak, mint egy kirakós játék darabkái” – kezdte előadását Sóskuti Zoltán, a találkozó hangsúlyos üzenetét is összefoglalva: az elmúlt napokban hallhattuk, hogy ki kell szállni a csónakból, le kell mászni a fáról, belépni a tüzes kemencébe; ki kell lépnünk a megszokásainkból, a kényelmi zónánkból, hogy Istennel találkozhassunk.

 Az előző napi előadás fő témája a csalódás volt. Gyakran érezzük úgy, hogy csalódunk Istenben. Az igazság azonban az, hogy nem Istenben csalódunk, hanem abban a képben, amit róla alkottunk magunknak. Ilyekor összeomlik a hitünk, a bizalmunk Benne, hitehagyottnak érezzük magunkat. Erre az összeomlásra viszont szükség van, ha a hitünk nem volt elég erős, hogy megálljon a viharban. Azért van szükség arra, hogy néha széthulljon bennünk minden, hogy ami újjáépül, erősebb és biztosabb lehessen. „Soha ne add fel! Kezdd újra az építkezést! Ha már Istenben nem tudunk újra építkezni, akkor kiben tudnánk?” – tette fel a kérdést az előadó.

 Sajáttá vált bizalom

 A kérdések folytatódtak: miért bízom? „Sokszor érzem, hogy amit hiszek és vallok, az nem az én hitem. Másoktól kaptam, átvettem, megtanultam, de nem személyesen az enyém.”  A csalódásaink, kérdőjeleink elbizonytalaníthatnak bennünket. Ilyenkor derül ki igazán, hogy milyen is a bizalmunk Istenben. Miben hiszünk, valóban a miénk-e az a hit, amiről máskor talán el sem gondolkodunk, csak elfogadjuk? Érezhetjük magunkat távol Istentől, lehet, hogy nem tudunk imádkozni, nem vágyunk a bibliaolvasásra. Ez mindenki számára ismerős lehet. „Egy valamihez viszont kötözzétek oda magatokat: Isten akkor is, ennek ellenére is úgy szeret, ahogy vagy!” Erre pedig az életünkben, a történeteinkben ott a bizonyosság. És nemcsak a sikertörténetekben.

 Az ördög megpróbál mindent, hogy távol tartson Istentől, kicsavarja a kezünkből a Bibliát. Pedig már évezredek óta, bármilyen kegyességi irányzatról legyen szó, mindig Isten igéje mozgatta az embert. Sóskuti Zoltán amellett érvelt, hogy a Biblia egyszerre isteni és emberi. Isteni, hiszen az Ő üzenete számunkra. Viszont emberi is, mert tökéletlen emberek életét olvashatjuk benne, nem szuperhősöket mutat be, hanem gyarló, hibákkal teli embereket. A számtalan példa közül elég Ábrahámra, Jákobra, Péterre, Pálra gondolnunk, hogy meglássuk: Isten legnagyobb emberei sem voltak „szupermenek”, de abban volt az erejük, hogy „oda voltak láncolva Istenhez”.

 „Istent csak a szereteten át tudjuk megismerni” – mondta a rákoskeresztúri lelkész. Az embernek van egy gyermeki hite. Ennél szebb nincs is. Szükség van azonban arra, hogy felnőtt hitünk legyen: a felnőtt hit a megélt bizalom, az elköteleződés és engedelmesség, az, hogy sajátommá válik mindaz, amit Istentől kapok, amit róla tudok. „Nem elég tudni, hogy Isten jó, bölcs és hatalmas. Rá kell tennünk erre az egész életünket. A bizalom nem egy szükséges plusz, hanem az egész életünk” – hangzott el a színpadról.

 Az álmos szemek lassan felébrednek, sokak kezében még ott van a reggeli kávéjuk. Az előadás mondatai, Isten üzenete viszont erősebb a kávénál is. Most itt az életünkről van szó. Ki merjük-e engedni a kezünkből az irányítást? Merjük-e azt mondani Istennek, akkor is szeretlek, ha rossz történik velem? Bármit teszel velem, akkor is szeretlek és szeretni foglak? Rád bízok mindent? – komoly kérdések, súlyod dolgok. Önmagunkban sem tudunk bízni, hát még egy olyan Istenben, akit nem látunk. Ő viszont lát minket és mindig szeret.

 A közösség ereje

 Istent szeretni csak úgy lehet, ha elköteleződünk felé. Ennek jele a reformátusoknál a keresztség és az úrvacsora. „Ezek azok a pontok, amikhez rögzítheted magad. Ezek a jelei annak, hogy Isten már akkor igent mondott ránk, amikor mi még nem is tudtunk róla.” Az Ő szeretete pedig bennünk is szeretetet szül. Ez nem egy rövid fellángolás, ez a Szentlélek ereje, Tőle kapjuk a hitet, a bizalmat, az erőt.

 „A hit nem individuális, hanem közösségi dolog. Együtt ábrázoljuk ki, hogy jó Istenben bízni.” Az előttünk járók példája mind megannyi felkiáltójel számunkra; megtanít arra, hogy nem vagyunk egyedül. Együtt, Isten népeként élhetünk itt a világban, lehetünk az Ő gyermekei, hiszen, ahogy Sóskuti Zoltán is zárta az előadását, „egy a hit, egy az Isten, egy a keresztség.”  

A rákoskeresztúri lelkész egy meglepetés-előadással is készült a fiataloknak, egy énekkel foglalta össze előadása témáját, mert ahogy ő is vallja, az ének sokszor kifejezőbb a szavaknál. Miután befejezte, feltette azokat a kérdéseket, amik már mindannyiunkban forogtak: hol tartunk a saját életünkben? Képesek vagyunk-e teljesen rábízni magunkat Istenre és kimondani, hogy bármi történik, mi hozzá tartozunk, az övéi vagyunk?

Feke Eszter

(reformatus.hu)