vissza a főoldalra

 2015.07.31. 

Csorja Gergely: A magyarság helye a XXI. században (IV. rész)

– Gazdasági kiszolgáltatottság –

A második világháborút követő időszakban a gazdasági potenciállal, tudással és valamennyi tőkével rendelkező középosztály tudatos elszegényítése indult el. Ezzel együtt természetesen a magyar gazdaság alapjainak szétverését is végrehajtotta a Rákosi-rendszer, hogy helyébe megpróbáljon felépíteni egy tervgazdálkodás alapú, Moszkva igényeinek megfelelő gazdasági struktúrát. Nem sikerült.

Az 1956 utáni időszak nagy kérdése volt, hogy a Nyugat anyagi eszközei nélkül fenntartható-e az ún. munkás-paraszt kormány működése. A szovjet vezetés ugyanis nem kívánta finanszírozni a teljesen elhibázott magyar gazdasági fejlesztéseket – tegyük hozzá, hogy feltehetőleg nem is tudott volna eszközöket biztosítani valamiféle ésszerű gazdasági fejlesztéshez – ráadásul Kádár rendszerének legitimitását az adta, hogy 1957-től Fekete János, Kádár megbízásából, a szovjet rezidentúra egyetértésével biztosította a Rákosi rendszer nyugati hitelezőit, hogy a hitelek visszafizetése megtörténik.

A gazdasági problémák kérdését így, valamint a nyílt terror alkalmazása miatt el lehetett odázni 1968-ig. A Kádár által kiépített rendszer, a gulyáskommunizmus rendszere valójában Fekete János és a pénzvilág még néhány más, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező emberének találmánya. Az új gazdasági mechanizmus, mely létrehozott egy második gazdasági teret a tervgazdálkodási rendszer mellett – decentralizált döntések, valamiféle piaci árak, és valamiféle bérverseny, illetve a később e folyamat következményeként kialakuló háztáji, gebin és egyéb lehetőségek a magángazdaság szürke megjelenése – valamint a nyugati technológiák adaptálása a tervgazdálkodásba rendkívüli anyagi forrásokat igényelt. Ezeket a forrásokat – és jelentős részben azok elköltését – ugyanezen körökből származó csoportok intézték. (A külföldi nagy gyártóknak nem egyszer ügynökei, dealerei működtek Magyarországon, akik még akár magyar állampolgárok is lehettek, és akik feketén, de jutalékot is kaptak az eladások után, és akik ezzel a pénzzel – vagy annak egy részével – ösztökélték az állami vevőket.)

A fenti folyamat eredményeként a magyar állam 1990-re 22 milliárd dollár adósságot halmozott fel (64 HUF/USD árfolyamon, ami mai vásárlóértéken 50 milliárd dollárnak felel meg, ma az államadósság valahol 70-80 milliárd körül mozog). Az 1990 utáni időszakban a magyar piacon megjelenő pénzintézetek, illetve a nemzetközi pénzpiacok a magyar – és a többi exkommunista – állam finanszírozását rendkívül drágán folytatták. A szabad rablásnak a Nyugat államai utat engedtek, a magyar politika és a gazdasági élet pedig a Magyarországon meglévő vagyonok – melyek a rendszer természetéből adódóan állami tulajdonban voltak – értékét tőkehiányra hivatkozva nevetségesen alacsonyan határozták meg.

Ezzel párhuzamosan – éppen a fenti folyamatok miatt – az ébredező magyar magángazdaság rendkívül drágán és szinte vállalhatatlan feltételek mellett tudott tőkéhez jutni. A forint teljes konvertibilitását, tehát hogy a forinttal a nemzetközi pénzpiacokon szabadon lehessen kereskedni, az állam – amúgy helyesen – sokáig elodázta (2001), de nem teremtette meg a magyar magángazdaság finanszírozásának feltételeit a jelentős költségvetési egyensúlytalanságra hivatkozva.

És valóban. A 22 milliárd dolláros örökölt adósság pillanatok alatt az egekbe szökött. Azok az indítványok, melyek az adósság elengedésére vagy átváltására vonatkoztak óriási ellenállásba ütköztek. Az ellenállás elsődleges oka, hogy az akkor már politikai és elsősorban tömegtájékoztatási birodalmakat, kapcsolati rendszeren keresztül mozgatott bértollnokokat és álszakértőket felvonultató hatalmi csoport, mely minden politikai erőben jelentősen képviseltette magát és melynek közvetlen anyagi és hatalmi érdeke fűződött ahhoz, hogy a magyar állam a szocializmusban értelmetlenül elherdált pénzeket a rendszerváltás után magas kamat mellett fizesse tovább, sőt hogy még több, még rosszabb feltételekkel megszerezhető adósságot vállaljon magára, diadalmaskodott.

Ugyanakkor ebben a csoportban valódi gazdasági tehetséggel megáldott, önálló, működő, tartósan profitot termelő birodalmakat kiépíteni képes emberek alig voltak. Többnyire megelégedtek a baksissal, melyet a helyzetet gátlástalanul kihasználó nyugati befektetők svájci, liechtensteini, majd egzotikusabb országokban található bankszámlákra tettek, vagy egyszerűen készpénzben átadtak. Így herdáltak el komplett iparágakat pár millió dollár kenőpénzért. Ezért nem alakult ki jelentős magyar tőkésréteg, ezért alakult ki az a helyzet, hogy a leggazdagabb magyarok vagyona meg sem közelíti a környező országok moguljainak vagyonát. A legtöbb volt KGST országban ugyanis többen képesek voltak úgy ellopni ágazatokat, hogy azokat üzemeltették, és nem nyugati befektetőknek játszották át.

A jelentős magyar tőkésréteg hiánya – egyéb okok mellett – odáig juttatta a magyar gazdaságot, hogy a GDP legnagyobb részét termelő vállalkozások tulajdonosai között alig találunk magyar állampolgárt.

A magyar termelőszektorok többségében a meghatározó szereplők külföldi óriáscégek. Ezek természetesen foglalkoztatnak magyar beszállítókat, alkalmazottakat, azonban Magyarország szempontjából, a magyar emberek szempontjából ez olyan elenyésző nyereséget jelent, hogy gyakorlatilag érdektelen. Ráadásul az óriáscégek olyan vállalásokat tesznek a pályázatokon – melyek persze többnyire számokkal való bűvészkedések, illetve kihasználása óriási erőfölényüknek –, hogy magyar vállalkozások ezekben a nagy projektekben alig tudnak részt venni. Egy GE, Mercedes, Audi és a többi bármennyi önerőt képes igazolni, bármilyen forgalmi mutatókat képes prezentálni, ráadásul ki merészelne ellentmondani egy ekkora cégnek, amikor egy-egy szerelősorának, beruházásának az értékét számszerűsíti. Ki merné vállalni, hogy mondjuk a GE egészségügyi fejlesztései nem egymilliárd x-et, csak egymillió x-et érnek?

A pályázatok elbírálásánál, még az egyedi kormánydöntések esetén is ezek a számok számítanak. A magyar vállalkozó akár a perpetuum mobilét is kitalálhatja, biztos lehet benne, hogy az óriáscég amúgy húsz éve meglévő technológiai fejlesztése előnyt élvez vele szemben, a számadatok és vállalások miatt.

És itt eljutottunk a magyar gazdaság másik hatalmas nehézségéhez, a gigantikusra növelt bürokráciához. Az átlag, tehetséges, dolgozni képes és akaró, ugyanakkor gyarapodni vágyó magyar előtt lényegében három út, három lehetőség adott. Ezek között a gyarapodni képes, tisztességes, értelmes tevékenységet folytató vállalkozás létrehozása nem szerepel. Szerepel a multi, mint relatíve jól fizető, ámbár annál bizonytalanabb karrierlehetőség, szerepel a csalásra alapuló, az állam emlőjén himbálódzó félfekete, félszürke vállalkozás, és szerepel az állami szféra. A legbiztosabb megélhetést, a legkockázatmentesebb és egyben legidegőrlőbb utat az állami szféra jelenti.

Ma Magyarországon messze a legnagyobb szereplő az állam. Az állam az elmúlt 20 évben átlagosan 6-700 ezer embert fizetett közvetlenül a költségvetésből és legalább ennyit közvetve állami cégeken, szervezeteken, önkormányzatokon keresztül. Ezenfelül a csak az államból élő cégek sokasága azt feltételezi, hogy ma a költségvetésből, mint elsődleges forrásból közel másfél millió ember kapja a havi fizetését.

Ezeknek az embereknek egy része üzemelteti az államot, az egészségügyet, az oktatási rendszert és a többit, de legalább ekkora az a rész, mely semmit sem ad a magyar élethez. Sőt hátráltatja azokat, akik valódi, értelmes, alkotó tevékenységet folytatnak. Félreértés ne essék: ez nem ezeknek az embereknek, a különböző hivatalokat, hatóságokat és ki tudja miket megtöltő tömegnek a hibája. Ők csak elvégzik a feladatokat, csak használják a túléléshez szükséges rutint.

Ugyanakkor a Crozier által nagyszerűen feldolgozott bürokratikus mechanizmusok vadhajtásai ebben a rendszerben burjánzanak. A politikai vezetés, még ha felismeri is ezt a problémát (lásd Lázár szekszárdi vagy Orbán Kossuth rádiós megnyilvánulásait), akkor is tehetetlen, egyrészt a hatalmas ellenállás, a teljes államapparátus ellenkezése miatt – hiszen az államapparátus elemi érdeke, hogy minél nagyobbra duzzadjon –, másrészt a politikai kockázat okán. Melyik politikai formáció vállalja a biztos bukást, miután nekimegy és kétségessé teszi közel egymillió ember és családjaik egzisztenciáját?

Ugyanakkor az öncélú bürokrácia végletesen megnehezíti a kis apparátussal, kevés tőkével rendelkező magyar vállalkozások amúgy is kétséges kiugrását.

Ebben a helyzetben a politikának nincs más választási lehetősége, mint hogy a külföldi óriáscégek idecsábításán dolgozik, és abból próbálja a legjobbat kihozni. Hogy ez milyen torzulásokat, illetve félrevezető adatokat produkálhat, arra nézzük meg Magyarország kivitelét Kínába.

Több egybehangzó és független forrás szerint a Kínával kialakult rendkívül jó politikai viszony Orbán Viktor személyes erőfeszítéseinek köszönhető. Ezt a kapcsolatot gazdaságdiplomáciai oldalon próbálja kihasználni az ország, és bizonyos számok azt mutatják, hogy egyre növekszik a kivitel. Azonban, ha alaposan szemügyre vesszük a számokat, akkor kiderül, hogy a 2 milliárd dollár értékű exportból, 1,1 milliárdot tesznek ki az AUDI motorok, a fennmaradó rész háromnegyedét más multinacionális vagy külföldi óriásvállalatok, és a részben-egészben magyar tulajdonú vállalatok mindössze 200 millió dollárnyi árut értékesítenek Kínában. Ez egy közepes nyugati gyár termelése, vagy annyi se.

Miközben az Európai Unió mint szabadkereskedelmi szövetség, valamint az EU pályázatai elvileg megteremthetnék a magyar tulajdonú vállalkozások felemelkedésének lehetőségét, éppen az EU-ból érkező óriásvállalatok fölözik le a magyar piac hasznát, aknázzák ki a lehetőségeket. És ehhez a mindenkori kormányzat csak tapsolni tud és kérni, hogy még több termelő kapacitást, tőkét hozzanak be, mert az legalább adóbevételt, munkahelyeket, valami kicsi besszállítói kapacitást teremt. És természetesen rendkívül jól mutat a statisztikákban.

Csakhogy ebből nem lesz magyar tőkésosztály, márpedig a sokat idézett Piketty szerint – és szerintem is – a tőke jövedelme arányosan mindig nagyobb lesz, mint a munkából származó arányosított jövedelem. Ráadásul a tőkekoncentráció méretével a jövedelem mértéke is nő. Ilyen körülmények között meghatározó magyar tőkésosztály kialakulásának esélye sincs.

Márpedig a XXI. században a hazai tőkekoncentráció jelentősége óriási lesz. A központosított rendszerekben (lásd a cikksorozat III. részét) az egyes nemzeti hatáskörben lévő állami gazdaságirányítási eszközök mennyisége drasztikusan csökkenhet. És akkor csak egyetlen szempont létezik egy-egy nemzet gazdasági sikerében: Mennyi tőkét tudtak a nemzet tagjai felhalmozni.