vissza a főoldalra

 2015.06.05. 

A művészet nem távolodhat el az élettől

Erdélyben úgy neveltek, hogy megalkuvás nélkül a magyar közösségért dolgozzam

Ferencz Ernő szobrászművész 1944-ben született Csíkszeredában. 1968-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán diplomázott. Mesterei: Hunyadi László, Izsák Márton, Szervátiusz Jenő, Kós András, Virgil Fulicea. A Hargita-műhely tagja volt. 1989-ben telepedett le felségével, Bakos Erzsébet textilművésszel Magyarországon. 1969-től kiállítóművész. Számos munkája született a híres gyergyószárhegyi alkotótáborokban, ezek egy része az ottani szoborparkban látható.

Köztéri művei: Nagy István festő (emlékoszlop dombormű – 1975, Csíkmindszent), Zöld Péter emlékmű (1977, Csíkrákos templomkert), Kájoni János portré (1971, Csíksomlyó), Márton Áron (márványszobor – 1988–1990, Gyulafehérvár, a papnevelde udvara), Bretter György síremléke (1980, Kolozsvár, Házsongárdi temető), Bethlen Gábor portré (márvány – 1978, Gyergyószárhegy, szoborkert), Feszület és Mária szobor (1983–87, Tusnádfürdő).

 Erdélyben több köztéri művet készített. Főleg közterekre alkotott?

 – Közterekre is alkottam, de ettől még nem nevezem magam köztéri szobrásznak. Főleg egyházi megrendeléseim voltak. Kivéve Bethlen Gábor-szobromat, mely a szárhegyi művésztelepen készült. A csíkrákosi templomkertben látható Zöld Péter-emlékmű vagy a Házsongárdi temetőben felállított Bretter György-síremlék csak igen tág értelemben nevezhető köztéri alkotásnak. Nem véletlenül mondta egyszer Gergely István kolozsvári szobrászművész: „Ernő, te tulajdonképpen templomkerti szobrász vagy.”

 Én faragtam az első Bethlen Gábor-szobrot Erdélyben

 A köztéri szobrásznak mennyire „kötött” a keze?

 – Szerencsére a megrendelők nem kötötték ki egyetlenegy esetben sem, hogy milyen stílusban alkossak. Így absztrakt szobrot készíthettem Zöld Péter pap emlékének. Ő volt a madéfalvi veszedelem idején a székelyek vezetője. Az osztrákok elfogták, megszökött és kiment a csángókhoz, majd kegyelmet kapott, később Csíkrákoson temették el. Az ő munkásságának erejét jelképesen ábrázoltam egy maggal, amelyből élet fakad. Érdekes módon a szobrot többen úgy értelmezik, mint egy világító gyertyát. Szerintem egy gyertya nem ilyen, de nem zavar, ha valaki mást lát bele a műbe. Semmilyen visszajelzést nem kaptam, hogy nem tartják jónak ezt az absztrakt alkotást. Mivel Zöld Péter a székelység nagy egyénisége, ezért a március 15-ei koszorúzásokat az általam készített szobornál tartják. Ez is azt mutatja, hogy nem kell annyira idegenkedni az elvontabb ábrázolásmódtól az emlékművek felállítása kapcsán. Ha Zöld Péter szobrom naturalista munka, vagy végletesen absztrakt volna, akkor talán ma sem lenne érdekes, egy lenne a sok közül. Így viszont egy különös jellel megjelölt hely, amit a település lakói elfogadnak, és kedvelnek. Ez a legfontosabb. Ugyancsak ilyen emlékmű egykori tanárom, a fiatalon elhunyt Bretter György filozófus, esszéíró síremléke. Ő volt az a gondolkodó, aki megértette velünk, hogy olyan, mint dialektikus materializmus nem létezik. Szerinte vagy materializmus valami, vagy dialektika, s nem lehet a kettőt összeegyeztetni. Így filozófus tanítványai hegeliánusok vagy kantiánusok lettek. Mi, művészhallgatók természetesen nem voltunk filozófusok, de Bretter György előadásait hallgatva világossá vált előttünk, hogy a marxizmus nem egy végérvényesen lezárt, megmásíthatatlan rendszer. Egészen különleges módon jött az emlékmű ötlete. Bretter György még élt, amikor egy lexikont véletlenül éppen az úgynevezett „negyedrendű görbe” címszónál nyitottam ki, ami számomra a filozófus személyiségét adta vissza. Egy olyan szimmetrikus-absztrakt kőbevésett emlékművet készítettem a család felkérésére, amely lefelé szinte egy alsó hurokkal belenyúlik a valóságba, fölfelé pedig megemeli a plafont, a „tudásunk plafonját”. Az alsó hurokban lévő vízszintes és függőleges találkozása utalás Itt és most című cikkére. Ugyanez a motívum jelenik meg az emlékmű hátoldalán, ahol egy rákos daganat elfedi a valóság – felismerés jelképének egy részét.

 Nem volt semmilyen kellemetlensége azután, hogy 1973-ban Bethlen Gáborról szobrot faragott?

 – Erdélyben a kommunizmus idején ez az első Bethlen Gábor ábrázolás, és ugyanez vonatkozik a később készült Márton Áron szoborra is. Elkészítésük időszerűvé vált. Márton Áron az erdélyi magyar kisebbség legnagyobb hatású képviselője a 30-as évektől Szerencsémre semmilyen zaklatásnak nem voltam kitéve miattuk. Talán ma már semmilyen jelentősége nincs annak, hogy ezek az első szobrok voltak kiválóságainkról. De akkor én nagyon fontosnak találtam, hogy nekik emléket állítsak. A Bethlen Gábor szobrot Szárhegyen faragtam, ahol négy-öt évig nevelkedett a későbbi fejedelem. Így, ha meg kellett volna magyarázni, hogy miért pont oda került a szobor, akkor lett volna hivatkozási alapom. Végül is nem kellett magyarázkodnom. A szobor a kolostor területéhez tartozó kertben, szoborparkban lett felállítva, így jogi értelemben nem nevezhető köztéri alkotásnak. Ez azért lényeges, mert a köztéri szobrokra külön törvények vonatkoztak. A Bethlen-szoborra latinul véstem föl a nevet: Gabriel Bethlen.

 Magyarul nem lehetett volna?

 – Magát a nevet magyarul is fel lehetett volna tüntetni. Azért döntöttem a latin mellett, mert a név után ez következett volna: Princeps Transilvaniae Et Siculorum Comes. Számomra nagyon lényeges lett volna, hogy a székelység szerepeljen, ha latinul is, egy szobor feliratán. A szöveg betűit meg is írta Deák Ferenc grafikusművész. Csakhogy ezután már nem hívtak meg a gyergyószárhegyi alkotótáborba, s ezért nem tudtam a teljes mondatot ráírni arra szoborra, amin még dolgozni szerettem volna. Így maradt a művön csak a latin név.

 Petőfi-szobromat eltávolíttatta a bukaresti tanfelügyelő

 Tudtommal a Kájoni János-mellszobrot eredetileg nem Csíksomlyóra szánta.

 – Kájoni János nyomdaalapítónak, a „Cantionale Catolicum „ szerzőjének mellszobrát egy évfordulóra készítettem, és ki is állították a megyei tárlaton. Ez a portré a csíkszeredai – ma Márton Áron nevét viselő – líceum folyosójára kerülhetett volna, de olyanok voltak a körülmények, hogy meg kellett értenem, értenünk, hogy felállítása nem ajánlatos. Végül a nagytiszteletű csíksomlyói ferences atya, János atya vette meg, és a kolostor udvarán áll ma is. Gipszből készült Petőfi-portrémat pedig a Petőfi Iskola folyosójáról távolíttatta el egy Ürményi nevezetű bukaresti tanfelügyelő. Felkeresett egy újságíró, aki arra kért, hogy ezt a portrét ajándékozzam a kászoni kultúrháznak. Igent mondtam, s azóta a Balássy-kúriában lévő szobor előtt emlékeznek meg a kászoni iskolások a ’48-as forradalomról.

 Említette, hogy főleg az egyháztól kapott megrendeléseket. Ebből arra következtethetünk, hogy azok a magyar művészek, akik nem voltak a rendszer kedvencei, csak egyházi megrendelésre dolgozhattak?

 – Ezt nem állíthatom. Erdélyben s egész Romániában közel sem készítettek például annyi köztéri szobrot, mint Magyarországon. Mint mindenhol, ott is sok mindennek kellett összejönnie, hogy meg lehessen nyerni egy pályázatot. Mindenképpen a ritka lehetőségek közé tartozott. Esetemben valahogy úgy alakult, hogy az egyháztól kaptam a legtöbb megrendelést. Ennek nagyon örültem. Tusnádon épült az első modern erdélyi templom, oda Madonna szobrot és egy nagy feszületet faragtam. Beszélgetésünk elején említettük a kötöttséget. A feszület készítése tele van formai, ábrázolási kötöttséggel, de a kifejezés így is nagyon változatos lehet. A tusnádi feszülettel nem a szenvedést igyekeztem hangsúlyozni, hanem inkább a tudatos önfeláldozást. Ahogyan Krisztus is tudta, hogy föláldozta magát az emberiségért, úgy az erdélyi magyar értelmiségre is jellemző volt – abban a korban – egyfajta önfeláldozás. Az elnyomás évtizedeiben is a magyar közösség érdekében dolgoztak a művészek, tanárok, orvosok, mérnökök.

 A Mária Jézussal, a Petőfi, a Bethlen szobor mind figurális alkotás. Mégis absztrakt szobrásznak vallja magát.

 – A csíkszeredai újság ezzel a címmel jelentette meg a velem készített interjút: „Absztrakt szobrásznak készültem”. Valóban erre tettem föl művészi pályámat, az viszont még mindig kérdés, hogy absztrakt művész lett-e belőlem. Számomra igazi szellemi kalandot jelentett az absztrakt. Sokkal többet a figuratív ábrázolásnál. Viszont az absztrakt szobroknál is mindig a valóságból indultam ki. Átélem világunk különböző jelenségeit, s azokat absztrakt formában szeretem megfogalmazni. Az már más kérdés, hogy mi az a szellemi töltet és többlet, ami miatt megéri, hogy hetekig, hónapokig dolgozzak egy szobron úgy, hogy annak az elkészítés örömén kívül alig lesz más hozadéka. Az egyetem elvégzését követően az volt a célkitűzésem, hogy három nagyméretű absztrakt szobrot készítsek életemben. Végül is kettő készült el, a Zöld Péter- és a Bretter-emlékmű. Remélem, sor kerülhet a harmadikra is.

 A sértettség, a lázadás, a tiltakozás nem művészeti kategória

 A mai magyar posztmodern alkotásokhoz képest az említett két szobor nem is tűnik annyira absztraktnak.

 – Bizonyára azért, mert az 1970-es évek absztrakt gondolkodásmódjának megfelelve készültek el ezek a szobrok. Mindegyik absztrakt munkám megmagyarázható, értelmezhető és emberi. Korunk egyik nagy problémája, hogy az élet messze került a művészettől. Ezért ne csodálkozzunk, hogy a modern alkotások többségét nem szeretik. A sértettség, a lázadás, a tiltakozás nem művészeti kategória. A főiskolán arra tanítottak bennünket, hogy téves ideológiai alapon is születhetnek kiváló művek. De csak akkor, ha az alkotáson átszűrődik valamilyen módon az élet, s az életigenlés és az ábrázolás művészi formát ölt.

 A magyarországi művészek a ’70-es és ’80-as években a rendszer elleni lázadás miatt választották az absztraktot. Így volt ez Erdélyben is?

 – A korabeli erdélyi és romániai szemléletben nem nevezték alternatívnak ezt a művészeti magatartást, nem volt egy vagy-vagy-ként megjelenő állásfoglalás. Az volt a felfogás, hogy művészet csak egy van, és vagy művészet valami vagy nem. Teljesen elképzelhetetlen, hogy Brancusira úgy tekintsenek, mint alternatív művészre. Munkássága szerves egységet képez az egyetemes művészettel. Bartók sem alternatív – igen sokat gondolkoztam rajta, hogy miért jöhetett létre ez az „alternatívozás”, mintha lenne a művészetnek egy választható másik oldala.

 Magyarországon nincs egységes művészeti kánon, a hiperrealizmustól a totális absztraktig minden megtalálható. Ez jelent-e valami nehézséget a befogadó számára?  

– Mindenképpen. Csak gondoljunk bele, hogy 30 évvel ezelőtt egész pontosan meg lehetett határozni azt, hogy mi a giccs. Mára annyira elterjedtek a giccses alkotások, hogy sokan kifejezésformának tekintik. Elképzelhető, hogy azért vesznek annyi giccses tárgyat az emberek, mert nem kedvelik azokat az alkotásokat, melyekből az örökös panasz, a nyavalygás árad (egyéni mitológiák!), és sokszor érthetetlenek is, s emiatt életidegenek. Ez lehet az egyik oka annak, hogy alig látogatják a modern művészek kiállításait.

 Említette többször is a főiskolát.

 – A marosvásárhelyi művészeti középiskolába jártam, s ott sokat tanultam Hunyadi Lászlótól, főleg a portrék elkészítésében. Szervátiusz Jenő tanított mintázást az egyetemi előkészítőn. Virgil Fulicea volt a mesterem a kolozsvári képzőművészeti egyetemen, aki a monumentalitás felé próbálta tanítványait irányítani.

 Miért döntött úgy, hogy pedagógiát is végez?

 – Ez nem volt választás kérdése, nem volt külön pedagógia szak, hanem harmadévben tanítottak pedagógiát is, mert az oktatásügy irányítói úgy gondolták, hogy legyen ilyen felkészültségünk is, tekintettel arra, hogy kevés művész tud megélni csak az alkotásból. A csíkszeredai művészeti iskolában tanítottam.

 Évtizedeken át Csíkszeredában élt. A város mennyire pártolta a művészeket?

 – Számos művész tevékenysége kapcsolódott Csíkszeredához. Ők voltak a példaképek, a nagy elődök. A legjelentősebbek közül megemlíteném Nagy Istvánt, Nagy Imrét, Szervátiusz Jenőt, Márton Ferencet, de Szász Endrét is, akik hosszabb-rövidebb ideig tevékenykedtek Szeredában. Portréik, tájképeik, szobraik megjelentek a csíkszeredai polgári elit lakásaiban, gyűjteményeiben. A legjelentősebb műgyűjtő Gál Feri bácsi volt. A XIX. század második felére általánossá vált az igény a kortárs műalkotások iránt. Szokássá vált, hogy a ballagó diákok festményt, szobrot vásároltak emlékként, ajándékként tanáraiknak. Ez is növelte a művészek, a művészet megbecsülését. A város, a megye vezetősége megépíttette a modern Nagy Imre Galériát, művésztáborokat hozott létre, amelyek közül a legismertebb a szárhegyi tábor, támogatta a Művészeti Alapot galériák létrehozásában, műtermeket bocsátott a művészek rendelkezésére és vásárlásaival támogatta a művészeket. Nagy volt az érdeklődés a galériák egyéni kiállításai és a Megyei Tárlat iránt.

 Világjelenség, hogy a festők nevét jobban ismerik, mint a szobrászokét. Ez nem zavarja?

 – Nem zavar, hozzászoktam. Még jelenünkben is, ha egy szobor felállításáról adnak hírt a médiumok, közlik a megrendelő nevét, azt, hogy kik voltak jelen az avatáson, hogy milyen beszédek hangzottak el, de az alkotót sokszor meg sem említik. Néha a szobrász nevét zárójelben tüntetik fel. Ez nevetséges, abszurd dolog. Úgy vélik, hogy nem a szobrász érdeme a szobor, hanem azé a testületé, aki azt megrendelte. Így volt ez az egyházi és a világi megrendelések esetében is.

 Elbocsátottak, mikor beadtuk átköltözési kérelmünket

 Ha kapott megrendeléseket, akkor miért döntött úgy feleségével, Bakos Erzsébet textilművésszel, hogy áttelepülnek?  

– A ’80-as évek végén mindenki azt hitte, hogy sosem ér véget a diktatúra. Arra gondoltunk, hogy Ceausescu halála után majd fia lesz az ország vezetője, és semmi sem változik meg. Azt nem akartuk, hogy gyerekeink abban a társadalomban, a teljes kiszolgáltatottságban nőjenek föl. Egy jobb világot szántunk gyerekeink számára. Ahogy beadtuk átköltözési kérelmünket, rögtön elbocsátottak mindkettőnket az állásunkból. 1989 februárjában jöttünk át, decemberben meghalt Ceausescu, s vele együtt a nevéhez köthető totális diktatúra. Ha tudjuk, hogy egyszer véget ér ez a korszak, biztosan nem indulunk el. Akik mostanában tüntetnek, és azt hangoztatják, hogy Magyarországon diktatúra van, nem tudják, hogy mi is valóban a diktatúra. Mi sajnos tudjuk, ezért szerintem egy felelőtlen és másokat megtéveszteni akaró társaság szervezi ezeket a tüntetéseket.

 Mi várt önökre mint művészekre, mikor átköltöztek Magyarországra?

 – Tudtuk, ha átköltözünk, akkor valószínűleg le kell mondanunk a művészetről. Még a ’80-as évek közepén egyszer kijutottunk Nyugatra, s azt tapasztaltuk, hogy a galériák konganak az ürességtől, s az a művész, aki nem tudott gyorsan és ügyesen tehetsége, munkabírása, kapcsolatai révén előtérbe kerülni, nem ment semmire. Mivel egyikünk sem ért az adminisztrációhoz, nincs jó üzleti érzékünk, ezért beláttuk, nem lesz mit keresnünk művészként Magyarországon. Barátaink segítettek nekünk munkát találni. Feleségem Csömörön tanított tizenhat évig. Én pedig sokáig szabadúszó voltam, restauráltam és egyéb művészethez kapcsolható munkákat vállaltam el. Ez 1995-ig tartott, mikor kiderült, hogy a Képzőművészeti Alap vagyonát elherdálták. Ezért kénytelen voltam elmenni tanítani Újpestre, hogy meglegyen a nyugdíjam. A tanítás nagyon keserves volt eleinte. Házat építettünk, tanítottunk; úgy telt el 10-15 év, hogy nem végeztem rendszeres művészi tevékenységet. Ez nagyon sok idő, de akkor sem szabad feladni. Installációim is egy szellemi kényszer és a pályámon való továbbhaladási folyamat termékei. S ezek sokszor nem találkoznak a közhangulattal, sem a szakmai körök szemléletével. Nem tehetem meg, hogy azért, mert tudom, hogy nem tetszik majd a zsűrinek, vagy a kurátornak a művem, nem készítem el. Ez egy belső szellemi kényszer.

 Erdélyben a híres gyergyószárhegyi alkotótábornak volt a résztvevője. Magyarországi alkotótáborokba is járt?

 – Nyugdíjasként tudtam csak ismét táborokba járni. Így résztvevője lehettem a szárhegyi, a borospataki és bernecebaráti alkotótáboroknak. Az utóbbit a XV. kerületi önkormányzat tartja fenn azzal a szándékkal is, hogy anyagot gyűjtsön egy majdan építendő múzeum számára.

Szinte sugárzik önből a derű, míg mások ilyen helyzetben keserűen nyilatkoztak volna.

 – Erdélyből hoztam át azt a velem született mentalitást, hogy minden körülmények között, megalkuvás nélkül, meg kell tudni élni. Nem bánom, hogy ezt a pályát választottam, attól függetlenül, hogy hiányzik belőlem az igazi ambíció, s Magyarországon sem váltam igazán ismert művésszé.