vissza a főoldalra

 2015.06.05. 

A legősibb örömhír

Martos Levente Balázs: Márk evangéliuma

Nagy örömmel vettem a kezembe az idei Szent István Könyvhét egyik újdonságát, a Márk evangéliumát. Nem csupán az igényes, tudományos munka miatt, hanem, mert a szerző évfolyamtársam volt az esztergomi ferences gimnáziumban. Már 1988-ban, elsős korunkban megállapítottuk róla – Arany János szavaival élve: „e fiúból pap lesz, akárki meglássa!”. Jóslatunkban nem kellett csalatkozni. Martos Levente Balázs nagy szorgalommal vett rész P. Barsi Balázs ferences teológus úgynevezett kispapedzésein, s minden reggel és este a diákkápolnában imádkozott. A könyv szerzője a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának elvégzését követően Rómában és Jeruzsálemben tanult tovább, s 2010-ben teológiai doktorrá avatták. Jelenleg a Győri Hittudományi Főiskola Szentírástudományi Tanszékének tanára.

Márk evangéliuma az Újszövetség második könyve. Tizenhat fejezetével a négy közül a legrövidebb, és minden bizonnyal a legrégebbi is, Kr. u. 70 körül keletkezett. Márk evangéliumát az egyház emlékezete Péter személyéhez és tekintélyéhez kapcsolta, amikor szerzőjeként az apostolfejedelem első leveléből (1Pt 5,13) ismert „Márkot” tartotta számon. Péter szeretettel említi őt: „Márk, a fiam.” Euszebiosz, aki Kr. u. a IV. században írta meg Egyháztörténetét, korabeli tanúságtételre hivatkozva Péter tolmácsaként említi Márkot. A szerző rámutat, hogy a középkor és az újkor előbb kissé elhanyagolta, aztán meg különleges történeti értékkel ruházta föl Márk tanúságtételét. Máté és Lukács tanító gazdagsága vagy János bensőséges tanúságtétele mellett Márk irata kissé színtelennek, rövidnek tűnt. A rövid elbeszélések füzére felcserélhetőnek, esetlegesnek látszott, s a másutt meg sem található többlet, például a tavon való átkelés háromszori elbeszélése, a kenyérszaporítás kettős emlékezete, olyan fölöslegesnek minősült, amelyről már Máté vagy Lukács is lemondott. Az újkori történeti érdeklődés mindenesetre igyekezett a szükségből erényt kovácsolni, amikor azt állította, hogy talán éppen ez a rövidség volna a második kánoni evangélium eredetiségének, hitelességének fontos jele.

Ha korát tekintve ősibb, és a másik két szinoptikus evangélista – Máté és Lukács – is ezt használta fel és alakított át, akkor közelebb áll magához a forráshoz, a történeti Jézushoz, akinek felkutatását különösen a XIX. és a XX. század tudósai tekintették elsődleges céljuknak. (A szinoptikus elnevezés alapjául az a megfigyelés szolgál, hogy e három evangélium oly mértékben hasonlít egymásra – különösen, ha figyelembe vesszük a Jánostól való különbözőségüket –, hogy szövegüket akár egymás mellé is lehet írni három hasábban, amely így együtt olvasható.) Ha korban Márk evangéliuma a legősibb, az egyben azt is jelenti, hogy ez az irat az evangélium műfaj első képviselője. Márk azzal teremtette meg az evangélium új, keresztény műfaját, hogy ezen a néven összefoglalta, amit Jézus életéről felkutatott a számára szóban vagy írásban rendelkezésre álló ősegyházi források alapján, illetve talán részben saját kutató igyekezetének gyümölcseként. Szerkesztő munkájával létrehozta azt a keretet is, amelyben Máté és Lukács közvetlenül követte őt: Jézus életét, mint Galileából Jeruzsálembe tartó utat beszélte el, amelynek kezdetén Keresztelő János tanúskodik, s amelynek vége Jézus kereszthalála és feltámadása. János evangélista bátrabban eltér a Márknál megjelenő rendtől, de lényegében ugyanarról az eseményről tanúskodik: a galileai Jézus Jeruzsálembe megy, és ott Isten tervének megfelelően, de emberi gonoszság miatt meghal, majd Isten erejéből feltámad. Az evangélium tehát egyszerre egyéni alkotás, Márké, Mátéé, Lukácsé vagy Jánosé, s ugyanakkor az ősegyház tanúságtétele, mert ez az ősegyház őrizte azokat az igen korai hagyományokat, amelyekből az evangéliumok épültek. Az evangélium történeti műfaj, amelynek a történeti tényeken túlmutató teológiai mondandója van. Bár leginkább egy életrajzra hasonlít, valójában nem életrajz, inkább a Názáreti Jézus életének jelentőségét tárja fel. Célja nem az események puszta rögzítése, hanem az eseményeken át Jézusnak, az Isten Fiának, Isten végső kinyilatkoztatójának bemutatása, mégpedig olyan módon, olyan összefüggésben megmutatva őt, ahogy személye és műve az egyházban továbbra is jelen van. Az evangélium címzettjei tehát olyan olvasók, akik döntöttek Jézus mellett, vagy legalábbis nyitottak arra, hogy megismerjék, s így felismerjék benne az „örömhír” meghozóját, Isten küldöttjét.

Martos atya úgy véli, hogy a mai Márk-evangélium -kutatás rendkívül gazdag, s miközben örököse és folytatója a korábbi irányzatoknak, kétségkívül sajátos hangsúlyok szerint érvel. A különböző irodalmi hagyományok elkülönítői fenntartják álláspontjukat, miszerint az evangélium szerkesztője elsősorban Jézus szenvedéstörténetével kapcsolatban írásban is rendelkezésre álló, korábbi elbeszélést használt fel, amelyet a maga szándéka szerint némileg tovább alakított (Mk 14–15., esetleg 11–15. fejezetek). Az evangélista talán a szájhagyományban kiforrott egységként ismertette azokat az elbeszéléséket, amelyekben Jézust a Galileai-tó partján találjuk, elsősorban az evangélium 4–5. fejezetében. Szerkesztői tevékenysége azonban korántsem annyira esetleges és véletlenszerű, ahogy azt korábban sejteni engedték. Elbeszélésében tudatosan hoz létre nagyobb összefüggéséket, apró változtatásokkal ismétli motívumait, amelyek így összefüggő elbeszélő stratégiát hoznak létre. Az egyes hagyományok elkülönítése azért is fontos, mert általa az evangélium hitelessége melletti érvek is nagyobb súlyt kapnak. Ha Márk evangéliuma 70 körül már készen volt, a szenvedéstörténet korai írott formáját talán már a 40-es évekre, a szájhagyományban megszilárdult egységeket az 50-es évekre datálhatjuk. Az evangélista szerkesztői tevékenysége és Jézus életének tényleges időszaka között ilyenformán konkrét lépéseket azonosíthatunk, amelyek a hagyomány átadásának megbízhatóságát, hitelességét hihetővé teszik. A kutatói közvéleményben nincs valódi konszenzus azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán lehetséges-e, illetve milyen módon lehetséges a szöveg szóbeli és irodalmi előtörténetét az általános fogalmaknál pontosabban és részletesebben feltárni. A történeti háttér is nagyban foglalkoztatja a tudósokat. Úgy tűnik, hogy Márk evangéliuma kétszeres értelemben is egyfajta válságban keletkezett. Történeti tény, hogy a Krisztus-hívők fiatal közössége a Néró-féle üldözésben, a 60-as évek Rómájában súlyos próbatételen esett át. Meghaltak első oszlopai, olyan személyes koronatanúi, mint Péter és Pál, s miközben új alakot kellett öltenie az eleven tanúságtételnek, a közösség belső megosztottsága is érzékeny sebként jelentkezett az üldöztetés után. A római közösséget a császári önkény fenyegetése, a palesztinai híveket talán a zsidó háború szörnyűségei vezették arra, hogy hitük forrásait keressék. Másrészt a birodalom területén lassan mindenüvé eljutó Krisztus-hívőknek az evangélium zsidó eredete és „pogány”, vagyis nem zsidó jelene között is átmenetet kellett találniuk. Jézus tanításának, a feltámadt Isten Fia valóságának olyan igazságát keresték, amely megszólítja és rendezi a pogány világot is. Milyennek látjuk a jövőt, milyen lehet a jövőnk, ha világot itt is, ott is háborúk fenyegetik, ha a hatalom újra meg újra olyanok kezében összpontosul, akik másokat tipornak le, hogy uralkodhassanak? – Ezekre a minden korban aktuális kérdésekre keresi a választ Márk evangéliuma, s minden titokzatosságával együtt abban a Jézusban találja meg, akinek eljövetele és útja új hatalmat, sajátos diadalmenetet ígér. Bár szenvedésén át visz, ez az út Istentől jön és Istenhez vezet, akinek minden lehetséges, s aki a világ valódi, végső bírája lesz. Az utóbbi évtizedek kutatói azzal a Márk evangélistával is szívesen foglalkoznak, aki nemcsak teológus, az őskeresztény hagyományok első összefoglalója, és nemcsak erkölcsi zseni, az alázatos Jézus-követők szószólója, hanem ügyes elbeszélő is. Azért rendeli olvasóját Jézus mellé, a tanítványok sorába, hogy az elbeszélés végére otthagyja őt egyedül, Jézus üres sírja mellett, s így készítse elő személyes döntését. Az olvasónak el kell döntenie, vajon merre indul a csodák, a tanítás, a kereszt, s végül az üres sír tapasztalata után? Az elbeszélő azért engedi Jézust titkosan és gyorsan cselekedni, hogy személye és hatalma egyre komolyabb kérdést jelentsen az olvasónak.

A kötet teológus szerzője kiemeli: az evangélium, vagyis örömhír, elsősorban és kifejezetten Jézus Krisztusé, de róla négy alakban tesz tanúságot a négy evangélista. Márkot előbb a sassal, majd a IV. századtól fogva immár véglegesen a feltámadást és erőt sugárzó szárnyas oroszlánnal kapcsolta össze a keresztény hagyomány. Az evangélium és az evangélista szimbólumává vált oroszlán a keresztények számára Jézus Krisztus jelképe, és világosan fejezi ki személyének és titkának központi helyét az evangéliumban. Jézus Krisztus maga „Júda oroszlánja” (Jel 5,5), „aki immár legyőzte a halált, s aki nem földi, hanem égi természetű, szolgáló hatalommal győzi le a világot…” Márk Jézusa „eleven és gyors, határozott és titokzatos, hatalmas és alázatos, egyszerre gondos gyógyító és türelmes tanító. Ő az Isten Fia, ahogy arról az Atya tanúskodik a keresztségben és a színeváltozás hegyén (Mk 1,11; 9,7), és ahogy azt a római százados megsejti a kereszthalál pillanatában (uo. 15,39).

Martos Levente Balázs elemzésében rámutat arra, hogy Jézus útja az emberi elképzelést felülmúló út, „ahogy Isten útja is felette áll minden emberi elképzelésnek is.” Ezt az utat csak iránta való teljes nyitottsággal, Jézus személyét csak teljes bizalommal fogadhatja el a vele találkozó személy. „A bensőnek kell átváltoznia, különben az ember inkább ellenkezést tapasztal”, ahogy azt Márk evangéliuma példákkal érzékelteti: (keményszívűség: 3,5; érzéketlen szív: 6,52; 8,17). Jézus szavainak ereje, hatalma van, amely az ördögűzésekben és gyógyításokban mutatkozik meg. „Isten országa, amely az ő evangéliumának lényege, a betegségben, illetve a gonosz rabságában sínylődők számára bizonyul legkézzelfoghatóbbnak.” Lévi meghívását (2,13–17) bemutatva a kötet írója hangsúlyozza: Jézus magatartásának belső logikája Isten országának hirdetése és megvalósítása. Ennek az országnak címzettje kivétel nélkül mindenki, „aki nyitott Isten Jézusban megnyilvánuló akaratára, azaz kész arra, hogy higgyen az evangéliumban és megtérjen.” Jézus egyfelől saját tanítványi köréhez hívja a korabeli társadalomból addig bűneivel „kitűnő” vámszedőt, Lévit, másfelől éppen az ő személyén keresztül mutatja meg jóindulatát a többi hasonló sorsú és életű emberrel szemben.

A tanítványok oktatása című fejezetet (9,33–50) analizálva Martos Levente Balázs kiemeli, hogy mindenkinek a szolgája Jézus lesz, aki „nem azért jött, hogy szolgáljunk neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Maga helyébe viszont egy kisgyermeket állít, szimbolikus cselekedettel, hiszen abban a korban a gyermekek a társadalom jog nélküli tagjai voltak. Jézus ezzel egyfelől a gyengék iránti szeretetét fejezi ki, amellyel ő maga viseltetik irányukban, másfelől az Atya szeretetét, amellyel a világban lévő gyermekeit „körülveszi, magához hívja, elcsitítja. Az igazi szolgálat mások befogadása, a bármilyen értelemben kicsinyek, kiszolgáltatottak elfogadása, megerősítése, növekedésük segítése – ezért küldte az Atya a világba a Fiút, s ezért küldi a Fiú is a tanítványokat a világba.” A Jézus szenvedését, halálát és feltámadását leíró nagy egységet (14–16) tanulmányozva Martos Levente Balázs kifejti: az evangélium összefoglaló értelme a kereszt alatt álló százados kijelentésének első mondata: „Valóban Isten Fia volt” (15,39). Jézusnak „valóban szenvednie kellett, valóban meg kellett halnia, és valóban fel is támadt”, amint azt többszörösen is megmondta, s amint tettei nyomán felismerték követői. Jézus valóban az Isten Fia, „mégpedig az evangélium egészét tekintve abban a teljes értelemben, amely túlmutat a hívő zsidó várakozásokon, az igaz ember Istennel való barátságán, és túlmutat a pogány százados elképzelésén is a földi hatalmasságok megistenüléséről. Valóban ő a szeretett Fiú, valóban ő a Lélekben keresztelő, valóban ő a földbe hulló, életet hozó búzaszem. Valóban ő az, aki sokakért odaadta az életét, hogy Isten sokak számára az élet forrásává tehesse.”

Az evangélium két utolsó mondata – „Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” (16,19–20) – pedig jelzi, hogy Jézus szava valóra vált: megdicsőült, felvétetett az égbe. „Isten jobbjára ült, mert Isten, a világmindenség királya már az ószövetségi, sőt egyiptomi eredetű elképzelések szerint úgy avatta be választottját teljhatalmába, hogy jobbjára ültette őt.” Jézus nem egyszerűen Dávid fiaként, hanem Messiásként ült Isten jobbjára, s ezzel „Isten hatalmas Fiának bizonyult”, ahogy azt a Római levélben olvashatjuk (1,3–4). Martos Levente Balázs rámutat: Jézus uralma valósul meg azokban is, „akik követségében járnak. A csodák és jelek közé értjük a megtérést és a misszió folytatását is, a világ végéig, minden teremtménynek.”

Martos Levente Balázs monográfiájában ókori forrásokra és a legújabb kutatásokra alapozva mutatja be a Márk-evangélium szerzőjét, a mű keletkezésének korát, illetve szól az irat céljáról, műfajáról, irodalmi minőségéről is. A könyv a Szent István Társulat Bibliakommentárok című sorozatának hatodik köteteként jelent meg. A sorozatot az idén március 15-én Széchenyi-díjjal kitüntetett Rózsa Huba teológus professzor szerkeszti.

(Martos Levente Balázs: Márk evangéliuma; Szent István Társulat, 2015)