vissza a főoldalra

 2015.06.05. 

A holokauszt fia siker

Most tulajdonképpen boldog méltatást kellene írnom a nagy sikerről. Hogy a Saul fia című film tarolt Cannes-ban, hogy kiderült Andy Vajna mégiscsak ért a filmhez, tudja, kinek kell adni a támogatást. Elsőfilmes kapott 340 milliót, megcsinálta a filmet és nyert.

Komoly fricska ez a fanyalgóknak, kiderült, hogy az Ascher–Schilling–Tar tengelyen köpködők nem csak alkalmatlanok, de hazudnak is. Vajna már a második sikerprodukciót finanszírozza elsőfilmessel. Van szeme hozzá.

De mégsem lehet felhőtlenül kacarászni, hogy tessék, a rikácsolás ellenére a kormány elképzelése a jó, mint oly sok más területen.

Nem láttam a filmet, biztosan jó, mint ahogy Kertész Imre is jó író, és Szabó István Mephistója is jó film. A rossz érzéseim kiváltói nem az alkotók, a film, a finanszírozás, vagy a siker. A rossz érzés kiváltója az alkotói szabadság tudatos, manipulatív és politikai célokat szolgáló korlátozása. A szocializmusra emlékeztető kategorizálás, a támogatott, tűrt, tiltott kategóriák továbbélése.

Éppen csak a tiltás most nem fogalmazódik meg, nem mondja senki, hogy szó sincs róla, erről a témáról nem lehet filmet készíteni, erről viszont kell, nincs dramaturgiai tanács, nincs Aczél György. Ennél a mai módszer lényegesen kifinomultabb, nemzetközibb és pusztítóbb.

A tűrt és tiltott kategóriában alkotó magyar művészek sikertelenségre vannak ítélve. Még akkor is, ha sikeresek. A paradoxon feloldást kíván. Az európai művészeti világban Magyarország szerepe csekély. Mi itthon azt hisszük, hogy világraszóló művészeink vannak, de más európai országokban Puskáson kívül egy magyar alkotó – amennyiben Puskást elismerjük a labda művészének – sem jutott át, senki sem örvend általános ismertségnek. Persze művészeti körökben ismernek néhány alkotót, de közel sem annyit, mint azt mi gondolnánk.

Ma Magyarországról alkotással berobbanni az európai kulturális közegbe tulajdonképpen egyetlen témával lehet. A holokauszttal. Ennek elsődleges oka, hogy míg a cseh, lengyel, román, szerb művészeti élet természetesnek veszi, hogy cseh, lengyel, román, vagy szerb témákkal foglalkozzon, addig a magyar alkotók felett ott lebeg egy hártya, melyet kritikusok, intézményvezetők, oktatók és kultúrhatalmasok választanak ki mirigyeikből és mely összenyálaz minden alkotást, mely témáját tekintve magyar.

Valódi, a magyar élettel vagy múlttal foglalkozó alkotás legalábbis gyanús. Rudolf Péter Kossuthkiflijét már azelőtt összeköpködték, hogy képernyőre került volna. Hiába szereti mindenki Rudolf Pétert, hiába jó a sorozat, hiába minden. A témaválasztás kiütötte a sorozatot, még akkor is, ha legkisebb mértékben sem mondható „magyarkodónak”.

A producerkedés lényege, hogy a finanszírozó sikerre törekszik. Az alkotók túlnyomó többsége szintén sikerközpontú, ritka az olyan művész, aki nem csak mondja, de tényleg önmagáért az alkotásért dolgozik. Ilyen körülmények között érthető, sőt természetes, hogy a sikertéma felé igyekszik mindenki.

Ha pedig ez így van, akkor a nemzetközi siker biztosítása érdekében tulajdonképpen a magyar művészet átállhatna kizárólag a holokausztot bemutató alkotásokra. Igaz, a holokauszton kívül történt a Kárpát-medencében ez-az az elmúlt ezer évben, de hagyjuk az Árpád-ház uralkodóit, a tatárjárást, a törököt, szabadságharcainkat, háborúinkat, hódításainkat és vereségeinket, aljas és nagy embereinket, lelki defektusainkat és nagyszerű gondolatainkat. Maradjunk meg a holokauszt feldolgozásánál, mert az a kifizetődő. Ha az iszlám művészetnek elég a Korán, akkor mit fanyalgunk, elégedjünk meg a holokauszttal!

A fenti okfejtés természetesen antiszemitának minősíttetik. Pedig nem az. Nem a zsidók és mások ellen elkövetett bűnök feldolgozása miatt ágálunk. Hanem a valódi alkotói szabadság mellett. Mert nem az az alkotói szabadság, ha műpénisszel énekeljük a Himnuszt, és nem is az, ha néhány magát liberálisnak gondoló kultúrsmasszer dönt minden pénzről. Nem az a szabadság, amikor a politika felteszi a kezét, és elfelejti támogatni a magyar művészetet, vagy nincs világos elképzelése arról, hogy kikkel és milyen értékek mentén kívánja támogatni a művészetet.

Az alkotói szabadság az, amikor az alkotás minősége és mélysége indukálja a sikert, és nem a megmondóemberek euróban kifejezhető ízlése. Utóbbi egyszerűen kultúrdiktatúra akkor is, ha nem lehet a diktátort egy személyben megnevezni.

Mindezekkel együtt gratulálunk az alkotóknak és reméljük, hogy egyszer Cannes-ban, Berlinben vagy akárhol egy, a magyar élet más aspektusaival foglalkozó alkotás is sikerre számíthat.

Csorja Gergely