vissza a főoldalra

 

 

 2015.06.12. 

Az igényes melódia hírvivő dívája

Népdaltól az operáig – Benedekffy Katalin áriaestje a RAM Colosseumban

Benedekffy Katalin a közelmúltban robbant be a magyar operajátszás élvonalába. Ezt az üstökösszerű pályakezdetet a művésznő előnyös színpadi megjelenése, veleszületett muzikalitása, technikai felkészültsége, érthető szövege, kitűnő memóriája, gyors tanulási készsége, bársonyos, nagy terjedelmű, ha kell erős, ha kell lágy hangja segítette. Azt gondolom, hogy egy előadóművész akkor álljon színpadra, ha közlendője van, ha valamit át akar, és át is tud adni a közönségnek. A művésznő sosem öncélúan áll ki a nagyközönség elé. Így tett május 22-én, mikor a RAM Colosseumban lépett föl, a magyar opera- és operettkedvelők nagy örömére. S bizony nem csak a budapestiek, hanem a székelyföldiek is kíváncsiak voltak erre az áriaestre. Benedekffy Katalin Székelyföld szülöttje, s az előadás előtt egy székelyföldi bácsi mesélte, hogy csak miatta utazott föl Budapestre.

Aki szereti a szépet, az életet szereti. Az igazi művészet szeretete igényességre nevel. Vajon nem ez-e az a vezérszólam, ami az egész életet helyes útra terelheti? Benedekffy Katalin előadóművészi pályája kezdetétől az igényességre törekedett. S arra, hogy képességeihez mérten a lehető legjobban szólaltassa meg az értékes melódiákat; a népdalokat, az operettslágereket és az operaáriákat. Ismerve a hazai és a határon túli magyar énekeseket, bizton állíthatom, hogy sokan, ha nem a büfében panaszkodnának és nyavalyognának egymásnak, hanem csak feleannyi szorgalommal tanulnák szerepeiket, mit Benedekffy, akkor sokkal több helyre hívnák őket fellépni.

A művésznőre jellemző, hogy mindig napvilágra hozza az adott áriában meglévő emberi érzéseket. Ez főleg Lauretta áriájánál volt tetten érhető. Az opera cselekménye szerint: Gianni Schicchi megjelenik az ajtóban lányával, Laurettával. Először azt hiszi, Buoso Donati még él, és csodálkozik, miért van úgy lelombozva a rokonság, amikor épp örököltek, de közlik vele, hogy Buoso meghalt, s ebből erednek az aktuális bajok. Zita anyó köti az ebet a karóhoz: nem akarja, hogy unokaöccse szegény parasztlányt vegyen feleségül, úgyhogy Schicchiék jobb, ha most elmennek innen, mert semmi keresnivalójuk ebben a családban. A szerelmespár egymást átölelve kesereg, hogy ilyen nem történhet velük, hiszen egymásnak ígérték magukat. Schicchi is megsértődik Zita károgásán, s majdnem sarkon is fordul. Lauretta kérleli apját, találjon megoldást, mert belehal, ha nem mehet feleségül Rinuccióhoz. Puccini operájának egyetlen dallamos, romantikusan áradó áriája, annyira népszerű, hogy valószínűleg ismerős lesz akkor is, ha a darabot most látjuk először. Ez az az ária, melyet úgy kell megszólaltatni, hogy valóban meghassa a sértett apát. Ellenkező esetben az egész darab értelmezhetetlenné válik… A művésznő könnyed eleganciával és magabiztossággal adta elő Gounod operájából Júlia első felvonásbeli „keringős” áriáját. Az énekesnő tolmácsolásában ez az olasz operákhoz szokott fül számára vonzóan bravúros szám egyszerre vált Benedekffy képességeinek egyfajta kvintesszenciájává, illetve a vokális eszközökkel elért teljes művészi átlényegülés iskolapéldájává. Sebészi pontosságú intonáció, minden regiszterben bombabiztos hang, az ária technikai problémáit semmissé tevő éneklés. Nemcsak hibátlanul, kifogástalanul énekel, hanem arra is képes, hogy meggyőződéssel játsszon, amely nemegyszer magával ragadja a közönséget. Példa erre Verdi Álarcosbáljából Oscar harmadik felvonásbeli áriája. „Oscar tudja, de nem mondja.” Szerencsénkre, Benedekffy tudta is a szerepet, viszont nem mondta, hanem remekül énekelte.

Az est második részében operettszámok hangzottak el. Adél kacagó dala Strauss Denevérjéből minden koloratúrszoprán énekesnő álma. A művésznő bebizonyította, hogy elképesztően kifinomult, a végletekig tökéletesített technikája képessé teszi a hangfajához illő gyakorlatilag bármely szerep kiváló eléneklésére. A perfekcionista technikai megvalósítás szerencsére találkozik az istenadta tehetséggel. Az asszony összetör című szám, a Csárdáskirálynő népszerű részlete. Itt a játékban a művésznő kissé utánozta a világhírű szopránt, Anna Netrebkót, de sebaj, sztároktól átvenni valamit nem szégyen, főleg úgy, hogy az nem megy az egyéniség kárára.

Benedekffy Katalin áriaestjének az Operaház népszerű tenoristája, Nyári Zoltán volt a vendége. Végig nagyon szépen, tiszta vonalvezetéssel énekelt, csak igen ritkán lehetett tapasztalni, hogy a kelleténél visszafogottabban, kevesebb hanggal, „spórolva” énekel, hanem valóban intenzíven, szinte pazarlóan bánt a hangjával. A voce ma sokkal jobb pozícióban van, feljebb és jobban elöl szól, mint korábban, sokkal kevésbé torkos, kevésbé sötét. De így is megőrizte egyedi hangszínét és ettől a magas hangjai is sokkal biztosabbak és fényesebbek. Számomra az alakítás csúcspontját a már-már elcsépelt Levélária jelentette, amelyet végtelenül egyszerűen, szinte mozdulatlanul, de mégis hihetetlen belső izzással, csodálatos frazírozással énekelt el.

Igazságtalan lennék, ha nem szólnék a negatívumokról. A legzavaróbb a hangosítás tökéletlensége volt. A Déli rózsák keringő alatt szinte az az érzése támadt az embernek, hogy egy darázs beszorult a hangszóróba. S bizony ez a technikai malőr eléggé bosszantó, ha jó hangú énekeseket szeretnénk hallgatni. A következő problémám a műsor összeállításával volt, kivált az első részben, amikor egymást követték a stílusban egymáshoz nem passzoló melódiák. Például a Carmen zenekari előjátékát egy verista operarészletnek kellett volna követnie, s nem Oscar áriájának. A karmester, Illényi Péter tökéletes pontossággal irányította a zenekart, de vezényléséből hiányzott a folytonos sugárzás, a művészi dinamika. Szerencsére a Szilver Tánccsoport bravúros attrakciói néha elterelték a figyelmünket a felsorolt hibákról, és feledtették a hiányosságokat. Summa summarum: az egész est során olyan volt Benedekffy Katalin alakítása, mint a festmény, amelyen még láthatók a nagy mester friss ecsetvonásai, s ez a mester tehetségéhez hozzáadta elragadó szépségét is.

 

Medveczky Attila