2015.06.12.

Trianoni megemlékezést tartottak

Dunaújváros – A Nemzeti Összetartozás Napján az evangélikus templom kertjében tartott a dunaújvárosi önkormányzat megemlékezést. A Dunaújvárosi Vegyeskar előadását követően Szemenyei István iskolaigazgató és Stermeczki András mondott beszédet. Alábbiakban az evangélikus lelkész beszédét közöljük.

„Emlékezzél meg rólam, Uram, emlékezzél meg jóságosan népedről, segítségeddel siess hozzám!” /Zsolt 106,4/

Egy hajdani kisdiák a következőképpen emlékszik vissza arra a szomorú napra: „A délutáni növénytan-óra kezdődött és Kovách Demján tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Néma méltósággal felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a felelést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig … és akkor megkondultak a harangok. Fél öt volt. Kovách tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név állt: »A Magyar Szent Korona Országának Politikai Térképe« és felakasztotta a térképállványra, mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy, sóvárgó kifejezéssel, amelyt mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot is, amint feje egyre lejjebb esett a mellére, ahol összekulcsolt keze feszült és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: »Consummatum est«. … Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizenéves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után – mely magyarul így hangzik: elvégeztetett – nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és keservesen sírni kezdtünk. Odakünn kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt, 1920. június 4.”

Tisztelt Emlékezők! Majd egy évszázada történt. És majd egy évszázadon keresztül erről nagyon beszélni sem lehetett. Emlékszem azokra az évtizedekre, mikor sem az iskolapadban, sem az utcán június 4. az emberek számára semmit sem jelentett. Én is csak 25 esztendeje ismerhettem meg ezt a szomorú dátumot hazánk történelméből. És most erre emlékezünk. Arra, hogy mi mindent veszítettünk. A számokról ki-ki olvashat, utánanézhet. Ma már ez nem tilos, könnyen kikutatható. Országunk több mint kétharmada odaveszett és ezzel együtt mi minden, ami az életről szól. Nincs köztünk olyan, kinek családját ez ne érintette volna. Ma sincs, hiszen, ha családfádat, rokonaidat jobban megismered már sorjáznak is a nevek. Erdéyli és Tóth, Székely és Horváth, Bácskai vagy Ungvári. És ezek csak a nevek. Ők is, és velük együtt mi mind élve eltemettettünk. Erre emlékezünk, ahogy a zsoltáros is írja. „Emlékezzél meg … Uram!” Mert az Úr nem felejt. Nem felejti a bűnt sem. Másokét, meg a sajátodét sem. Bűn, hogy egyesek bűne terhelt egy egész népet, egy egész nemzetet. Bűn, hogy a leginkább ártatlanul szenvedőket egy egész kontinens és mi is magukra hagytuk. Bűn, hogy elhallgatták ezt és bűnt, hogy erre terelnek, erre butítanak a szabados világban ma is bennünket.

De mégis valami megmaradt. Megmaradt az emlékezés. Ahogy Kováts tanár úr is tette ezt 95 esztendeje, kellő tisztelettel és méltósággal. Mi mást tehetnénk mi is? Mert sajnos erről nyíltan és őszintén beszélni ma sem szabad, ma sem tanácsos, hiszen egyesek rögtön szélsőséget kiáltanak. Juhász Gyula – aki sokáig Nagyváradon tanított – erről így ír: „Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.” Gondoljunk azokra, akik kintrekedtek, akik azóta is, ma is, a jövőben is szülőföldükön, hazájukban anyanyelvet beszélve kisebbségben és megvetésben élnek. Gondoljunk – így érettségi idején – arra, hogy magyar történelmünk számos alakja, tudósa, művésze, hőse született az elszakított országrészeken. Magyarország meghatározása ma sem lehetséges mindezek nélkül. Emlékezésünk lényege éppen ezért nem más mint az élet. Emlékezünk, hogy életben maradhassunk. Mert a mi magyar emlékezésünk is az élet menetéhez tartozik. Az élet tisztességes és igazságos menetéhez. És miért ne tennénk meg ezt ország-világ előtt, hiszen ezt mások is megtehetik.

A zsoltáros ugyanakkor az emlékezés mellett az Urat hívja segítségül. Sokak írták már át a Mi Atyánkot az eltelt 95 év alatt. Nem véletlen, hiszen a Magyar Miatyánk maradt az egyetlen esély arra, hogy valahol megőrizzük ősi hazánkat és a reményt a megmaradásban. Egyes bibliafordítások így írják a Zsoltárban: „Gondolj Uram irgalmadra, mert azok öröktől fogva vannak.” Gondoljunk, beszéljünk, és cselekedjünk hát azért, hogy megmaradjunk az Istentől kapott gyönyörűséges Kárpát-koszorúval határolt hazánkban. Gondoljunk az Isten irgalmára, beszéljük el cselekedeteit és vállaljunk tisztes munkát, szép családot gyermekekkel, és akkor a megváltást is meglátjuk, hiszen Ő ezt megadta nékünk! Ámen.

(evangelikus.hu)