|
 2015.06.12.
TRIANON 1920–2015
Feladataink a 95. évfordulón
„Ígérjük,
hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre
szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” Az alkotmány
preambulumában olvasható mondat figyelmeztet bennünket arra,
hogy június 4. nem csak a gyász és fájdalom napja. Trianon kötelességet
ró ránk, nem véletlenül lett 2010-ben ez a nemzeti összetartozás
napja is. Így elgondolkodhatunk, hogy milyen feladataink vannak a
95. évfordulón, mit tehetünk 2015-ben a magyarság megmaradásáért,
egységéért?
Nem
könnyű a helyzetünk, hiszen ma a világ közvéleményét
sokkal jobban foglalkoztatja akár a melegek házassága is, mint
az alapvető emberi és kisebbségi jogok. Borzasztó távol áll
a külhoni magyarság azoktól a jogoktól, amelyeket az Osztrák-Magyar
Monarchia nemzetiségei élveztek a XIX. században, mégsem hallják
ma meg sehol a hangunkat.
A
süket fülek ellenére sem hagyhatjuk magunkat a nemzetközi tárgyalóasztaloknál,
nem tehetünk le a kétnyelvű táblákról, a szabad zászlóhasználatról.
Nem nyugodhatunk bele a felvidékiek jogfosztottságába, abba,
hogy az Európai Unióban elveszítheti valaki egyik állampolgárságát,
amiért felveszi a magyart.
Ennél
is nehezebb a helyzet Kárpátalján. Jelenleg senki sem tudja
megmondani, hogy mi lesz a háború sújtotta Ukrajnával.
Magyarország feladata kettős: először is szorgalmazni, hogy háború
helyett békés úton rendezzék konfliktusukat a felek, a tárgyalásokon
pedig a legkevesebb az, hogy autonómiát érjünk el a 200 000 fős
kárpátaljai magyarság számára. Másodszor pedig segíteni
kell a szülőföldükön maradottakat a nehéz időkben, utóbbi
esetben példamutató a kárpát-medencei magyarság magatartása
a kormánytól a különböző szervezeteken át a magánszemélyekig.
A rengeteg támogatás közül csak a legújabb: kedden indítottak
nyolc kamionnyi segélyszállítmányt Kárpátaljára a
magyarországi egyházak gyűjtései nyomán.
Nagyon
fontos, és óriási türelmet igényel a székelyföldi és
partiumi autonómia kivívása, hiszen ez nem csak a tömbmagyarság
megmaradását biztosítaná hosszú évtizedekre, hanem a szórványnak
is komoly támaszt nyújtana egy „belső anyaország”.
Délvidék
ügyében tehet legtöbbet a kormányzat, hiszen Szerbia uniós
csatlakozás előtt áll, és szomszédos országként feltételeket
állíthatunk eléjük. Azt pedig ezúttal már nem hagyhatjuk,
hogy ők is belépjenek úgy az unióba, hogy a magyarokat nem
illetik meg a nekik járó jogok.
A
kárpát-medencei magyarság egyaránt küzd az elvándorlás
ellen, melynek legfőbb okozója a munkahelyek hiánya, az életszínvonal
stagnálása sok helyen. Egyértelmű, hogy Dél-Szlovákiát vagy
Erdélyt szándékosan elhanyagolja Szlovákia és Románia.
Sokkal kevesebbet kapnak az uniós forrásokból, vagy más támogatásokból.
Ebben
az ügyben léphetünk, a jogokért folytatott küzdelemnél
sokkal eredményesebb munkát végezhet el a megerősített külügy
és külgazdaság. Helyi magyar vállalkozók támogatásával, a
gazdasági kapcsolatok megsokszorozásával, a határon túli
magyarországi kereskedelem fellendítésével jótékony hatást
lehet elérni. Munkahelyek fognak teremni, az emberek
megmaradhatnak szülőföldükön és bátran vállalhatnak
gyereket. Utóbbi lenne a legfontosabb, az hogy a magyarság fogyása
minél hamarabb gyarapodásba csapjon át.
A
XXI. századi pénzközpontú világban, ahol Magyarország sajnos
nem számít komoly tényezőnek, a munkahelyteremtés és a
gyermekvállalás elősegítése lehet a legnagyobb fegyverünk,
hiszen ezeket nem korlátozhatja senki, különösen az EU-n belül
nem. Természetesen komoly befektetést igényel ez az anyaországtól,
de gondoljunk az alkotmányba is belefoglalt hazafias kötelességünkre.
A
fentiekhez kapcsolódik a külhoni magyar oktatás fejlesztése,
intézmények építése és a meglévők színvonalának emelése,
szakképzések elindítása, melybe bele is fogott már a kormányzat.
Szintén a szétszakított nemzetrészek közötti kapcsolatot erősíti,
ha a kormány támogatja a határon túli régiók infrastruktúráját,
ha autópályák, vasutak épülnek az elcsatolt területek irányába.
És
mit tehetnek a legnagyobb terhet cipelő határon túli közösségek
megmaradásuk érdekében? Amellett, hogy növelik kapcsolataikat
a történelmi Magyarország más vidékeivel, kitartásukat
leginkább a belső összefogás erősítheti. Jó volna, ha pártjaik
nem csak Marosvásárhelyen indulnának közösen a választásokon,
hanem minden olyan településen, ahol nem biztos, hogy magyar
ember lesz a polgármester vagy képviselő. Ugyanígy figyeljenek
oda a magyar munkaadók arra, hogy magyarokat alkalmazzanak,
honfitársaikat hozzák helyzetbe, és még folytathatnánk a
sort, hiszen az egyes elszakított részeken belül is igaz, hogy
„minden magyar felelős minden magyarért”.
Nincs
ma köztünk olyan, aki elő tudna állni olyan ötlettel, mely
egyik napról a másikra orvosolná a Trianon okozta fájdalmat és
felszámolná a 95 évvel ezelőtt ránk erőszakolt szétszakítottságot.
Viszont vannak elveink, melyekhez kötelességünk ragaszkodni, adódnak
lehetőségeink, melyeket ki lehet használni, és elindultak
hosszú távú programok, melyeket kitartó munkával véghez kell
vinni. Hiszem, hogyha ezeket megtesszük, akkor új kapuk nyílnak
meg előttünk.
Märle
Tamás
|
