vissza a főoldalra

 2015.06.19. 

Tisztelet a városnak

Puha Ferenc és Somogyi György kiállítása a Tököli Művelődési Központban

Szigetszentmiklós talán testvérvárosa Tökölnek? Ami a szellem átsugárzását illeti, minden bizonnyal. Ezért is nem véletlen, hogy az a két szigetszentmiklósi festőművész, Puha Ferenc és Somogyi György állít ki itt, akik pedagógiai munkásságukkal – a szép önmagában is lehet szép, de meglátására nevelni kell – nagyon is rajta hagyták kezüket Tökölön. Most a rokonváros előtt műveikkel tisztelegnek.

Két festőművész, két önálló, a kortárs magyar képzőművészetben is karakternek számító arc. Gondolnánk, könnyű az absztrakt művésznek, hiszen a figuralitás elkerülése valójában szabaddá teszi a kezet és az elmét. Ha így van is – a dolog azért ennél sokkal bonyolultabb –, eme szabadság mögött bravúros rajztudás rejlik.

Tehát az alakrajztól, figurától megszabadult – érvénnyel megszabadított – vászon nem azért mutatja, a nonfiguratív ábrázolásmód ellenére is, egy tökélyre fejlesztett világ szinte mértani módra megszervezett talpköveit, mert szépség-koordinátái szinte megmagyarázhatatlanok, hanem azért, mert a legelvontabb szerkezeti elemek mögött is – tartóoszlopként – ott az invenciózus rajzi biztonság.

Puha Ferencben és Somogyi Györgyben ezenkívül közös a kishaza – a couleur locale – egyetemessé emelése. A szigetlétből – éltető közegükből – úgy lépnek ki (ez a „kilépés” valójában a helyi szín érvényessé tétele több sugárban), hogy minden ízükben visszacsatolnak a furamód víz (Duna) meghatározta anyaföldhöz. Egyetemes igazságaikat, látványtörvényeiket itt próbálgatják. S evvel a nem akármilyen, az önálló arc megteremtéséért sok szenvedést is magában foglaló gesztussal el tudták érni, hogy színeik, illetve szerkezeti világaik az időfaktort szinte időtlenné teszik. Hogy azt ne mondjam, amit a csaknem tapintható faktúrával sugallnak, az örök érvényű.

Puha a mítoszhoz közelibb, helyenként az ősember barlangfaláról ellesett jelirányú bábukkal mint ősképlettel operálva a nyitottabb (Csillagképek – 2012, olaj, vászon). Somogyi – lásd a kompozíción belüli földszelvény mint érzelemfaktor látványnak sem utolsó kisüléseit – a rejtélyesebb (Kis kép a Szigetről IX. – 2014, olaj, farost). Némelykor közelítenek egymáshoz – például Puha Bajnokok reggelije című táblája (2007, olaj, farost) csaknem Somogyi-képnek is elmenne –, ám a világról való, ecsettel közvetített látomásuk a maga nemében öntörvényű.

Puha Ferencet, jól látható, megigézte az Észak. A finn és svéd szigetek egymáshoz való viszonya, a norvég fjordok drámai-mesebeli kacskaringója, a Kalevala emberléptékű természeti hűsége. A vízről, barlangfalról, de leginkább az égről leolvasható rajzolataiban – jelképtári kiterjesztéssel – ott a mesébe burkolódzó lélek összes kívánalma. Az ösztönös, harmóniát sugalló jelvilág mintha a rovásírást (is) magukba foglaló piktogramok (ecsettel festett pálcikabábuk, -figurák) gyűjtő medencéje volna. A vertikális, nem szabályos osztású színkalitkák attól izgalmasak, hogy a magyar hitvilág szarvasát – szarva közt a Nappal vagy a Holddal – éppúgy szimbólumértékű mezővé tágítják (Királymese I. – Király; Királymese II. Királynő – mindkettő 2011), mint az egyénivé tett más régiók ősi jelképeit.

A Király, Királynő attól izgalmas, hogy a szín- és formavilág (kék, piros, illetve szék és sárkány) egymás ellenében fejti ki hatását (jelszimbolikáját). Aligha érdekes, hogy a zöld tengerben úszó embriókat, ha nem tévedek, Deim Pál életművéből is ismerhetni, hiszen a festőművész a diagonális rajzásban oly nyugodt hátterűvé tette a csoportos létben is erős „mellékszereplőket”, hogy a rájuk telepedő erős kontúrú fő motívumok valósággal élnek.

Puha természetesen a „szociografikus”, formavilágában és történéseiben jócskán agresszív látványvilágtól sem idegenkedik (Éjszakai látogató – 2011, olaj, farost) – a madárijesztő lét bizonyos fokig borzalmakat takar –, de lelke szivárványüstjét leginkább akkor önti ki a látogatóra, amikor a kalligrafikus jelmozgások ellenére is lírai absztrakt érzelemtükörként működik. Az utánozhatatlan kék-zöld mező, mozgásaival egyetemben, erre példa (Lappföldi képeslap – 2010, olaj, karton). A Király (2012, olaj, karton) pedig arra, hogy az egész testtel töredék-foltok révén is harmóniában álló korona, miképp válik a figura elidegeníthetetlen részévé. A Cím nélkül (olaj, vászon) homályfátyla mögött ki tudja mily titok rejtőzik – az egymásba folyó foltrétegek csak erősítik megérzésünket –, hiszen felülnézetből csupán egy földnyelv harap a körkörös organikus terepbe, míg az elölnézet egy ormótlan bábu stabilitását vizionálja. Igen szép a Tavaszi zsongás (2007, olaj, farost) szerkezeti belsejének katedrálisa.

Somogyi György fessen vagy rajzoljon akármit, par excellence festő. Isteni adottságát nyilván az égiektől örökölte. Azt nem mondanám, mert nem tudhatom, hogy sámáni varázsolással lát-e a föld kérge alá. De úgy tesz, mintha életigenlő fűcsomói, a szigetlét boldogságát és gyötrelmét megjelenítő zsombékosai csak azért kerültek volna vászonra (vagy farostra), hogy életvitel-szimbólumként – a zártságból kitörő rab szabadságát hirdetve – kis és nagy közösségekben egyformán hassanak.

Mert csak az látja, hogy mi van fölül – „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” –, aki nem ódzkodik a mélybe merüléstől. Golgotai mellékzöngéje is van – vagy lehet – az ilyesfajta, testet-lelket megrázó kirándulásnak, ám a tisztítótűz csak azon személyen fejti ki hatását, aki bátrabbnál bátrabb lelki titkainak a kivallásában. Mitől szenzációs – külön-külön is, de még inkább együtt – a Kis kép a Szigetről című sorozata (két kivétellel mind 2014)? A beléje rejtett időtől. Kronosz ebben az ecset vizionálta világban – mert az alkotó szépségkívánalma megköveteli – végigalussza a történelmet.

Így sosem sorsképletekről, sorsharcokról van szó, hanem valaminek – lett légyen az élő vagy élettelen – az örökérvényűségéről. Talán arról, hogy a csönd mint szerkezetet „irányító” elem, miképp lopódzik a foltok által kirajzolt érrendszerbe (Kis kép a Szigetről XVIII.); hogy az okker-mozgású, csaknem futurista lázat involváló mező és fekete holdkaréja miként űzi az egymástól elszakadt elemeket valaminő harmóniába (Kis kép a Szigetről IX.); hogy a házak marionett-rendje, melyben nem csupán a szélmozgás (vihar?) játszik szerepet, hanem a földfoglaló isteni alázat is, mennyire hat ki az ember szépségkívánalmát közvetítő szerkezetre (Kis kép a Szigetről XV.).

Természetesen régebbi képek is – Cím nélkül (2005, olaj, farost), Kompozíció kékben (2003), Kompozíció (2006, olaj, papír) – erősítették Somogyi György térképet belakó, a felülnézetben tobzódó fantáziáját. Előzményként? Nyilván úgy is, de még inkább biztos alapként. A feszített szerkezeten belüli pálcikák, vonalkák, pontok mint érzelmi vivőerek rajzolták ki, hol mértani alakzatba (kör) kerülvén, hol szabad mozgású riadalomként (farkasfog), az érzelmi kilengések határait.

Ha a 2002-es évek Somogyija érezte az organikus nyüzsgés elementáris erejét (Úszó láp), hogyne érezné ezt fokozottabban a tragikus betegségből való fölgyógyulása után bölcsebbé vált, de ugyannyi munkát megkívánó ecsetmozgatással a ma művésze. Így lett a tárlat legkiválóbb darabja kék és barna élethimnuszként az Úszó láp III. és az Úszó láp IV. (mindkettő 2015).

Szakolczay Lajos