vissza a főoldalra

 2015.06.19. 

1985 Monor – Vitaindító

A mai magyar társadalom kultúrája egy vesztes, agonizálgató és ugyanakkor önkizsákmányoló és idegbeteg társadalom kultúrája, egy úgynevezett kvázikultúra. Ennek a kultúrának éppen az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a maga kvázi mivoltában maga is besorol, s nem is az utolsó helyen, a társadalom betegségei közé. A kultúrának ez a kvázi mivolta fejezi ki leginkább a nemzet vesztes voltát, függetlenség- és szabadsághiányát. Mint a halálos beteg, akinek vannak jobb napjai, világosabb pillanatai, ez a kultúra is képes ragyogó teljesítményekre, kiállít magából értékes alkotásokat, de a kérdés nem ez, hanem az, hogy ez a kultúra milyen erővel fejezi ki, hatja át a társadalmat, és megadja-e a korszerű válaszokat. Egy egészséges nemzeti kultúrának sajátosnak és összetéveszthetetlennek kell lennie, saját kérdésekre saját válaszokat kell adnia. A mai magyar kultúra nem működik rendeltetésszerűen.

Ez nem kirívó jelenség a mai Európában , amely tele van vesztes államokkal, amely egészében véve maga is szörnyű nyomás alatt van és beteg. A mai magyar táradalomnak van azonban egy sajátos, csak reá jellemző betegsége.

A mai magyar társadalom a rossz, egyoldalú, megalkuvó, de ugyanakkor sok vonatkozásban eredményes és hasznos kényszeregyezség társadalma. Ez a kényszeregyezség a forradalom és szabadságharc leverése után következett. A magyarság ekkor belekényszerült ebbe a dicstelen alkuba, de ez az alku nem volt teljesen haszontalan és eredménytelen. A nemzet kapott is. Az a bizonyos „legvidámabb barakk” titulus ennek a kényszermegegyezésnek eredményeként ragasztódott rá az országra. Az élet a hatvanas, hetvenes években itt valóban emberibbé és elviselhetőbbé vált. Egy-egy pillanatra és egyes rétegek számára még a fogyasztói társadalom anyagi bőségének a legalacsonyabb foka is elérhető közelségbe került. A kulturális élet is felpezsdült. A határok majdnem felnyíltak. Mindennek azonban nagy ára volt, mert mindaz voltaképpen az ideiglenesség és a napról napra élés csodaváró és rémült szájtátisága közepett, a képtelenség talaján, avagy inkább színpadán és deszkáin játszódott le. Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa és ezen a deszkafedőn, az erjedő lé fölött folyt percről percre a táncikáló, vidám barakkélet.

1956. november 4-e után ebbe a dézsába hánytak bele mindent: vért, hősi halált, munkástanácsot, a forradalom gyönyörű mámorát, az egyhetes szabadság eksztázisát, az öntudatot, majd valamivel később az akasztottak ezreit és a börtönviseltek megveretéseit és megaláztatásait s az egészet lefödték a felejtéssel. Az alku legfőbb kikötése ez volt: felejts, hallgass! „Aki nincs ellenünk, az velünk van” – mondta Kádár János. Ám nem ellene lenni az új rendnek csak úgy volt képes az ember, ha kitörölte az emlékezetéből azokat a napokat, szájából, lelkéből a szabadság ízét, az utcasarki Szózat-éneklést, és nem beszélt gyermekeinek az akasztott barátról. Nemzedékek nőttek fel makacsul hallgató szülők oldalán. S a hatalom – nem mondjuk, hogy a győztes, mert nem volt az, csak győztesnek kinevezett kényszergyőztes – kegyes volt. tessék ezen a platzon, ezen a fedőn új életet kezdeni. Majdnem mindent szabad, csak a fedőt emelgetni nem, alákukucskálni nem.

Mostanra azonban – s ez mára a mai társadalom egyedi betegségtünete – ez a fedő, a dézsában megindult erjedés hatására, meg egyszerűen a természet rendjéből következően, elkorhadt és elrothadt. A szagok, a hullabűz és a mérges gázok már felpárolognak és felböffennek.

S mindenkinek, aki fent ágál, táncol, átkozódik vagy konformistáskodik, avagy egyszerűen csak éli szürke mindennapjait a fedőn, az az érzése, hogy a dekli beszakad alatta, és belezuhan a bűzhödt lébe. A hősi halottak, kivégzettek temetetlen hulláinak és a sok elintézetlen, félrelökött nemzeti szerves anyag keservesen megerjedt levébe, s bele is fog fulladni, mert senki nem lesz, aki kihúzza őt onnan – „a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül”…–, mert iszonyodva fordul el mindenki a Hieronymus Bosch-i jelenettől.

A magyarság átélt már ehhez hasonlót. Az 1867-es kiegyezés után is felpezsdült az élet, Magyarország a Monarchia egyik súlypontja lett, de a kiegyezést, az alkut megkötő magyar vezető osztály éppen úgy a megoldatlan nemzetiségi kérdés és a korhadt társadalmi rendszer fölött élte tivornyás életét, mint ez a mai. Annak a dézsafödőnek a beszakadása a mélybe rántotta az egész Szent István-i Magyarországot, hozta meg Trianont. Ez a most esedékes beroggyanás pedig még ennél is végzetesebb fenyegetésű: az önálló magyar nemzeti lét teljes megszűnése.

Az a tény, hogy itt 1956 óta minden erre az elhallgatásra épül, s hogy ennek mindenki részese, haszonélvezője, akármelyik oldalon áll is, azt eredményezi, hogy ma már senki nem mer megmoccanni sem ezen a korhadt silófedőn. Minden áll, mert a szereplőknek, a statisztáknak éppen úgy, mint a főhősöknek, az a kényszerképzete, hogy a deszka egyetlen határozott toppantástól is beszakad. Ez a beteges félelem még azokra a gyér létszámú fiatal nemzedékekre is átragadt, amelyek valójában nem felelősek. Ők is tartózkodóan viselkednek, mert nincs is más lehetőségük, hacsak nem leugrani a fedőről, a hazátlanságba, a semmibe. Üvegesedő szemmel, bénán áll ez a nemzet most itt Európa közepén, s a deszka pedig szépen korhad és rothad alatta. Itt semminek sincs legalitása, itt minden mozdulat félszeg és visszafogott, csak olyan, mintha mozdulat volna. Lehet más, mint kvázikultúra ezen a deszkán?

1956 és ami utána következett, a magyar történelem máig fel nem mért, a maga valójában fel nem fogott cezúrája és vízválasztója. A forradalomnak nemcsak hogy a története nincs kellőképpen feldolgozva, hanem történelmi fordulópont-jellege sincs kimutatva, s talán még csak megsejtve sem a gondolkodásban. Szép és komoly szavak persze elhangzottak, de a forradalom és a forradalom leverésének fordulópont-jellege már csak azért sem lehet kimutatva, mert hiszen a dolog lényege, legalábbis a felszínen az volt, hogy folytatódott, restaurálódott, ha humánusabb formában is, a szovjet típusú rendszer, a szocializmus. A látszat az volt, hogy nem változott semmi.

Pedig minden megváltozott. 1956. november 4-e óta a magyarság nem a saját történelmét éli. Ilyen fordulat még egyetlenegy történelmi fordulópontján, egyetlenegy szabadságharcának bukása, egyetlenegy háborúvesztése után sem következett be. Ez a fordulat ugyanis a lelkekben állt be. Meglehet, nem vizsgálható szigorúan tudományos módszerekkel, meglehet, hogy jobbára csak a művészi érzékelés által felfogható és éreztethető, mégis elsőrendű történelemalkotó tényező valamely nép lelki viszonyulása egy bizonyos korszakhoz, állapothoz. Mind vereségeket, mind győzelmeket átélhet egy nemzet, nagyjából azonos tartással. 1956 után a magyarságnak nem a viszonyai és a helyzete fordult meg soha nem tapasztalt módon, hanem a lelke. A viszonyulása saját magához, történelméhez, a magyar lélekben minden érvénytelenné vált. A vidám barakkban nihilisták vigadoztak.

            1945-ben, a magyar történelem eddigi legnagyobb cezúrájakor, az ezeréves Magyarország porba hullásakor, amikor az ország elvesztette a háborút, és felszabadult – egyszerre! –, nem szakadt meg a magyar lelkekben a folytonosság tudata. Sem azokban, akik vesztettek, sem azokban, akik felszabadultak. A nemzettest egyik része vesztett és elhalt, a másik része új erőre kapott és megelevenedett. Mind a két folyamat végzetes erejű volt. Az is pillanatokon belül kiderült, hogy az ország voltaképpen csak az egyik függőségből a másikba került át. Mindez együtt azonban éppen a társadalmi változások óriási horderejénél fogva nem keltette fel és nem is kelthette fel a saját történelem megszakadásának a képzetét. 1945-ben a magyar történelem folytatódott. Egyszerre vesztesként és felszabadulva. Ami akkor történt, az egyszerre volt külső erőszak által kikényszerítve és egy nagyon széles és egy nagyon szenvedélyes népi akarat által végbe vive. A földhöz juttatott paraszt, a munkaszolgálatból, haláltáborból hazavergődött zsidó bizakodással, reménnyel nézhetett a jövőbe. A saját jövőjébe. S még akkor is, amikor a nemzet nyakára ültetett bábok elkezdték véres és kegyetlen színjátékukat a politikai porondon, még az iszonyatos szenvedések és megaláztatások közepett sem támadhatott a nem a saját életemet élem érzete a megalázott magyarságban, éppen azért, mert a helyzet annyira nyilvánvalóan képtelen volt, s annyira erőszakos és lehetetlen, hogy csak mint egy, az isten által reá mért büntetést, amit túl kell és túl is lehet élni, akármennyire is nem látni még a végét, élhette át a Sztálin–Rákosi nevével jelzett korszakot. A nemzetbelső szervezete, öntudata, ha nem is érintetlen és sértetlen, de valójában ép maradt. S éppen mert ép és lelkében szuverén maradt, tudta véghezvinni 1956 lélegzetelállító, világraszóló csodáját. Felkelt, felegyenesedett, s ha csak két hétre is, de nyilvánvalóvá tudta tenni, hogy ennek a kicsiny darab európai földnek jogos ura, méltó művelője, s hogy szavának, jellemének, gondolatainak tisztes helye van az európai népek parlamentjében. S éppen mert a forradalom ilyen volt, rendkívüli világesemény, az uralmi rendszerek lényegét leleplező rakétafény, mert tragikusan szép és nagyszerű volt, egyszeri és megismételhetetlen, mert egy nemzet élni akarásának utolsó fellobbanása volt, éppen azért, ami utána következett: a bukás, az eltiprás, a magára maradás is végzetes volt. Csak az lehetett.

Ami eladdig csak magányos zsenik tragikus sejtelme volt, hogy tudniillik „kompország” vagyunk, végzetesen magunkra hagyatottak, porszemek, vagonkérdés, az most milliók számára vált kézzelfogható valósággá. A lánctalpak legelemibb emberi mivoltában taposták le a magyarságot. A jelentéktelenség tudatát és a kilátástalanságot mintázták bele roppant tanksúlyukkal a magyar lélekbe. A nihilt.

A magyarság eben a korszakában hagyott fel évszázados magatartásával, azzal a hovatovább már nemzeti sajtosságnak ítélt ellenállási formájával, ami eleddig – legalábbis részben – a fennmaradását biztosította (és persze gátolta is a haladásban), a passzív rezisztenciával.

Hogy miért? Mert már annak sem látta értelmét.Ez a magyar lélek 1956 utáni pálfordulása. Ez az az eddig még meg nem világított rettenetes fordulat, ami a magyar történelemnek ezt a szakaszát élesen elválasztja minden előzőtől. Eme korszak elemzésekor, kultúrájának vizsgálatakor és a jövő tennivalóinak meghatározásakor ebből lehet elindulni.

Természetesen nem lett mindenki nihilista. Az élet ment tovább. Az anyák gyermeket szültek. De ettől a legázolástól kezdve, akár tudva, akár tudat alatt, minden magyar tettben, munkamozdulatban, minden hegedűszóban, minden szülésben és minden abortuszban benne volt a végső kiábrándulás és eltehetetlenülés, a kilátástalanság és a megalázottság nihilje. A gazdagodásban, a vagyonszerzésben, az ellenállásban és a párttitkári munkában, a papi imában és a besúgói jelentésben egyaránt benne volt és benne van a tanknyomaték. A „nincs mese”. Az „ez van”.

A mai magyar élet minden őrülete, lehetetlensége, tudathasadásossága ebből az évszázadok óta begyakorolt életmentő magatartástól való elfordulásból, ebből a végső elkeseredésből, mely már a végső elkeseredést is értelmetlennek és hiábavalónak tartja, vezethető le. A disszidálási hullámok, a gyerekszülési hajlandóság végzetes elapadása, a mértéktelen iszákosság és a kiugróan magas öngyilkossági arányszám, a nemzeti mivolt iránti nagyfokú közömbösség mind-mind innen ered.

Ez a mai magyar élet alfája. Minden törekvésnek, amely meg akarja állítani a magyarság szellemi elsivárosodását, amelyik új horizont felé óhajtja vezetni, vagy legalább az arra vezető út tekintetében javaslatokat akar tenni, ennek tudomásulvételével kell elkezdenie munkálkodását, ennek a szomorú ténynek számbavételével kell kitűznie saját feladatait.

Ez aztán mindjárt nemcsak azért üdvös, mert a „dolgokat a maguk mivoltában” tekinteni mindig célravezető, hanem azért is, mert felszabadító- és lendítőerővel bír. Ez a szomorú tény ugyanis nem csupán szomorú. A begyakorolt magatartás feladatában kétségkívül van önfeladás, van végső hullásba való beletörődés, de van benne pozitív elem is. Avagy talán nem éppen ez a megtartó, passzív rezisztencia fékezte le itt a társadalmi haladást, az országépítést? Nem emiatt nem vált ez a nép igazán európai, előretekintő, emelt fővel járó néppé? Ami megtartott a századokon át, az ugyanakkor meg is kötött, bele az ázsiai mozdulatlanságba, a „magyar ugar”-ba.

A passzív rezisztencia nem volt más, mint egy nagy megátalkodottság, makacsság. Aki rászokott, nemigen tudta abbahagyni még akkor sem, amikor már értelmetlen volt. A konok csakazértis-es ellenzékiség, a semmire nem tekintő, bősz kuruckodás, a nyitottság lebecsülése mind-mind ennek a konokságnak és makacsságnak a terméke.

A nihilista viszont nem konok és nem makacs. Vele talán könnyebb lesz boldogulni.

Aki az 1956 utáni magyarság életével foglalkozik, látnia kell, hogy ez egy új érzületű, a régebbinél tartástalanabb, képlékenyebb, de ugyanakkor – éppen mert a szocializmus rengeteg ócska, rossz társadalmi betegségéből mégiscsak kikezelte – a jóra, a demokráciára, az előrenézésre is jobban megszervezhető lett. Hiába, hogy a nagy nihil minden mögött ott van, mégsem mindenki nihilista ebben az országban. Kis közösségek, kevesek szívéből kisugárzó jóakaratok már jobban át tudják hatni ezt a merevségéből lassan kigyógyuló népet. Képletesen szólva talán arról van szó, hogy a mai magyarság ezzel a fordulásával az eddigi hátranéző, múltba meredő állásából most mintha egy előreforduló alapállást vett volna föl – csak még nagyon le van hajtva a feje. Üres tekintete a semmibe réved. Mintha még csak a testével tette volna meg ezt a fordulatot. A feladat az, hogy emelje fel a fejét.

* * *

Ezek után pedig nézzük azt a folyamatot, amelynek során ez a fentebb már elkeresztelt kvázikultúra kialakult. Először is a társadalom szerkezetében beállott változásokat kell számba vennünk. A legfontosabb ebben a vonatkozásban a magyar társadalom paraszti társadalom voltának a megszűnése. A régebben a nemzet felét kitevő paraszti részarány éppen ezekben az években zsugorodott az egyötödnél is kisebbre. Ma kevesebb elsőrendűen mezőgazdaságból élő ember van az országban, mint budapesti lakos. Valódi paraszt pedig, akire néhány évtizede még mint nemzetfenntartó elemre hivatkozott a népi irodalom, s nem is csak az, még kevesebb.

A paraszttársadalom eljelentéktelenedésével természetesen a paraszti kultúra is, és a paraszti kultúrának az egész kultúrában elfoglalt helye is összezsugorodott. A folyamat feltartóztathatatlan és korral járó szükségszerűség volt. Akkor is bekövetkezett volna, ha másmilyen társadalmi berendezkedés vagy uralmi helyzet van az országban. Legfeljebb az értékpusztulás nem lett volna ilyen totális, ha mindez nem a letipratás utáni kiábrándulásban történik. De ott történt. S így az elpusztított, szétvert, betagosított, elgépiesített régi magyar paraszti kultúra helyébe nem állt egy új, öntudatos – szövetkezeti – kultúra, új viszonyulás az új helyzethez. A falu nem vitte be az erkölcsét a téeszbe. Aki pedig a városba menekült a megélhetésért, aki a kétlakiság szörnyű keresztjét volt kénytelen a vállára venni, még az apját is megtagadta inkább, csak ne kelljen a szétvert világra emlékeznie. Itt aztán aratott a nihil. Együttműködött vele, suhogtatta a kaszáját a mértéktelen önkizsákmányolás, a városba érkező megalázott tanácstalansága, magárahagyatottsága, kiszolgáltatottsága, a kocsma, a fekete vonat, a munkásszállások embertelen sivársága. És az a kilátástalanság, ami egy ilyen páriára minden hajnalban ráköszönt, amikor fel kellett ülnie a vonatra, amelyik legalább egy hétre elszakította asszonytól, gyerektől, tanyától. Miért élt, miért dolgozott az ilyen ember? A betévő falatért. Már nem volt szüksége arra a kultúrára, arra a műveltségre és arra az erkölcsre, amivel néhány esztendővel előbb még kis nadrágszíjparcelláját művelte, amivel helytállt a kubikgödörben, amivel a falu egykori társadalmában megbecsülést és szerepet szerzett magának. Sivár, kultúra alatti életet élt, és él még ma is ez az ember. Milliós csoportról van szó. Tömegről, amelynek igénye sincs a kultúrára, nemcsak azért, mert nincs rá ideje, nincs szabad ideje, hanem egyszerűen azért, mert az elsivárosodásnak arra fokára jutott el, abba süllyedt bele, amelyikben már a legegyszerűbb kulturális tevékenység elérhetetlen magasságban van. Ez az ember alig tud írni-olvasni. Ez az ember jóformán nem is érti azt a nyelvet, amelyet a fölöttes rétegek beszélnek.

Léha és felelőtlen, sőt mi több, cinikus minden kulturális program, minden kezdeményezés, amelyik nem ennek a lét alatti létben vegetáló rétegnek a megindításával, elemi igényeinek a felcsiholásával kezdi.

Természetes, hogy elsősorban az életkörülményein kell változtatni ahhoz, hogy megindulhasson a művelődés útján. Először is emberszámba kell venni. Önállóságot kell adni neki, szervezeteket, intézményeket létesíteni vagy feléleszteni számára. Kezükbe kell adni munkásszállásaikat, meg kell szüntetni iszonyatos kizsákmányolásukat, önkizsákmányolásukat, olyan munka- és bérviszonyokat kell teremteni, amelyek nem igénylik a maratoni túlmunkát. Meg kell tanítani őket élni.

Mindez – még egyszer hangsúlyozom – nemcsak elemi erkölcsi kötelezettség és nemcsak egy demokratikus mozgalom becsületbeli ügye, hanem, ezen túlmenően, alapkérdés is. Ez a széles és elesettségében szánalmas réteg ugyanis éppen az egykor nemzetfenntartónak nevezett, és azt a szerepet valójában be is töltő parasztság helyébe következett, és mint ilyen, most is meghatározó jelentőségű a nemzet kulturális arculatának megítélésekor. Ez a mai élet roppant nehezéke, ami ezt a társadalmat meggörnyeszti. Ez a réteg ugyanis újratermelődik. Végzetes következetességgel. Ebből a rétegből származik a kor jellegzetes alakja, mondhatni végterméke, az elsivárosodott, jóformán csak vegetatíve létező, hol bunkónak, hol bugrisnak, hol pedig egyszerűen csak ürgének nevezett ember. A massza, amelyik mindent elnyel. Ha ennek a rétegnek az újratermelődését nem sikerül megállítani, akkor a magyar társadalomban egy csúfos kettéhasadás fog bekövetkezni: a társadalom fölsőbb rétegei kénytelenek lesznek durva és antidemokratikus intézkedésekkel védekezni és elbástyázódni ettől a „vendégmunkás”-rétegtől, ahogyan a nyugati demokráciákban a jobboldali elvakultság akarja megoldani az „arab vagy török” kérdést, vagy ahogyan az apartheid erőszakszervezetei nyomják el a maroknyi fehér kisebbség nevében az afrikai tömegeket.

Itt milliókról van szó, következésképp milliárdokról. Fel kell világosítani és meg kell győzni az államhatalmat arról, hogy önmagának is elemi érdeke ennek a bugris-újratermelődésnek a megakadályozása, illetve ennek a rétegnek a visszaemelése az emberileg elfogadható élet alsó szintjére. Célkitűzésre és együttműködésre van szükség.

Pontosan úgy, mint ahogy ötven évvel ezelőtt vagy még régebben a földreform volt, most az a nemzet számára létkérdés – éppen ebben a szorongatott helyzetben –, hogy ne legyen egy széles, alsó rétege az emberi minimum alatti életre kényszerülve a huszadik század végén. Hogy ne álljon ez a nemzet kötésig a sárban.

Ennek a rétegnek nem jut semmi a fentebb említett új alkunak a jövedékéből. Ez az értelmiségi osztályhatalom felé bóklászó társadalom mérhetetlenül kizsákmányolja ezt a kétkezi, segédmunkás-réteget. A kultúrából az emberi élet lehetőségétől, a társadalmi elismertetésből pedig egyszerűen semmit sem juttat neki. Ebbe a rétegbe ma beleszületni gyakorlatilag egyet jelent a kilátástalan zsellérsorba való beleszületéssel.

Ma nincs földkérdés. Földje lényegében senkinek sincs. A föld, a vagyon helyébe mára az információ, a szabad idő került. Ez az a magántőke, amivel mindenkinek kellene rendelkeznie. Ezt kellene igazságosan, demokratikusan elosztani. Ma viszont információ-nagybirtokosok vannak, és információzsellérek. Meglehet, ez az állapot legalább annyira vészterhes a nemzet jövőjének alakulása szempontjából, mint a földkérdés megoldatlansága volt annak idején.

Nem is indulhat tehát más zászló alatt új magyar szellemi mozgalom, csak ennek a helyzetnek a felszámolására harcba szólítva. A másik, a megmaradás szempontjából az előzőhöz hasonlóan létfontosságú átgondolni és áthatni való terület a család és az iskola együttese. Az elmúlt harminc-negyven év, de különösen az 1956 utáni kiábrándulásos évek éppen a családra mint intézményre nézve voltak végzetesen romboló hatással.

Pontos és árnyalt megkülönböztetésre van azonban szükség. Óriási hiba, az orvoslást is akadályozó volna a család felbomlási jelenségeiért mindenestül akár a politikai rendszert, akár a fentebb vázolt sajátos magyar nemzeti pálfordulást okolni. A család felbomlása vagy legalábbis felborulása ugyanis világjelenség. A modern élet keretei, a technikai civilizáció és a nők tömeges munkába állása mindenütt a világon átalakítják a családot. A magyar esetre éppen az a jellemző, hogy ezek a technikai civilizáció, a robbanásszerű városiasodás, városfeldagadás, vagyis – nagyon vázlatosan szólva – az általános hatóerők éppen akkor lettek a legerősebbek, Magyarország éppen akkor érkezett bele ebbe a korszakba, amikor a másik sajátosan magyar családromboló erő: a magyar nihil is a legerősebben hatott.

Magyarországon az úgynevezett konszolidáció korában terjedt el a televízió. Ennek az együtthatását még valószínűleg nem kezdte el vizsgálni a szociológia. Pedig a béna nemzet ott ült szájtátva a képernyő előtt, és ott felejtette el igazából, hogy mi is történt vele. És ott, a képernyő előtt felejtett el beszélgetni, családi életet élni, hagyományt átadni, ott, a képernyő előtt felejtette el a múltját. Beszélt – mellé is! – helyette a doboz.

A család bomlásának végső soron az az oka, hogy a család többé már nem gazdasági egység. Létezése és fennmaradása nincs többé a családfő keresetéhez, vagyonához kötve. És most már valószínűleg nem is lesz soha. Visszafelé nincs út. A régi családszerkezet visszaállításáról hiábavaló dolog álmodozni. De mi lehet az új családösszefűző, családmegtartó, családépítő elem? Mit javasolhat felelősségteljesen gondolkodó nemzeti élcsapat?

Ha a munkamegosztásba nem az apa jogán lép bele az utód, akkor mibe? A kultúrába? Az emberi minőségbe? A nemzeti identitásba? Igen! A műveltségbe. A munkaerkölcsbe. És egyáltalán az erkölcsbe. Együttvéve valami újfajta nemességbe, amely újfajta nemesség éppen ezekben az években töröltetett ki a magyar életből de amelyik mint minőségigény nem évülhet el soha, amíg Kölcsey Himnuszát énekeljük.

Ez persze merő idealizmus és utópia, mégis kimondjuk: legyen a magyar család laboratórium. Dolgozzon ki családi programot a megmaradáson gondolkodó csoportosulás. Célszerűt és szerényet. Oltsa be – Németh László kifejezése – ennek az igényével ezt a most még eszmény- és hivatásérzet nélküli, szétesőfélben lévő családot.

Megvan erre a lehetőség? Milyen laboratórium lehetséges a gyermek több mint nyolcórai napköziskedése és a szülők második-harmadik műszakja és a közben ágáló televízió közepett? Mégis, talán valamilyen lehet, ha az igény felkeltődik iránta. Az alap megvan: soha nem tapasztalt gyermekkultusz van ma Magyarországon. Azt a kevéske gyermeket, aki megszületik, kényes, sokszor túlzó gondossággal táplálják, öltöztetik, babusgatják a sokszor bizony még egészségesebb ridegtartásban felnevelkedett szülők. Ezt a most még iránytalan, átgondolatlan szeretetet kellene okos szeretetté nemesíteni. Erre kellene az új programnak ráépülnie.

Ennek az úgynevezett családi kulturális programnak a kidolgozása szakembereket igényel. Megpendítésével mindössze az a célunk, hogy ebbe az irányba tereljük a gondolkodást. Meglátásunk szerint ez legalább annyira fontos, mint a politikai rendszer bírálata, mint értékes elméknek a politikai szerkezet megváltoztatására való – hiábavaló – törekvése.

Az iskola.

Miközben a magyar szellemi élet az 1956 utáni letaglózások és megtizedelések után felegyenesedve vagy legalábbis négykézlábra állva úgy-ahogy megőrizte hadállásait, mialatt az irodalomban lassan-lassan minden igazi tehetség és egykor elhallgatott nagyság megszólalhatott, mialatt végre a legméltóbbak mellére is felkerülhettek a gyémántos kitüntetések, és mialatt a kultúra más ágazataiban, a zenében és a képzőművészetben és a színházban és a filmben lezajlott egy hasonló jellegű elrendeződés – mialatt tehát ez a magyar magaskultúra szépen beleült a kvázikultúra trónszékébe, végzetes esemény játszódott le az alapoknál. A magyarság elvesztette a magyar iskolát.

S hogy mennyire kvázikultúra ez a mai magyar, arra nézve legyen elég annyi, hogy a szellemi elitnek jóformán egy szava sem volt ehhez a szörnyű történéshez, noha itt folyt le a szeme láttára. A hatalom brutális erővel zúdult be az iskolába. Elfoglalta minden olyan zugát, amit az ötvenes években még nem tudott elfoglalni. A tanítót és a tanárt olyan katonai fegyelemre fogta egzisztenciális és hatalmi fenyegetéseivel, hogy az talpalatnyit sem mert letérni a tanterv idegenbe vezető mezsgyéjéről. Lényegében kiveszett a nevelőtípus, aki még a saját egyéniségével, saját tartásával, példájával nevelt. A pedagógusi pálya megszűnt hivatásbelinek lenni. Kihalt vagy visszavonult, de legalábbis nagyon megritkult az a tanárnemzedék, amelyik annak idején egy összekacsintással is éreztetni tudta a különvéleményét a diákkal. Az iskola üzem lett, rossz üzem. Sivár üzem. És a magyar identitást száműzték belőle.

Mit lehet itt tenni ezek után? A hatalmat kituszkolni nem lehet. A nyúzott, megélhetési gondokkal küzdő, szerencsétlen pedagógustól nemzeties heroizmust, további önfeláldozást elvárni képtelenség. Egyáltalán: a rendőr ott áll az iskolaajtóban. Március 15-én pedig kettőzött őrségben állig gumibotban és kábítószer-fecskendővel.

Ma az iskolába a magyarságot, a nyílt, demokratikus szellemet és a műveltség igényét csak a gyermek viheti vissza, a gyermek, akinek szíve-lelke otthon feltöltődött.

Először is ki kell mondani és tudatosítani kell a társadalomban, hogy a mostani helyzet felelőtlenül jövőellenes. Ez a mai iskolarendszer, a követelményeivel, felvételi rendszerével, a státusszimbólumaival, nem a magyar jövő szolgálatában áll, hanem éppen azt ássa alá.

A szülőnek el kell fogadnia az iskola nevelési és egyéb elveit, még akkor is, ha nem ért vele egyet. A gyerek nem az ő gyereke többé, hanem a hatalomé, az államé. Nincs szabad iskolaválasztás, mert csak egyféle iskola létezik. Legfeljebb van jobb – de kérdés, hogy az valóban jobb-e? – és van rosszabb. Van divatos és kevésbé divatos. A legjobb iskolák pedig egy szűk felső értelmiségi és vezető-káderutánpótlást szolgálnak, olyképpen, hogy az alsóbb rétegek gyermekei előtt gyakorlatilag be vannak csukva.

Minderről hallgatnak a kvázikultúra orgánumai. Ez ugyan nincs lajstromozva az úgynevezett nagy tabutémák között, de aki ezt megpróbálná szóba hozni, azt felnégyelnék. De hát nem próbálja senki. Ez a legkényesebb kérdés. Az értelmiségen belül is nagy felzúdulás fogadná a tények nyers kiteregetését. Pedig bűn erről tovább hallgatni.

Először is ezzel a gondolattal kell beoltani a családot: a gyermeked a tiéd, jogod és kötelességed megkövetelni, hogy úgy neveljék, ahogy te akarod. Ez legalább annyira fontos, mint a gazdasági reform. S aránytalanul kevesebbet töri rajta a fejét a magyar értelmiség. Ez rossz luxus.

Most pedig tegyünk egy kis kitérőt. Szóljunk néhány szót a fő kultúrahordozóról, az értelmiségről. Alapjában véve egyetértünk Konrád–Szelényi fejtegetéseivel, amelyekben ezt a modern, a létező szocializmus keretei között működő társadalmunkat egy értelmiségi osztályuralom felé haladó társadalomként írják le. Az értelmiségről, tevékenységéről, kultúra- vagy kvázikultúratermelő tevékenységéről ma ennek az új meglátásnak a saját gondolkodásunkba építésével célszerű beszélni. Ez az értelmiségi osztályuralom a munkásság kizsákmányolására épül – mondja Konrád–Szelényi.

A sajátos magyar helyzet elemzésekor két dolgot kell hozzátenni ehhez.

1. A fentebb vázolt kényszeregyezség, melyet 1956 eltipratása után a nemzet egésze kötött, a dolog természeténél fogva, azért, mert a szabadság mindig elsősorban a szellem szabadsága, és sokkal kevésbé a szántás-vetés szabadsága, és mert az értelmiség már akkor is és éppen a forradalomban mutatta meg, hogy már nem egyszerű középosztály, rétegecske, hanem a társadalom sorsára a leginkább befolyással bíró osztály, a kényszeregyezséget leginkább a bőrén is érezve az értelmiség írta alá. S ő lett a fő vesztese, majd haszonélvezője is. Éppen ebben a korban, a nagy pálfordulás korában szerveződött meg az a fajta társadalom, amelyet Konrád–Szelényi értelmiségi osztályuralom felé haladóként írt le.

A kor lánctalpbilloga tehát éppen az értelmiség bőrébe és lelkébe van legmélyebben beleégetve. Kettős lelkű, túlérzékeny, gyámoltalan és dekadens ez az értelmiség, hasadt lélekkel termeli ezt a kvázikultúrát. Naponta látnia kell – és hivatásánál, tanultságánál fogva látja is –, hogy amit szolgál, az rossz, az kvázi, az idegen, mégis naponta leteszi a garast. Létrehozza, javítja, csiszolja, építi, hangszereli, eljátssza a kvázikultúrát, pedig a lelke mélyén tudja, hogy ez majdnem árulás. Létezéséhez napról napra megújuló önbecsapásra és önfeladásra van szüksége. A pap nemcsak a gyülekezetnek prédikál, hanem a „téglának” is. A tanár tudja, hogy a tanterv hamis, de betartja, a mérnök tudja, hogy nem is volna szabad elkezdeni annak a sorozatgyártását, amiért a prémiumot kapja. Az írónak be van építve a cenzor az agyába és a tolla hegyébe, a színész pontosan tudja, hogy mit nem szabad hangsúlyoznia, a rendező, hogy mit kell a háttérbe rendeznie, a gondolkodó, hogy min nem is érdemes gondolkodnia.

2. A kontraszelekció, amely ebben az egész társadalomban érvényesül, az értelmiség körében a legerősebb. A magyarság történelme során sajnos sok kontraszelekciós hullámot megélt. A magyar történelemben elsősorban a forradalmak és szabadságharcok bukása után szoktak előállni azok a helyzetek, amelyekben a rátermettséget, a hivatásbeliséget, a tehetséget egy időre másodrendű fontosságúvá tudja tenni az új rend iránti lojalitás, a beilleszkedés, a meghajlás avagy éppen a gerinctelenség. Ebben a történelemben gyakoriak az emigráló tehetségek is. A passzív rezisztencia bajnokai.

Talán soha nem volt ilyen bőséges aratása a kontraszelekciónak, mint az 1956 utáni konszolidációs években. Vezető beosztáshoz, s ennek következtében sokszor alkotó értelmiségi munka lehetőségéhez, szószékhez, katedrához, színpadhoz, kutatóintézeti vonalzóhoz, megjelenéshez elsősorban azok jutottak, főként a korai években, amikor a zöm még börtönben volt, vagy passzívan rezisztálásának utolsó napjait töltötte, akik elismerték a történteket annak, ami nem volt. A hatalomnak megbízható emberekre volt szüksége, s a megbízhatóság mint követelmény messze megelőzte a hozzáértést, a tehetséget. Minden ágazatban.

Rettentő pazarlás, rombolás, iszonyatos züllés és működésképtelenség származott a kontraszelekció lovagjainak dáridójából. A vezetés először a mezőgazdaságban tért jobb belátásra. Itt volt a legégetőbb. Be kellett látni, ha továbbra is dilettáns káderekre bízzák az erőszakkal megszervezett szövetkezeteket, ha nem hagyják, hogy a földműves dolgozzék úgy, ahogy ő akar, akkor éhen hal az ország. A háztáji, mint gondolat, korszakalkotó volt. Vele egy kis darab hatalom került vissza emberi kezelésbe. Egy kis darab önállóság. És ez a kis darab önállóság, iszonyatos önkizsákmányolás árán, de mégiscsak megmentette a magyar gazdaságot.

S a példa elterjedt. Általános társadalmi gyakorlattá vált, hogy a kontraszelekciós vezetési hibákat a lassan-lassan odaengedett, szóhoz juttatott hivatásbeliek korrigálják. Megnyíltak az üzemek, intézmények, egyetemek, művészeti szövetségek kapui.

A felsőbb körökben sikké, erénnyé vált bizonyos liberalizmus. Ez abból állt, hogy az intézmény vezetője engedte dolgozni az addig elnyomott, háttérbe taszított szakembereit, hivatásbelijeit. Megelégedett azzal, hogy felügyel rájuk, hogy időnként végigvág rajtuk egy puha bőrből font ostorral. Vagy csak pattint egyet vele. (Van olyan ló, amelyiknek csak megmutatja a zsoké az ostort, és már húz és nyer…)

Így aztán szép lassan kialakult egy olyan szakembergárda, nevezhetjük őket akár technokratáknak, akik ennek a liberalizmusnak köszönhették a munkalehetőségüket, sokszor még a vezető beosztásukat is. Tanácsaikat meghallgatták. Anyagilag kielégítették őket. Tőlük már nem az egykori vizsgakérdésben vártak hitvallást. Az már feledésbe merült. Nekik ehhez az új liberalizmushoz kell hűnek lenniük. És miért is ne lennének, amikor ez ad nekik kenyeret, és valóban sokkal elviselhetőbb a régi parancsuralomnál.

Ez a réteg ma egyre vastagodik, de ugyanakkor egyre inkább korrumpálódik is. Tevékenysége még mindig inkább abból áll, hogy helyreigazít. Rendesen azonban nem tehet a helyére semmit. Sikertelenül próbálgatja a valódit becsempészni a kváziba. A valódi kérdésekkel való szembenézést ez a liberalizmus sem engedi meg neki.

A kontraszelekciós liberalizmusnak lételeme a kvázi. Minél „kvázibb” az, amit a szakember termel neki, annál elégedettebb, mert a valódi termékek, a valódi alkotások a múltjára emlékeztetik, s vele a kontraszelekciós, illegitim voltára. Igen ám, de a technokrata nap mint nap érintkezik, sőt barátkozik a vezetőjével, urával és parancsolójával, sőt rokonságba is kerül vele, s érdekszövetségbe is. Lassan elmosódnak a különbségek. A kontraszelekciós liberalizmus majdnem akkora, sőt nagyobb érték lesz, mint a szaktudás, a hozzáértés, a tehetség. A kvázitermelő technokrata szép lassan elfelejti, hogy kvázitermelő technokrata lett.

Csakhogy ez a liberalizmus ingatag. Fennáll a veszély, hogy – esetleg kényszerből – visszaveszi a koncessziókat. Jobb tehát minél szorosabban hozzásimulni, kiszolgálni, megnyugtatni, kegyeibe férkőzni, és elkergetni az új, feltörekvő, többnyire fiatal és rebellis tehetségeket, akik még nincsenek benne a tojásban, akik még nem értik az egymásrautaltságot, az összefonódást. Vagy éppen nagyon is jól látják, s emiatt veszélyesek.

Így aztán egy óriási körforgás van ebben az értelmiségben: hivatásbeli tehetségek, szakemberek nyomulnak feljebb és feljebb, tartják működésben az üzemeket és az intézményeket, s közben maguk is hasonlatossá válnak kenyéradóikhoz, beleszagolnak a hatalomba, a felébe-harmadába, és elzüllenek. Kevesebbet dolgoznak, nem újítanak, hátat fordítanak az avantgárdnak, nem tanulnak, és csak a helyzetükkel, a presztízsükkel, a hatalomnak való megfelelésükkel és beilleszkedésükkel törődnek.

Hovatovább akadályaivá válnak a rendszer normális működésének. Az ifjúság már alig tud különbséget tenni köztük és kontraszelekciós őslovagjai között. De akármennyire is be van reteszelve az ajtó, jönnek és jönnek az újak. Az új tehetségek, az új törtetők, és szépen elindulnak a felemelkedés és a züllés párhuzamos útján. Borzalmasan tékozló malom ez.

Az értelmiségi kontraszelekciónak van aztán egy másik érvényesülési formája is, amely sokkal inkább a közvetlen jelen gyümölcse. A kvázikultúra valójában nem szükségel igazi szakértelmet, tehetséget, ugyanakkor pedig maga a tehetség, a tudás irtózik mindentől, ami nem valódi, ami álságos, ami haszontalan, ezért aztán a kvázikultúra felszíni halai, díszpintyei, termelői, napszámosai, pallérjai és haszonélvezői természetszerűleg a silányak, a fél- vagy negyedtehetségek, a középszerűek és konformisták lesznek. A Parkinson törvényei által leírt módon felduzzadó intézményeket, kulturális termelőhelyeket, a tömegkommunikációt elözönlik a senkik. Akik most már nem azért kedvesek a hatalomnak, mert felesküdtek rá, mert kimondták a boldogító igent, hanem egyszerűen azért, mert tehetségtelenek: ideális kvázitermelők. És előtérbe állításukkal, favorizálásukkal kordában lehet tartani a mindig is lázadásra hajlamos igaziakat.

Ez a fajta kontraszelekció aztán veszélyesebb, mint gondolnánk. Ez ugyanis nagyon szapora réteg, és burjánzik, mint a dudva. Éber figyelemmel gondoskodik a saját újratermelődéséről. Az ő gyermekének feltétlenül értelmiségi pályára kell mennie a tőle örökölt tehetséggel. Klikkeket alkot, amelyeknek egyetlen jelszava van, a kvázi szent!

Ez a kontraszelekciós réteg áll az útjában minden egészséges társadalmi mozgásnak, a „népi emelkedés liftjének” húzóköteleit ez vágta el. Ez csapja be az értelmiségivé levés ajtaját az úgynevezett alsóbb néposztályok fiai előtt. Ez alkot merev falanxot minden kezdeményezés előtt. Korunk szomorú véglénye ő. Neve: kultúrbugris. Értéktelenebb, visszataszítóbb, mint a korábban említett bugris, az alanti. A valódi tehetségnek, a valódi szándéknak ebben a bugrissokadalomban kell mozognia, ebbe ütközik bele minduntalan. Ez fojtja meg a kezdeményezéseket a maga közönyével és cinizmusával.

A kultúrbugrisnak nincs hite, eszménye, nincs felelősségérzete, következésképp teljesen közömbös működésének pusztító hatása iránt is. Egy célja van: érvényesülni a kváziban.

Karriert csinálni.

Volt már ilyen a magyar ég alatt? Kétségtelen, hogy az előző kiegyezés is termett ilyen bolondgombát. Sokan leírták, legjobban Mikszáth, a léha, elvtelen, aljasságtól sem visszariadó, csak a könnyű élet igézetében élő, voltaképpen dekadens dzsentrit. Ilyesféle ez a mai kultúrbugris is. Csak nem annyira egy rétegből regrutálódik, mint elődje. A népi és az egykori úri elem szépen keveredik benne a polgárival – a volt polgárival, az urbánus a népivel, a párttag a pártonkívülivel. Az alsó bugrisra pedig a tekintetben hasonlít, hogy ő is elromlott ember. Elembertelenedett ember. S ez a veszélyessége is. Ha ugyanis egy társadalomban nagyon elszaporodnak a kiégett, cinikus, öntudat és felelősség nélkül élő egyedek, akkor a társadalom merevvé és halottá válik még akkor is, ha anyagi, civilizációs, technikai tekintetben többé-kevésbé lépést tart a világgal.

Ha valami eljuttatja – még azért nem juttatta el – a magyarságot ebbe a végsően merev, alávetettségébe beletörődött és belenyugodott, mozdíthatatlan állapotba, nem a politika, nem a nemzetközi helyzet és a geopolitikai állapot, az elnyomás juttatja el, hanem ez a büdösszendvics-állapot, az a tény, hogy a jobb indulatú, emberi arcú társadalom, a tisztességesen dolgozó és jó akaratú egyének tömege e közé a két bugrisréteg közé van beszorítva.

Ha létezik egy olyan történelmi akarat, amelyik a magyarságot, a környező közép-európai államokkal együtt magához hasonlóvá akarja lapítani, akkor ennek a szándéknak nem a nyomás a leghatásosabb eszköze, hanem ez az elbugrisodás. Csak a végképp elsivárosodott nemzeteket lehet feltűnés nélkül lenyelni. Illetve azokat már nem is kell: mivel nincs semminemű önálló akaratuk – hullanak. Észrevétlen.

Sok tépelődésre idő már nincs. A magyarság a fogyás állapotába jutott. Az elöregedés a jövő riasztó valósága. Hogy milyen lesz itt az élet néhány évtized múlva, amikor a népességben irtózatos túlsúlyba jutnak az öregek, annak elképzeléséhez még szegényes a mai futurológia képzelete. Egy azonban bizonyos: sokkal nehezebb lesz minden kezdeményezés, változtatás. Az ember úgy van megalkotva, hogy nyugdíjas korában nyugodni akar.

Az elbugrisodás elleni fellépés, az elsivárosodás elleni mozgósítás halaszthatatlan. Most még talán van annyi életerő, jó szándék, áldozatkészség a nemzeti értelmiség javában, kicsiny magjában, és most még tud maga köré tábort, erőket gyűjteni tiszta lelkű fiatalokból, hogy a siker reményében megindíthatja küzdelmét az elbugrisodás ellen.

Kicsiny mag említődött fentebb. Bizonyára összehozott az olvasóban legalább egy homlokráncolást. Mi ez már megint?

Nos, ez is létező és mélyen a magyar valóságban gyökerező képződmény, mint a fentebb leírt bugris. Igenis van a magyar értelmiségnek egy kicsiny magja (mely persze nemcsak értelmiségi foglalkozású egyénekből áll, hanem minden más réteg is küld ebbe a magba képviselőket), amelyik éppen ebben a pálfordulásos, kiegyezéses, bugriskodó korban alakult ki, illetve szerveződött újjá. Mert mindig is voltak valódi negyvennyolcasok, akik nem felejtettek, voltak, akiknek éji órán visszajárt a halott barát lelke, voltak, akik tudták, hogy a megmaradás: feltétlen hűség. Hűség az eszményhez, a bukott forradalomhoz, a mártírokhoz és halottakhoz.

A fentebb vázolt 1956 utáni korszakban is létrejött egy ilyen kicsiny mag. A hűség kovácsolta össze most is. Férfiak és nők, tanárok és művészek, papok és írók, börtönviseltek és pályaelhagyók, népiek és urbánusok, hívők és ateisták, ifjak és öregek, akik sokféle együttműködésre hajlandók voltak a hatalommal, végezték a munkájukat, tették a dolgukat, de egy szót, azt a szót soha ki nem mondták, le nem írták. Ez volt a hűségük és az önbecsülésük.

Kicsiny ez a mag, de jelentősége, súlya, nyomatéka a magyar életben óriási. A puszta létezése bénítólag hat a hatalomra. Az igazán nagy alkotásokat ez a kicsiny mag termelte ki magából. Az érvényes szót – már amit kimondhatott – ez mondta ki. De ez úgyszólván mellékes. A kicsiny mag félelmetes jelentősége abban áll, hogy van; hogy mindennek ő a mértéke, kimondatlanul is. Hogy a társadalom, sokszor a tudatosságnak csak mérhetetlenül alacsony szintjén, de rá figyel. S amíg érzi a létezését, a szíve dobogását, addig nem fél. Vagy nem fél annyira.

Ha egy ember, egy társadalom elkezd félni, annak vége. Ennek a kicsiny magnak ez az elévülhetetlen érdeme: állhatatos hűségével, bátor makacsságával megakadályozta, hogy a félelem marka összeroppantsa a magyarság szívét.

Ez most már történelmi tény, de a kicsiny mag ezzel még nem teljesítette, nem fejezte be küldetését. Új feladatok várnak rá. Belső megújulásra van szüksége. Új programot, új eszméket kell kidolgoznia a saját maga számára.

Erre a kicsiny magra vár most a feladat, hogy kidolgozza az önépítés új magyar programját. Mégpedig nem kiáltványszerűen, hanem elsősorban is a saját maga által megélhető, lebonyolítható és kivitelezhető életprogramként. Persze megfogalmazásra is szükség van, de végső soron ennek az új magyar önépítésnek hittel megélt életek példájával kellene szétsugárzódnia a bús, eszménytelen, vergődő, de mégiscsak fogékony magyar társadalomban. A magatartás mintaéleteit kellene felmutatnia.

Milyen alapelvekre lehetne ennél az új programkidolgozásnál tekintettel lenni?

1. Ki kell lépni a politikai-hatalmi koordináták közül. Belátva, hogy a hatalmi viszonyokon, még a belsőkön sem tud a magyarság önerejéből gyökeresen változtatni, ki kell dolgozni a politikától függetlenült ember életstratégiáját. Annak a szorgos, szolid állampolgárnak az életelveit kell kidolgozni, aki az uralom kérdéseit nem vitatja, s ezáltal nem is készteti félelem szülte erőszakos lépésre a hatalmat, de aki a saját belső függetlenségét, önépítő munkáját, egyéni életének a kiterjedését maga szabja meg. Aki úgy áll ellen a minden oldal felől rázúduló befolyásolásnak, hogy nem ellenállása tényét tolja előtérbe, hanem egyszerűen csak éli függetlenült önépítő életét. Arra a nagy felismerésre kell rávezetni napjaink mindennapi emberét, hogy nemcsak homo politikusként, a hatalom antagonistájaként vagy szolgájaként, hanem saját belső emberi valója hitelesítőjeként, kultúrája elmélyítőjeként és utódaira hagyományozójaként válhat történelemalakító tényezővé. Ebben a felismerésben az is benne van, hogy a hatalomból kiszorítottság avagy kivonulás éppen hogy nem a felelősség áthárítása, hanem vállalása. Ha így – hát így vállalja a modern ember a felelősséget a történelemért. Mintegy azok helyett a hatalmak helyett, amelyek a történelemalakítás lehetőségét önző módon kisajátították ugyan, de végső kérdések megoldására képtelenek. Avagy mit tudnak ezek a bősz hatalmak? Globális képtelenséget teremteni. S mit tud az egyes ember, minden hatalmi eszköztől megfosztva? Megmosolyogni ezt a globális képtelenséget. Túllátni rajta, és a való élet nedveivel megitatni ezt a szomjas glóbuszt.

Ivan Illich, a katolikus papként indult, bécsi születésű filozófus, aki most Mexikóban egy saját intézetben próbálja ezt az új létezési formát kitapogatni, a laikusok forradalma című művében az emberi életet háromtengelyű koordináta-rendszerbe helyezi. Az x tengelyen vannak szerinte a társadalmi hatalommal és az elosztással kapcsolatos élettények, emberi döntések, amelyek tekintetében jobb- vagy baloldali, szocialista vagy kapitalista választási lehetőségekről szoktak beszélni, az y tengelyre helyezi az embernek azokat a döntéseit, amelyekben a termelési és szolgáltatási technikák közt disztingvál, vagy a kemény vagy a szelíd technikát és szolgáltatást választja. A döntések harmadik típusát a z tengelyre helyezi. Itt nem kiváltságokról és technikákról, hanem az emberi élet minőségéről van szó. Ez a lényeges meglátása Illichnek. Ezen a z tengelyen ugyanis az emberi kielégülés, az élet kiteljesedése az önálló tevékenységben, alkotásban, egyfajta önépítésben van felfogva. Meglehet, Illich távol-keleti társadalmakat, egészen más hagyományú közösségeket tekint e tekintetben mintának, olyanokat, amelyek most érkeznek a növekedés kapujába, z tengelyének mégis van jelentése számunkra, amennyiben a homo oeconomicus helyett a homo habilist kínálja nekünk.

A homo habilis, aki öntevékenyen és öntudatos, lemondásra is kész merészséggel szervezi meg a saját életét, elképzelhető a mi társadalmunkban is. Legalábbis el kellene képzelni. Emlékezzünk csak! Nem voltunk mi lelkes ökonomikusok, amikor a politizálásért, a hatalomban való részesedésért, a beleszólás és alakítás lehetőségéért a víkendházban, kocsiban, nyugati utazásban megnyilvánuló javakat, illetve a javak megszerezhetőségét elfogadtuk? Nem éppen ez volt az a rossz üzlet, ami ide, ebbe az elsivárosodásba torkollott? S miért ne lehetne ezt a szerződést most átírni? Az egyik tétel változatlan maradna: nem zavarom köreidet, ellenben azt a lehetőséget, amit eddig anyagi javaim gyarapítására használtam fel, ezentúl, legalábbis részben, az önépítésemre használom. A homo oeconomicus ebben a világban soha nem lehet igazán független, és mindig manipulálható, mert csecsszopóként csüng az áruin, az elosztáson. A javak megszerzése és birtoklása körüli mindennapos küzdelemben végképp kiszolgáltatottá válik. Az x koordináta mindkét végén, egyformán. A homo habilis azonban nemcsak azért, mert kevesebbel is beéri, hanem elsősorban azért, mert élete értékeinek nem a birtoklást és az előnyöket, a szolgáltatásokból való részesülésének minőségét és mértékét, hanem a saját alkotótevékenységét és önépítését tartja, sokkal függetlenebb lehet.

Ez nem lemondás és nem lefegyverzés. Nem is bánatos belenyugvás a megváltoztathatatlanba, az elfogadhatatlan elfogadása, a törvénytelen törvényesítése, hanem éppen a kívánatos változás kicsikarása. Az emberi kultúra megmentése. Meglehet, nem ez az egyetlen út. De ez még nincs kipróbálva, és ez még nem bukott meg, és nem lett leverve. A változtatásnak, a megszabadulásnak sok formájával próbálkozott a magyarság is, a környező népek is, amelyeket ugyanez a cipő szorít. Eredményre sajnos egyik sem vezetett. Ezeket a társadalmakat nem lehetett sem fegyverrel, sem magából a pártból kiinduló, nagy körültekintéssel egyeztetett és a nemzetközi erőviszonyokat, status quót nem érintő reformokkal, és nem lehetett alapvetően munkás jellegű, önkorlátozó, nemzeti mozgalommal sem változásokra, a változások életben tartására szorítani. A küzdelmek mindig erőszakos beavatkozásra vezettek, amelyek után ugyan átszíneződött a hatalom, Magyarországon még az élet is sokkal kényelmesebbé vált, keserűbbek, kiábrándultabbak, ennélfogva rosszabbak és züllöttebbek lettek az emberek. A szabadság hiánya mély barázdákat vont nemcsak az arcukra, hanem emberi értékük belső imágójára is. Az úgynevezett fő veszély az, hogy ezekben a társadalmakban s különösképpen Magyarországon végzetesen elromlik az ember. Beköszönthet egy olyan helyzet, amikor egy esetleges véletlen, csodaszerű, kedvező változással sem tud élni a nemzet, mert nincs hozzá elég emelt fej, önálló elme, nincs hozzá elég tiszta lélek.

Az önépítés tehát a megmaradás ultima ratiója.

2. Az önépítés programjának alapvetően és hangsúlyosan magyar programnak kell lennie. Ezt a magyar nemzeti jelleget nemcsak a veszélyeztetettség indokolja, hanem a siker igénye. Nem lehet sikeres itt a Duna-tájon semmilyen mozgalom, amelyik nem nemzeti. Mélyen igazak Karácsony Sándor szavai: „a nemzet közös vállalkozás”, s ennek a közös vállalkozásnak, a nemzeti önépítésnek is csak magyar voltunk adhatja hitét, motorját.

A mostani kiábrándultságnak éppen az az egyik oka, hogy a magyarság mint életlehetőség, mint jövő, tragikusan csökkent értékűvé vált. Magyarnak születni nem kimondottan szerencse. S ezt maguk a magyarok érzik legjobban. Szenvednek tőle, még akkor is, ha nagyokat tudnak kacagni sorsuk képtelen fordulatain. Ettől a szenvedéstől, ettől a kisebbrendűségi érzülettől kellene megszabadítania ennek az önépítő mozgalomnak a következő nemzedékeket.

Mi teheti vonzóvá a magyart önmaga előtt? Ha megtalálja önmagát, ha ráébred feladata különös szépségére: megmaradni, európai sajátosságként fennmaradni, az emberi élet egyik szép és nemes formáját adni a világnak, megalkotni egy új, érvényes életstratégiát. Mégiscsak alkotni egy ilyen zárt és igen súlyos atmoszférájú rendszerben. Ez méltó föladat. Még az a bizonyos magyar virtus is elkel hozzá. Erre 1956 hősies véráldozata után feltétlenül hivatott itt a Kárpát-medencében a magyarság.

3. A politikától függetlenült, magyar tudatosságú önépítő programnak harmadjára pedig szeretettel kell átitatódnia. Világosabban szólva, ennek egyszerűen a szeretet programjának kell lennie.

Szeretet. Nincs semmi szükség az azonnal felágaskodó berzenkedések lecsillapítására, nincs szükség az elhatárolódásra ennek a programnak keresztényi jellegétől. Nincs, mert ezt a célkitűzést is a szükség parancsolja. A mai ember egyszerűen ki van ábrándulva mindazokból a harcias vagy kevésbé harcias, anyagelvű vagy nem anyagelvű ideológiákból, amelyek legfeljebb szükséges rosszként, mintegy taktikai megfontolásból tapasztanak magukra némi szeretetszerűséget, de voltaképpen nem is tudnak az embernek erről az egyedülálló képességéről, amely kiemelte és felemelte.

Ez itt most nem bölcseleti kérdés. Az önépítés a magyarság ultima ratiója a megmaradásra. Az önépítés fundamentuma pedig nem is lehet más, mint a szeretet. Benne van ez tulajdonképpen minden környezetvédő és öntevékeny kezdeményezésben világszerte. Az önépítés, a „szelíd technikák” használata, a szolidság, a kis méretek, a kis lépések szerénysége, a hatalmi szféra önkéntes átengedése és a homo oeconomicus áthangolása homo habilisszá, mind-mind feltételezi és meg is követeli a szeretet különböző fokú jelenlétét az ekképpen választó emberben. A szeretet voltaképpen Ivan Illich z tengelye. Minden, ami ezen a z tengelyen történik, minden, ami oda van képzelve, a szeret jegyében áll.

Mindazonáltal e tekintetben mintha valami gyámoltalanság volna érezhető. Nehéz ebben a világban szeretetről beszélni. Sokat beszéltek már – és nem csupán a papok – a szeretetről, és a világ mégis ide jutott, ahová jutott. A technika és az ipar, a tudomány pedig egyre aratja a látványos sikereket. A magenergiát nem a szeretet fedezte fel – mondják.

Itt azonban másról van szó. Most egy nemzet számára kell ajánlatot tennünk. Hogyan élj, hogy megőrizhesd önmagadat, hogy kibontakoztathasd a természettől vagy az Istentől neked ajándékozott képességeket, hogyan élj, hogy életeddel, kiteljesedéseddel is szolgáld nemzeted megmaradását, az egyetemes emberi kultúrát? Hogyan legyél homo oeconomicusból homo habilis?

Milyen lehetőséged van a rád ásító fenyegetésekkel való szembenézésre? Mi módon lábolhatsz ki a saját nihiledből? Mi módon tudod iskolaszerszámokkal felmálházott gyermekedet meleg, boldog, erős családi fészkedből útjára bocsátani, hogy ő alakítsa át a jövő követelményeinek megfelelően az iskolát?

Hogyan teremtsd meg az új, demokratikus magyar minőség társadalmát?

S végül: nincs fegyvered, nincs semmid, annyira egyedül vagy, mint talán még sohasem voltál, kicsiny vagy és leigázott: mi tarthat meg?

Mit tehetsz, amikor a hatalom igénybe vesz mint munkaerőt, igénybe vesz mint katonát, igénybe vesz mint hűséges alattvalót, s végül, illetve mindezek előfeltételeként, kiveszi a fejedből az agyadat. Mert legjobban az érdekli. Elsősorban is afelől akar megbizonyosodni, hogy nincs-e az agyadban rebellió, hogy teljesen hasonult-e az agyad.

Mit tehetsz? Vedd észre, hogy a szíved nem kell neki. Ezt az x koordináta mindkét végén kihagyják a számításból. Hál’ Istennek! Így könnyebbedik meg a munkája a magyarság kicsiny magjának, amikor szívre ható programot keres magának és a nemzetnek. A szívre pedig egy dolog hat: a szeretet.

Az új magyar önépítés programjának a szeretet programjának kell lennie. Sem időszerűbb, sem nagyobb, sem mélyebb, sem átfogóbb gondolat nincs ennél a világon.

S ezt még csak vállalni sem kell, hiszen ő vállal bennünket.

Csurka István