vissza a főoldalra

 2015.06.19. 

Csorja Gergely: Az elmaradt elszámolás utózöngéi

Negyed évszázaddal a közjogi rendszerváltás után Biszku Béla pere miatt újra előkerült az elszámolás kérdése. Hogy a múlt rendszer bűnei miatt a bűnösök közül gyakorlatilag senkit sem ért jelentős hátrány, pláne nem büntetőjogi felelősségre vonás, annak okairól ezeken a hasábokon 25 év alatt tengernyi tényfeltáró, elemző, ideológiai, számon kérő, programadó, megoldást kínáló írás született.

Ezen írások jelentős részét Csurka István jegyezte. Emellett a számonkérés elmaradásának következményeit is feltárta. Ezek között a gazdasági befolyás átmentése mellett rámutatott arra is, hogy a politikai elit, azaz minden jelentős párt tele van tömve a régi rendszer embereivel és ügynökeivel.

Ma Biszku perének elhúzódása kapcsán két vélemény jelent meg. Az egyik szerint ezt már lekéstük, azaz az elszámoltatást 25 évvel ezelőtt kellett volna végrehajtani. A másik álláspont szerint le kell cserélni a komplett politikai elitet, és – ahogy ezt a Jobbik sulykolja – XXI. századi pártok kellenek a megtisztuláshoz. (Az más kérdés, hogy például a Jobbik tele van még ma is aktív, ráadásul nem csak magyar köröknek dolgozó ügynökkel.)

Ebben a meglehetősen ötlettelen közéleti iszapbirkózásban üdítő színt hozott Zárug Péter Farkas múlt heti szereplése. A Csörte című műsorban Zárug az – előbbi, tehát a már késő az elszámoltatás mantrát az éterbe küldő – ellenoldali szereplőknek keményen odavágott.

Zárug azon kevés a közéletben mozgó sikeres ember közé tartozik, aki nyíltan vállalja, hogy közéleti tevékenységét Csurka István mellett kezdte, és aki – ellentétben a politikai szédelgőkkel – ma is vállalja Csurka szellemi örökségét.

Őszinte indulattal idézte fel, hogy amikor Csurka a ’90-es években az elszámoltatást szorgalmazta, akkor ezért fasisztának, szélsőségesnek és antiszemitának kiáltották ki. Éppen azok a körök, akik most azon sajnálkoznak, hogy nem történt meg időben az elszámoltatás, így sajna ma már semmit sem lehet tenni.

Bár nem minden kérdésben értek egyet Záruggal – ebben a műsorban is megfogalmazott több olyan állítást, mely véleményem szerint más megközelítést is igényel – ma mégis ritka erény Magyarországon, hogy vállalja azt a szellemi közeget és annak megteremtőjét, ahol közéleti pályafutása indult.

Ráadásul politológiai munkássága is tükrözi ezt a tisztességes alapállást, sokszor hajlandó szembe menni a fősodorral, és nem kapható arra az alapvető politológusi trükkre, hogy a tudomány alapelveit pillanatnyi politikai érdekei szerint hajlítgassa.

A fentiek mellet mégis meg kell jegyezzem: az elszámoltatás ma már lényegesen bonyolultabb, mint 25 évvel ezelőtt. A pártállami elit és a liberálisnak nevezett elit frigyéből kiépült közéleti, gazdasági és politikai hatalom a 90-es években a szakmaiságot tűzte a zászlajára és sikeresen hálózta be a magyar társadalmat egy új, már nem a belügyminisztérium főcsoportfőnökségei által irányított rendszerrel.

Ilyen értelemben ma már nehéz önmagában bizonyos tisztségek elfoglalása alapján értékelni embereket, mert adott esetben az elmúlt 25 évben végzett tevékenységük korábbi minősítésüket javíthatja vagy éppen ronthatja. A hiányolt lusztrációs törvény megalkotásánál – a nyilvánvaló eseteket leszámítva, tehát például, hogy Biszkut és egyéb gyilkosokat el kell ítélni és ki kell zárni a közéletből – a kevésbé egyértelmű eseteknél valódi kérdések vetődnek fel.

Azaz például annak a kérdése, hogy önmagában egy pártállami tisztség viselése ma mennyire szankcionálható. 25 évvel ezelőtt a teljes nómenklatúra kizárható lett volna. Ma már, miután sokakról kiderült, hogy milyen motivációval és érdekek képviseletében működnek, ez az automatizmus nem alkalmazható. Nem vehetjük egy kalap alá Biszku Bélát, Németh Miklóst, Pozsgay Imrét, Horn Gyulát, Medgyessy Pétert, Felcsuti Pétert vagy éppen a nemrég témává emelt Tasnádi Lászlót.

Ez ma a lusztráció legnagyobb kérdése, hogy ha már elmaradt az elszámolás 1990-ben, akkor van-e jogunk visszamenőlegesen meghúzni a határt. Nem kötelességünk-e, hogy a vezeklést a bűn következményeire is kiterjesszük?

Mert ha ezt megtesszük, akkor világossá válik, hogy Felcsuti Péter vagy az Apró család és körei, illetve az egész továbbélő hálózat által elkövetett, ma még csak erkölcsiként megnevezhető bűnök sokszorosukra nőnek ahhoz képest, hogy mondjuk Tasnádi László milyen pozíciót töltött be, vagy hogy Pozsgay Imre államminiszter volt.

Ugyanis a lusztráció nem adminisztratív intézkedés.

A holokausztért üldözött német katonák és vezetők esete pontosan mutatja, hogy mennyire visszás, amikor pusztán egy pozíció betöltése okán ítélnek el valakit. Amikor tábori postásokat és kivezényelt posztoló katonákat tesznek felelőssé a népirtásért, akik adott esetben egyáltalán nem tehetnek a gyilkolásról és szenvedésről, akik egy ujjal sem nyúltak az áldozatokhoz, miközben a náci propaganda egyik leghatékonyabb terjesztője a világháború után sajtóbirodalmat építhetett ki, pusztán azért, mert Izraelbe rendszeresen jelentős összegeket utal már az 50-es évektől.

A lusztrációs törvény szükségessége megkérdőjelezhetetlen. Tartalma azonban nem lehet más, mint lehetőség az 1990 előtti rendszer átfogó feldolgozására, ideértve 1990 utáni következményeit is.