vissza a főoldalra

 2015.06.26. 

Gyakorlatilag mindent Szegednek köszönhetek

A válogatottól és klubjától is elbúcsúzott a kiváló szélső, Vadkerti Attila

A mai, jórészt pénzközpontú sportvilágban meglehetősen ritka az, hogy egy sportember egyetlen klubban játssza végig egész profi karrierjét. Az sem különösen gyakori, hogy az adott sportoló ennek ellenére is rendkívül sikeres legyen. Ám ha ez a két dolog még össze is jön, az mindenképpen egyedi, hogy a pályafutását záró tétmeccsén valaki a legnagyobb rivális kulcsembereitől kapja meg a lehető legnagyobb tiszteletet és megbecsülést, amelynek eredményeként utolsó pályán töltött pillanatában még gólt szerezhet.

Sportrovatunk vendége az aktív játéktól most visszavonult nagyszerű balszélső, Vadkerti Attila, aki szakmai és emberi tényezők alapján egyaránt példaértékű pályafutása felidézése okán szegedi kötődéséről, legnagyobb sikereiről, valamint a családi háttér jelentőségéről is beszél, és mindezek mellett elárulja azt is, miért nem tudná megnevezni a legjobb hatost, amelyben valaha is pályára lépett.  

Hogyan kötött ki a kézilabdapályán? Miért éppen ezt a sportágat választotta?

 – Egy vicces véletlennek köszönhető, hogy kézilabdázó lettem. Három éves voltam, amikor családostól kiköltöztünk édesanyám szülővárosába, Érsekújvárra. Már én is iskolás voltam, amikor a nálam két évvel idősebb bátyám kézilabdázni kezdett, rendszeresen járt az edzésekre. Öltözők nem lévén, a pálya szélén lévő lelátó padsoraiban öltöztek át edzeni, és az edzés idejére természetesen ott maradtak a holmik a lelátón. Egy ízben meg akartam lesni, hogy mit csinálnak a bátyámék, amikor az edzőjük kiszúrta, hogy ott somfordálok a lelátón hagyott cuccok közelében. Alighanem arra gondolt, hogy talán valami rossz szándékkal sumákolok ott, ezért rögvest behívott a pályára, hogy eddzek én is a többiekkel. Így került sor életem első kézilabdaedzésére, amelyen azonnal elvarázsolt a sportág. Csakhamar az is kiderült, hogy van érzékem a játékhoz, a nálam idősebbek között sem lógtam ki a sorból. Onnantól kezdve mindig jártam edzeni, és amikor visszatértem Szegedre, ott is folytattam a játékot.  

Azt olvastam, hogy az általános iskola elvégzése után, mindössze 14 évesen nemes egyszerűséggel kijelentette a szüleinek, hogy márpedig ön hazaköltözik Szegedre. Ez igaz, vagy van azért ebben egy kis költői túlzás is?

 – Semmilyen túlzás nincs benne, így igaz, ahogyan mondja, csupán egy-két kiegészítést tennék a történethez. Fontos, hogy mindvégig színjeles tanuló voltam felvidéki iskolámban, és az is, hogy elképesztően hiányzott a hazám. Nehéz ezt megmagyarázni, mégis tény: erősen kötődöm a hazámhoz és azon belül Szegedhez is. Amíg Érsekújváron éltünk, addig mindvégig ott volt bennem a vágy, hogy szeretnék visszajönni. Erre az általános iskola elvégzése után nyílt először igazán lehetőség, amit szerettem is volna megragadni. Ezért valóban odaálltam a szüleim elé, és közöltem velük, hogy mindenképpen vissza szeretnék költözni és segítsenek ebben. Miután voltak Szegeden rokonok, valamint sikerült felvételt nyernem a Széchenyi István Gimnázium sportosztályába is, elhárult minden akadály, és visszajöttem. Nem volt könnyű az elején, hiszen kamaszkorban voltam, a szüleim nélkül, akik akkor nem tudtak velem jönni, de a sport átlendített minden nehézségen, és az első két év visszaesése után a tanulmányi eredményeim is újra visszatértek a korábbi szintre. Külön szerencsém, hogy Gera Norbert személyében egy nagyszerű edzővel dolgozhattam együtt, aki mindig tudta, hogyan szóljon hozzám. Olykor, ha szükséges volt, keményen le is dorongolt, de ezt is csak a fejlődésem érdekében tette. Neki is köszönhetem pályafutásom sikereit.

 Amiből bőséggel kijutott önnek, ráadásul úgy, hogy az elejétől a végéig a Szeged játékosa volt és maradt. Minek köszönhető, hogy mindvégig hűséges maradt a városhoz és a csapathoz? Soha nem érzett késztetést arra, hogy másutt is kipróbálja magát?

 – Különválasztva a két kérdést, az első némiképp alkati dolog is, azt hiszem. Én nemcsak a sportban, de az élet egyéb területein is hűséges és lojális típusú ember vagyok. A csapat, ahol játszom, számomra nem egy munkahely, hanem egy közösség, amelynek tagja vagyok. Különösen igaz ez egy olyan klub esetében, mint a Pick Szeged, amely nem csupán az otthonomnak számító város csapata, de saját bőrünkön tapasztalhatjuk mi, játékosok, hogy mit jelent a gárda a szurkolói közösség számára. Azt is el szoktam mondani, hogy én gyakorlatilag mindent Szegednek köszönhetek. Itt lettem élvonalbeli, majd válogatott játékos, itt találtam meg életem szerelmét, aki ma már a feleségem, és itt élnek a gyermekeink is. Minden ideköt. Ezek nagyon fontos dolgok, egyben talán éppen itt a magyarázat arra is, hogy miért nem éreztem soha igazán erős késztetést a klubváltásra. Mert nyilván akadtak nehezebb időszakaim a Szegeden eltöltött bő másfél évtized alatt, amikor nem játszatott az edző, vagy legalábbis nem éreztem azt a bizalmat, ami egy sportoló számára a legjobb teljesítmény nyújtásához elengedhetetlenül szükséges. Ilyenkor persze megtörtént, hogy elgondolkodtam a folytatáson, pláne, ha épp kecsegtető ajánlatot kaptam más csapatoktól, mert ilyenre is többször akadt példa. De nem véletlen, hogy soha nem lett ezekből semmi, ugyanis nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is másik klubcsapat mezében lépjek pályára.

 Ha már a sikerei szóba kerültek: melyek a legszebbek? Mely győzelmekre, eredményekre emlékszik vissza a legjobb szívvel?

 – Ha sikereim rangsorát kellene felállítanom, akkor a 2007-ben megszerzett magyar bajnoki aranyérem kívánkozik az első helyre. Elképesztő örömet okoztunk szurkolóinknak, hogy sikerült legyőznünk a legnagyobb riválist, a Veszprémet. Hasonlóan nagy öröm volt a két Magyar Kupa-elsőség is. Ami pedig a nemzetközi porondot illeti, jó néhány remek BL-meccs sikere mellett az elsődleges emlék természetesen a tavalyi, berlini EHF Kupa-győzelem. Boldog és elégedett lehetek, ha visszatekintek a pályafutásomra, mert mindent megnyertem, amit egy magyar kézilabdázó megnyerhet, és mindezt imádott klubcsapatom mezében. Külön kell szólni a válogatottról, amelyben mindig nagy örömmel léptem pályára. Anélkül, hogy fennkölt legyek, számomra mindig hatalmas megtiszteltetést jelentett a nemzetemet képviselni a pályán. Megsokszorozta erőmet, küzdőszellememet. A válogatottal is sok szép eredmény részese lehettem, amelyek közül a 2012-es londoni olimpián elért negyedik helyet emelném ki leginkább. Egy egész ország megkülönböztetett figyelmét és szeretetét érezhettük magunkénak azokban a napokban.

 Úgy a válogatott, mint a Szeged színeiben klasszis játékosok egész sorával játszhatott együtt. Hogyan állítaná össze a Vadkerti-féle álomhatost, amelynek ön is tagja?  

– Hát, azt hiszem, most megfogott. Egyszerűen nem tudnék kiállítani egy álomhatost, több okból sem. Egyrészt valóban nagyon sok kiváló játékos volt a csapattársam, másrészt ott van ennek a dolognak az emberi oldala is. Hiszen nap mint nap együtt edzve csapattársaimmal, láthattam, hogy közülük soknak milyen kiváló a hozzáállása, mennyire sokat tesz azért, hogy mindig jobb és jobb legyen. Ezek alapján nincs olyan poszt, ahol ki tudnék emelni egyetlen játékost, és azt tudnám mondani, hogy márpedig azon a poszton ő volt a legjobb. Nem lenne igazságos azokkal szemben, akiknek a nevét érdemtelenül kihagynám a felsorolásból.

 Talán ez a fajta hozzáállás, amely az iménti válaszából kiviláglik, az oka annak, hogy társai egyöntetűen nagyra tartják. Immár a világhálót is bejárta az a meccsrészlet, amely az idei bajnoki döntő utolsó percét idézi fel. A nagy rivális, Veszprém csillaga, Nagy László odaadta önnek a labdát. Innen kérném, hogy ön folytassa…  

– Alig néhány másodperc volt már csupán hátra a meccsből, amikor Nagy László odapasszolta nekem a labdát. Megindultam a veszprémi kapu felé, és láttam, hogy Mikler Roli kijön a kapuból, hogy ne kelljen védenie. Néhány lépés után bedobtam a labdát az üresen maradt kapuba. Annak ellenére, hogy a Veszprém megnyerte a meccset és ezzel a bajnoki címet is, vastaps szólt a nézőtérről, és Nagy Laci, majd Mikler Roli is átölelt, gratulált a pályafutásomhoz. Emlékezetes másodpercek voltak, miként a most hétvégi válogatott búcsúm is, amelyért pedig a Magyar Kézilabda Szövetségnek, Talant Dujsebajev szövetségi kapitánynak és válogatott társaimnak tartozom hálával. Megszervezték ugyanis, hogy az Ukrajna elleni Európa-bajnoki selejtezőn pályára léphessek, és ennek révén játékkal búcsúzhassak el a nemzeti csapattól. Ezúton is köszönöm nekik!

 Bár az aktív játéktól végleg visszavonult, a szegedi szerződéséből hátralévő egy év továbbra is él. Lehet már tudni, hogy milyen minőségben dolgozik majd a szegedi klubnál?

 – Konkrétumok még nincsenek, zajlanak a tárgyalások a klub és köztem. Mindenképpen szeretnék a sportágban maradni, és azon belül továbbra is a Pick Szeged sikereiért dolgozni.

 Beszélgetésünk végén egyvalamit áruljon még el: az ön személye kapcsán gyakorta szóba kerül példás családi élete. Mi az, amit hozzátett pályafutásához a családja, a felesége és a gyermekei szeretete?

 – Minden élsportoló állandó teljesítménykényszerben van, aminek véleményem szerint csak akkor lehet megfelelni, ha biztos érzelmi háttérből érkezik az ember. Nekem ezt mindvégig megadta a családom. Feleségem, aki élvonalbeli kosárlabdázó volt, maga is tudja, milyen érzés gyakran edzőtáborba vagy éppen nagy világversenyre utazni, és emiatt távol lenni a családtól, és mennyire sokat számít, ha ilyenkor biztonságban tudhatom a gyermekeimet. A feleségemnek ráadásul azért is hálás lehetek, mivel saját pályafutását feladta az anyaságért. Mindent egybevetve, szavakban nagyon nehéz megfogalmazni a családi háttér jelentőségét, annyi azonban bizonyos, hogy a családom nélkül nem érhettem volna el a sikereimet.

Kovács Attila