vissza a főoldalra

 2015.06.26. 

Rendben vagyok

Lépjenek ki a szerzetesek a félhomályból

Június 1-jén a szerzetesi életet bemutató kampányt indított a Magyarországi Szerzetes-elöljárók Konferenciáinak Irodája. Fr. Kiss Didákot, a kampány egyik „arcát” kérdeztük a célokról, s arról, hogy ő maga valóban rendben van-e.

 Didák testvér fényképezőgépet tart a kezében az egyik kampányplakáton. Hobbija a fotózás?

 – Nem vagyok profi fotós, és nem vágyom arra, hogy fényképészként hatalmas dicsőségre tegyek szert. Szeretem meglátni a jót, a szépet, s azokat megörökíteni.

 A fényképezés a közösség szolgálatába is állítható?

 – Természetesen! Lehet bárkinek hobbija a fényképezés, de nem szerencsés, ha a közösségtől eltávolít bennünket bármilyen szabadidős tevékenység. Ha egy szerzetesi rendben vagyok, és lelkileg is rendben vagyok, akkor nem azért fotózom, mert hiányzik valami az életemből. Nem pótcselekvésről van szó, hanem egy olyan tevékenységről, amit szeretettel csinálok. Ez lehet az oka, hogy baráti körben egyre többen érdeklődnek a képeim iránt, s beszélgetünk róluk.

 A „Rendben vagyok” kampány szlogenje: „Földön járok, égre nézek”. Ezzel azt akarják sugallni, hogy a szerzetesek nem a világtól elzárva élnek?

 – Az égre nézést erősebbnek tartom, mert a Jóistennel való kapcsolat az, ami életünk központi eleme. Ha ez hiányzik belőlünk, akkor szerintem nem is lehetünk jó szerzetesek. A földön járok kifejezés pedig azt jelenti, hogy mindennapi életet élünk, s nem a földtől elrugaszkodottat, így nagyon hasonló lelki folyamatok zajlanak bennünk, mint embertársainkban. Ugyanúgy sírunk, nevetünk, örülünk, elkeseredünk bizonyos dolgokon, felépülünk betegségeinkből, mint bárki más. Ehhez a témához tartozik, hogy jelenleg házasság- és családterápiát tanulok. Ilyenkor mindig felteszik a kérdést: egy szerzetes, aki szüzességi fogadalmat tett, mit tudhat a házasságról? Pedig arról, hogy a családon belül a házaspárok hogyan támaszkodnak egymásra, miként élik meg emberi kapcsolatukat, a szerzetesek mégis csak tudnak valamit. Hiszen a szerzetesközösség életében nagyon hasonló folyamatok játszódhatnak le, mint egy családon belül. Gondolok az irigységre, a meg nem értésre, a bosszankodásokra, és még sorolhatnám. Tehát, ha a szexualitást kivesszük ebből a körből, akkor elmondhatjuk: egy nagy családban élünk. Sőt néha még rosszabb helyzetben is vagyunk, hiszen nem mi választjuk meg, hogy kivel éljünk egy közösségben, hanem az elöljáróink döntenek róla. Ez számunkra nagy kihívást jelent, akkor is, ha az életünk célja közös, mert egyazon lelkiség alapján élünk. A szerzetesek reflektáló emberek. Mi a lelki életünk, a Jóistennel való kapcsolatunk által mindig reflektálunk a hétköznapjainkra, a mindennapi életünkre. Sajnos nagyon sok embernek nincs ideje arra, hogy reflektáljon a saját életére. Ezt tanulni lehet a szerzetesektől, akik többet tudnak arról, miként lehet igazából mélyen kiengesztelődni, hogyan kell egymás mellett élni, s elviselni a másikat annak esetleges hiányosságaival együtt, s ami lényegesebb; hogyan lehet örülni társunknak. A felsoroltak mind felvetődnek a házaséleten belül is.

 Egyesek szerint egyre kevesebben jelentkeznek szerzetesnek, főleg a fogadalmak miatt, melyeket a szabadság korlátjainak titulálnak. S azt hiszik, hogy a barátok állandóan csak böjtölnek. Ezért is van szükség a mostani kampányra?

 – Ha csak a jó kampányunk miatt jelentkeznek szerzetesnek a fiatalok, akkor ők rövid időn belül elhagyják a rendházakat. S valóban a három fogadalom: a szegénység, az engedelmesség és a tisztaság – tehát a szüzesség – elsőre rémisztő lehet. Ha én csak erre gondoltam volna, biztos nem lennék szerzetes. Amennyiben a Jóisten társunkat nem szólítja meg, nem hívja meg erre a hivatásra, akkor nem képes a rendben maradni. Egy példával illusztrálom ezt: ha valaki olimpikon szeretne lenni, s ezért folyamatosan sportol, de közben folyamatosan arra figyel, hogy mennyi mindenről le kell mondania, lehet, hogy sosem lesz belőle bajnok. A szerzetesek is egy értelmes cél miatt mondanak le önként több dologról.

A kampánnyal kapcsolatban; tavaly hirdette meg a Szentatya a szerzetesek évét. Magyarországon úgy gondoltuk, hogy a szerzetesek lépjenek ki a „félhomályból”; lássanak bennünket az emberek, kérdezzenek tőlünk. Jelenleg négy – ez a szám idővel tizenkettőre nő – szerzetes az arca ennek az üzenetkampánynak. Jómagam nem a ferences rendnek kampányolok, hanem mi négyen különböző oldalról mutatjuk be a szerzetesei életet, hogy a velünk kapcsolatos félreértéseket eloszlassuk, s emellett emberközelibbé tegyük a megszentelt életet élőket. Örülök neki, hogy sok pozitív visszajelzést kapok olyanoktól, akik nem ismerik a szerzetesi életet, s eljutott hozzájuk valamelyik kampányfilmünk. Közölték: végre megértették életünk lényegét.

 Volt már prefektus az esztergomi ferences gimnáziumban, magiszter és házfőnök Szegeden, jelenleg a budai Szent Angéla Gimnáziumban tanít. Boldogságot jelent önnek a tanítás?

 – Nagyon szeretem átadni a tudásom és az élettapasztalatomat. Legyen szó egy pad lecsiszolásáról, egy gerenda megfaragásáról, egy étel megfőzéséről. Ha nem adnám át azt, ami bennem van, akkor biztos hiányérzet töltene el. Azt nem tudom, hogy az iskolai keretek számomra megfelelők-e. Tizenhét éven át a jelölteket neveltem Szegeden, ahol kicsit szabadabb életet éltem, mert saját magam osztottam be az időmet. Az iskolában viszont meghatározott órarend szerint kell tanítanom.

 Tehát úgy érzi, hogy kétszeresen is rendben van? A ferences rendben és lelkileg is?

 – Emberileg, pszichésen és az iskolában is a helyemen vagyok. Bárhová is helyez a tartományfőnök, mindig teljes életet tudok élni.

 Mi az, ami felboríthatja életünkben a rendet?

 – Azt tapasztalom, hogy sokakból hiányzik az önismeret, a kapcsolatainkkal való bátor szembenézés, s ezért nagyon összekuszálják az életüket. Elég sok emberrel találkozom, aki saját maga teszi zavarossá az életét, majd tanácsot kér tőlem. Aki kusza életet él önszántából, nagyon nehezen tud visszatérni a rendezett állapotba. Ha valaki a házasságán kívül kapcsolatot létesít, sőt még abból a viszonyból gyerekek is születnek, akkor ezt az eleve rendetlen helyzetet nem lehet megváltoztatni. Legtöbbször csak kényszermegoldásokkal próbálnak enyhíteni a problémán… Azt érzem: a rövid távú előnyök sokkal jobban csábítják az embereket, mint a hosszú távú, tartós szellemi, lelki „befektetések”. A csillogás elvakítja az elménket. Emellett a félelem is rossz megoldásokhoz vezethet. És az is, hogy ha nem tudják megbeszélni egymással a gondjaikat, nem figyelnek a másikra, nem törekednek embertársaik megértésére – mind kuszává, sebezhetővé teszik az életet. A bajokat nem szabad elkendőznünk, hanem bátran a problémák „mélyére” kell néznünk, ami bizony nagy fájdalommal járhat, utána mégis felszabadultságot és örömet hoz. A rövid távú előnyök keresése viszont elzárja a boldogsághoz vezető utat.

 Mit tapasztalhatunk meg a földön a mennyei boldogságból?

 – Talán furcsának hangzik, amit mondok: igazi boldogság nem létezik a földön. Mert a boldogság hosszan tartó állapot. Ez nem jelenti azt, hogy nem lennének örömeink. Tudunk örülni egy jó születésnapi összejövetelnek, egy jó beszélgetésnek, vagy a kedvenc focicsapatunk győzelmének. S ha az öröm tartós lesz, akkor valami keveset megtapasztalhatunk a boldogságból.

Medveczky Attila