vissza a főoldalra

 2015.06.26. 

A bűn a teremtett világot kezdi ki

Ravasz László: Kis dogmatika

Az egyház alapvető tevékenysége a kijelentésről szóló bizonyságtétel. „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10,17) Ez a bizonyságtétel elsősorban a prédikációban megy végbe. Alapvetőnek mondhatjuk Ravasz László református püspökkel együtt ezt a tevékenységet, mert ne úgy képzeljük a dolgot, hogy adva van az egyház, és egyebek közt prédikál is, hanem miközben prédikál, úgy születik, úgy van. Ezt ma egy olyan egyházban mondjuk, amely elbizonytalanodott az igehirdetésben. Az elbizonytalanodás általános jelenség tünete. Megrendült az emberi szó hitele a világban. A mögöttünk lévő korszak ugyanis nemcsak a világháborúk, hanem a különböző, sőt ellentétes propagandák kora. A propagandaáradatban az egyház sem maradt sziget: a prédikáció iránt is csappant a bizalom, gyülekezeti tagokban, igehirdetőkben egyaránt. Látjuk: az emberi szó devalvációja azért vált veszedelmessé a prédikációra, mert nem egészséges, hanem beteg egyházi életet talált. Belső okok miatt nem tudott ellenállni a kívülről jött bajnak. Kétely mutatkozik tehát a prédikációval szemben, magában az egyházban. Az ének, az ima, a gyülekezeti közösség kell, ezt szükségérzetből ma is sokan keresik. A prédikációt pedig gyakran csak mint felesleges ráadást, megszokásból elszenvedik. Ez azt teszi: az egyház saját létalapjában kételkedik.

Különböztessük meg a prédikációt a vallásos beszédtől. A kettőt gyakran össze szokták téveszteni és fel is cserélik egymással. A vallásos beszéd tárgya Isten; őróla szól s éppen tárgya folytán különbözik minden világias beszédtől. Ez a különbség azonban csak viszonylagos, mert a vallásos beszéd nem zárja magába Istent, csak utal rá s megelégszik a ráutalással. Tehát a vallásos beszédnek csak szimbolikus értelemben tárgya Isten. A prédikáció több a vallásos beszédnél. Nem elégszik meg az Istenre utalással, hanem azzal az igénnyel lép fel, hogy valóban Isten szavát szólja. Nemcsak képletes értelemben, hanem valósággal Isten szava. A vallásos beszéd Istenről, a prédikáció Istenből beszél. Amannak csak tárgya, ennek meg az alanya Isten. Feltehetjük a kérdést: mi avatja a prédikációt Isten tulajdon beszédévé? Emberi tudomány vagy emberi képesség? Nem, nem eszmei gazdagsága vagy filozófiai mélysége, nem is az a formai műgond, amellyel a prédikációt megszerkesztik, vagy a meggyőző szónoki erő, mellyel előadják. A tartalmi érték és a retorikai csiszoltság csak eszköz lehet, mellyel az ember Isten tulajdon szavát szolgálhatja. Engedelmes eszközül adja magát, minden tudományával és képességével együtt a beszélő Istennek s nem az emberi bölcsesség hitető beszédét hirdeti, hanem az igét. Miért éppen a prédikációnak van ilyen rendkívüli jelentősége s miért nem igehirdetés az ima, az ének és a liturgia többi eleme? Azért mert mindez már felelet a prédikációra.

Az imádságban és éneklésben nem igét hirdetnek, hanem kérik Istentől az igét vagy hálát adunk annak megszólalásáért. Isten felé fordulnak s nem az emberek felé, ezért sem az ének, sem az ima nem igehirdetés. (Értelmetlenség volna Istennek hirdetni az igét.) A hitvallás is ilyen Isten felé forduló, felelgető aktus, szintén nem igehirdetés. A hit megvallásának egyik kiemelkedő példája: István vértanú. Nem a követ ragadó embereket nézi, nem dacból vall hitet, hanem a megnyilatkoztatott egekre függesztett tekintettel, Jézus példája nyomán, ellenségeiért imádkozik: „Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt.” (Csel 7) Ha a hitvalló nem Isten felé fordulna, hanem oldalt pislogna, látnák-e az emberek hitvallását, a hitvallás egyszerre értékét vesztett, farizeusi cselekedet lenne, akárcsak a hivalkodó imádkozás és éneklés.

Van az egyházi életnek olyan megnyilvánulása is, mely az emberek felé fordul és mégsem igehirdetés: a szeretettevékenység. Noha az embertársakhoz fordul, ez is Istennek adott felelet a hirdetett igére. „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed.” (Mt 6) A szeretettevékenység egyszerűen felelet Isten szavára. Ha ennél több akar lenni, ha versenyre kél a világ szociális intézkedéseivel, vagy tüntetni iparkodik Isten segítő ereje mellett, ha igehirdetés akar lenni, akkor nem több, hanem kevesebb lesz: nem igehirdetés, hanem csak propaganda. Az Isten melletti propaganda a farizeusság kollektív formája. A vallásoktatásnak sem az igehirdetés a feladata. Csak tanítani akar, az igehirdetés megértésére előkészíteni. Ha ezt jól végzi, többet tesz, mint ha erőltetné a megtérést. Az igazi tanítómunka azonban időnkint válhat igehirdetéssé. A teológiák munkájáról hasonlót mondhatunk, mint a vallásoktatásról. Az igehirdetés a teológiának csak előfeltétele, tárgya, célja, de nem tartalma és feladata. Voltaképpen magasabb fokú konfirmációoktatás, leendő igehirdetők részére. Jóllehet, a teológia is átcsaphat az igehirdetésbe, mégpedig nemcsak a dogmatika, hanem bármely más tárgy területén is, de ez mindenkor csak kivétel. A szabály, hogy a teológia nem igehirdetés, hanem tudományos kutatás és oktatás. Módszeres kritikai munkával vizsgálja a mai prédikációt, abból a szempontból, hogyan függ össze az eredetivel, a Jeremiások és Pálok prédikációjával, s útbaigazítást ad az eredetinek megfelelő folytatásra. Tehát a maga módján ez is az egyházi élet úgynevezett „felelgető elemei” közé tartozik.

Miután megkülönböztettük a prédikációt a vallásos beszédtől és megkülönböztettük az egyházi élet más megnyilvánulásaitól is, adódik a kérdés: Milyen címen tulajdonítunk a prédikációnak különös hivatást az igehirdetésre? Emberi vakmerőségből, mert mi így akarjuk, mert kedvünk tartja, hogy a prédikációt ezáltal kiemeljük? A megkülönböztetést nem valami ingatag emberi önkényből csináljuk, hanem azért, mert az egyház ura, az úr Jézus Krisztus így akarta és rendelte. Ő ugyanis nemcsak azt parancsolta nekünk, hogy higgyünk, reméljünk, szeressünk, a felebaráti szeretet munkáit gyakoroljuk, keresztet hordozzunk és imádkozzunk, hanem azt is, hogy az Ő igéjét hirdessük: „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” (Mt 28,19k.) Mi ennek a krisztusi parancsnak engedelmeskedünk, amikor prédikálunk, és a szakramentumokat kiszolgáltatjuk. Ennek a parancsnak jegyében különböztettük meg a prédikációt, mint aminek sajátos hivatása van az ige hirdetésére.

Ravasz László könyvében ír a bűn lényegéről és következményeiről értekezik: Isten az emberrel szövetséget kötött. Ezért teremtette az embert. Erre készítette elő, mikor a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ezért adta a szabadságot, hogy szabadon dönthessen az ember; azért jelentette ki magát, hogy az ember megismerhesse, ki Ő; azért szerette, hogy szeretetet ébresszen benne; azért alkotta személlyé, hogy vele, a szuverén személlyel, az ember én és te viszonyba kerüljön. Mindezzel azt a célt szolgálta, hogy az ember olyan legyen, mint Krisztus, az egyszülött Fiú, akiben Isten emberré lett. Ilyen-e az ember? Nem. Miért nem? Mert megrontotta a bűn. Mi a bűn? Mondanom sem kell, hogy nem büntetőjogi, hanem hittani szempontból felelünk rá. A hittan azt tanítja, hogy a bűn az Istennel kötött szövetség megrontása azáltal, hogy az ember pártot üt Isten ellen, tőle elfordul, s az ellenség zsoldjába adja magát. Lázadás, hűtlenség, felségárulás Isten szuverenitása, a velünk szövetséget kötött Istennel szemben. Istennek a legvakmerőbb megsértése, a legnagyobb hálátlanság és Isten atyai szeretetének megcsúfolása, az engedelmesség megtagadása. Tehát a bűn nem fejlődésbeli elmaradottság, olyasvalami, amit az ember kinő; nem is rossz szokás, mit ki lehet nevelni; nem a tudatlanságból eredő fogyatkozás, amit helyes belátással, kellő megvilágosítás után meg lehet szüntetni, hanem olyan állapot, amelyben az ember az Isten szövetségéből az Isten ellensége lett. A tékozló fiú megszakította a viszonyt atyjával, kivette örökségét és búcsút mondott a kapufélfának. A gonosz szőlőművesek fellázadtak a gazda ellen, küldötteit megölték, s mikor az örökös érkezett hozzájuk, azzal is így cselekedtek. Világos, hogy ez a lázadás, csak személyes formában mehet végbe. A bűn sohasem tárgyi, dologi tényező, mindig személyes magatartás, azaz; szabad, felelős személynek, a következmények tudatában hozott döntése. Továbbá: a bűn személyek között jelentkezik. Ember és ember között, ember és az Isten között. Sőt tulajdonképpen csak ember és Isten között, mert minden bűn Isten uralma elleni lázadás, az ő szeretetének, szentségének és akaratának megsértése. Magunk és felebarátaink ellen elkövetett bűnökkel is Isten sértjük meg. „Egyedül ellened vétkeztem” – sírja Dávid az 51. zsoltárban. Harmadik vonása a bűnnek az, hogy totális. Az embert nem bizonyos pontokon állítja szembe Istennel, hanem teljesen. Nem lehetséges az, hogy egy katona az ellenséggel bizonyos pontokon kooperáljon, másutt nem. Egy ponton megejtett árulás nem menti azt, hogy száz más ponton nem követtünk el árulást. A bűn szociális. Olyan, mint egy fertőző betegség, tovább terjed. Az ember természeténél fogva kettős: férfi és nő. Lehetetlen, hogy az egyik megromoljon, és a másik nem. Együtt romlanak, együtt szenvednek s együtt váltatnak meg. A bűnnek az a természete, hogy társat keres. Lényegéhez az tartozik hozzá, hogy megrontson másokat. A gyermek úgy táplálkozik a bűnből, mint az anyatejből, úgy tanulja el, mint az anyanyelvét, és olyan természetesnek találja, mint a családi szokásokat. De a bűn csak addig keres társat, amíg elkövetik a gonosztettet, az elkövetett bűn ádáz ellenséggé teszi a cinkosokat. A bűn nemcsak szociális, hanem univerzális. Mint a só a tenger vizét, úgy hatja át az egész emberiséget. Nem foltonként pusztít, magát a teremtett világot kezdi ki. A bűn eredetére, természetére és következményeire vonatkozó tanítást az esetről és az eredendő bűnről szóló kijelentés adja elénk. Az ember nem volt megelégedve azzal, hogy teremtmény; több akart lenni. Ez az akarás érzéki vágyat indított el bennük, s megtörték Isten akaratát.

A református püspök értekezik a gondviselésről is. Szerinte sokan félremagyarázzák a gondviselésbe vetett hit értelmét. Úgy gondolják, hogy arra való a hit, hogy megóvjon minden rossztól, minden bajtól. S bizony így lehet még egy bibliai igazságot is amulettül, fétisül, mágikus erőül használni föl. A hívőnek tehát semmi oka azt hinni, még kevésbé jogcíme elvárni, hogy őt baj ne érje; ne haljon meg az, akit a legjobban szeret; ne veszítse el minden földi javát; ne kapjon gyötrő, halálos betegséget. Nincs csúnyább, mint mikor valaki hite érdemének tudja be azt a jólétet, amit Isten, ingyen, érdemtelenül adott; az az Isten, aki felhozza napját mind a jókra, mind a gonoszokra, s erőt ád mind az igazak, mind a hamisak földjén. Bűn ilyesmit gondolni egy olyan világban, amelyben elplántáltatott a golgotai kereszt. A választottakat éppúgy éri mindenfajta nyomorúság, mint a hitetleneket. A legnagyobb szenvedés, a legnagyobb igazságtalanság az Egyszülött Fiút érte. A gondviselő Istenbe vetett hit éppen azt míveli a választottakkal, hogy míg a hitetlenek még jobban megkeményedve Istennek még ádázabb ellenségei lesznek, a hívők megtapasztalják, hogy Isten éppen ezeket a rosszakat, fordította javukra és minden rosszat, ami őket éri, Isten eszközül használ föl arra, hogy a velük való szövetsége még erősebb, még boldogabb legyen. Mindezek a keresztyén kegyességnek mindennapi, gyakorlati kérdései, melyekre az élő hit a legnagyobb biztossággal és pontossággal megfelel. De ez nem rekeszti ki, hogy a hívő ember gondolkozása előtt ne bukkanjanak fel problémák, melyek a gondviselő Istenbe vetett hittel kapcsolatosak, azaz a teremtő Istennek a teremtett világhoz való viszonyából erednek. Ilyenek: a csoda, az akaratszabadság, a világkormányzás igazságossága és a rossz. A Csoda olyan esemény, amelyet Isten közvetlenül a természeti törvény áttörésével hajt végre avégből, hogy Igéjének igazságát megbizonyítsa. Ne feledjük, hogy az ember bűnös. Igazság szerint halált, mégpedig örök halált érdemel. Isten egyebet sem tesz, csak ettől a következménytől akar megmenteni. Ha néha megmutatja, milyen az a világ, ahol a kegyelme nem, csak igazsága érvényesül: azért teszi, hogy magunkba szálljunk, és hozzá meneküljünk. Ezért a nagy elemi csapások hívogató jelek a megtérésre. Vegyük ehhez hozzá, hogy az ilyen csapások esetén Isten különösen gondoskodik arról, hogy választottjai vigasztalás nélkül ne maradjanak, s Őt a halál árnyékának völgyében is megtalálják. Mikor pedig nem természeti csapások, hanem emberi akarás következtében zúdul mérhetetlen szenvedés az emberekre, ne feledjük el, hogy a szenvedést megérdemelték azok, akik egyetértettek azzal a hatalommal, amely ezt a nyomorúságot rájuk zúdította. Azok pedig, akik ártatlanok a romlás felidézésben, vegyék eszükbe, hogy a bűn éppen azért bűn és szörnyű, mert ártatlanok szenvednek miatta. A bűn áldozatot követel éppen azok közül, akik nem követték el. Az ún. történelmi bűnök az áldozatok egész hekatombáját követelik. Mind a két csoport lássa meg, hogy egyetlen menedék Jézus Krisztusban nyílik előttük, mert benne bűnbocsánat és örök élet vár. A nagy szenvedések nemzedékeinek kétszeres erővel szól a hívás: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!

A cenzúra 45 éven át kihagyta Szerb Antal irodalomtörténetéből a Ravasz Lászlóra vonatkozó szakaszokat. „Ugyanolyan mértékben literátor, mint igehirdető. Mélységes irodalmi kultúra hatja át beszédeit, filozófiai műveit és irodalomtörténeti essay-it” – írja többek közt. Most e kései művében újra láthatjuk a nagy püspök írói talentumát: kristálytiszta stílusát, éles logikáját, frappáns, terjengősségtől mentes fogalmazását.

(Ravasz László: Kis dogmatika; Kálvin János Kiadó, Bp. 1996)

M.A.