vissza a főoldalra

 2015.06.26. 

Csurka István: Beszéd a televízió székháza előtt

Magyarok! Szerfölött kockázatos dolog egy elégedetlenségtől feszülő országban utcára vinni az embereket, amikor tudván tudjuk, hogy bőségesen vannak még ebben a társadalomban olyan erők, amelyek a „minél rosszabb, nekünk annál jobb” elvén állnak, és mindenáron fel akarják borítani azt a nehezen kivívott stabilitást, amelyet nemcsak ez a kormány, a mi kormányunk teremtett meg, hanem mi magunk, a mi áldozatkészségünk, a mi mindennapi munkánk. És mi most mégis itt vagyunk, tüntetünk.

Vajon miért vállaltuk ezt a kockázatot és az ezzel járó felelősséget? Röviden válaszolhatok: azért, mert a hallgatás, a mozdulatlanság még súlyosabb következményekkel járna. Most már nem lehet kivárni. Most, ezekben a hónapokban évtizedekre eldől a magyarság sorsa. Ha a magyarság a rendszerváltozás második évében sem tud szabad sajtót teremteni magának, akkor elbukik. Megsemmisül minden, amiért annyit áldoztunk! Senki nem legyinthet rá arra a tényre, hogy ezt a tüntetést ’56 forradalmának és szabadságharcának azok a hősei kezdeményezték, akik valamilyen isteni szerencse révén életben maradtak, noha amikor harcolni kellett, nem haboztak életüket is odaadni a szabadságért.

Amikor ’88–89, majd a kilencvenes választási időszak forrongó hónapjaiban végre szabadon szólhattunk, egyöntetű volt minden változást akaró erő véleménye: a magyarság történelmének egyik legnagyobb lehetősége előtt áll, mert végre számunkra szerencsésen alakul a világhelyzet. Az a gyarmattartó birodalom, amelyik 1945 óta gúzsba kötötte népünket, szétesett. Ez a lehetőség még mindig fennáll, az a kérdés, hogy tudunk-e élni vele. Ha mi most ezt elszalasztjuk, akkor a levegőt sem érdemeljük meg, és unokáink megvetése kell hogy kísérjen bennünket.

Itt az idő, hogy elszámoljunk saját magunkkal. A lelkiismeretünkkel. Mi az, amit megtettünk, mi az, amit a körülmények miatt nem voltunk képesek megtenni, és mi az, amit elmulasztottunk. Ahhoz, hogy az egész magyar társadalomtól rokonszenvet, részvételt kérjünk, előbb nekünk magunknak kell nyílt színvallást tennünk. A demokrácia egyik alapkövetelménye, különösen a velejéig hazug és a hatalmát a hazugságra építő Kádár-rendszer után az őszinteség. Ha mi nem beszélünk nyíltan és őszintén, akkor hogyan várjuk el a sajtótól, hogy ne hazudjon? Éppen ezért mondjuk meg: a történelmi hátrányok és az elmúlt rendszer rettenetes öröksége ellenére, a nyomasztó nemzetközi bonyodalmak ellenére hatalmas, történelmi lépéseket tettünk a rendszerváltoztatás útján, de nem tettünk meg mindent, amit meg kellett volna tennünk. A legfőbb baj az, hogy nem tudtuk az egész társadalmat, az egész nemzetet belevonni a rendszerváltoztatás, a társadalom és a gazdaság átalakításának történelmi műveletébe. Nem tudtuk érthető módon, világos beszéddel, magyar igékkel megszólítani az egész magyar népet.

Vannak beválthatatlan ígéreteink, és vannak elvesztett csatáink. Nem tudtunk közmegegyezést teremteni a tulajdon kérdéseiben, az állami tulajdon magántulajdonná átváltása kéréseiben, és nem tudtuk szavatolni meghozott jó törvényeink betartását. Hagytuk, hogy a régi rendszerhez kötődő egyes erők, személyek és csoportok aláássák az Országgyűlés tekintélyét, és bizalmatlanságot támasszanak a meghozott törvények iránt.

Az MSZMP, a volt mindenható állampárt vagyonelszámolása felől még 1989-ben népszavazás rendelkezett. Csakhogy a népszavazás után még hónapokig a régi kormány és a szétzüllött kommunista párt volt uralmon, és lehetővé tette magának, hogy az elszámolás alól kivonja vagyonának tetemes részét. Többek között a fennhatósága alatt lévő egész sajtót, a Rádiót és a Televíziót. Az orrunk előtt, a szemünk láttára adta el, játszotta át strómanok kezére néhány rendkívül ügyes MSZMP-ügynök szinte az egész magyar vidéki és országos sajtót, és amikor a választások után az új kormánynak azzal a ténnyel kellett szembenézni, hogy az előző Országgyűlés által ráhagyott kétharmados törvények garmadája következtében képtelen lesz kormányozni, és ezért alkut kötött legnagyobb ellenfelével, a Szabad Demokraták Szövetségével, akkor a megállapodásba belekerült, hogy a Rádió és a Tévé elnökeit a két párt egyetértésével kell kinevezni. Töredelmesen bevallom, hogy a személyek kiválasztásakor óriási hibát követett el az MDF, a kormány és személy szerint jómagam is, amikor gyanútlanul megszavaztuk, és bizalmunkat azokba vetettük, akiknek ma a leváltásáért itt tüntetünk. Pedig legalább nekem látnom kellett volna, hogy az, aki jó Haraszti Miklósnak, Kis Jánosnak és a körmös Bauer fiának, az nekem nem lehet jó.

Tisztelt tüntetők, magyar testvéreim!

Az, amiért mi itt ma tüntetünk, az egész magyar rendszerváltozás kulcskérdése. Nem igaz, hogy egy romlott, beteg, idegen érdekek szolgálatában elgennyesedett, népirtó, nemzetellenes rendszerből, mint amilyen az elpusztult Kádár-rendszer volt, át lehet lépni a szabadság és a demokrácia rendszerébe szabad sajtó nélkül; nem igaz, hogy az új, szabad, független rendszert meg lehet teremteni a régi rendszert kiszolgáló sajtó és rádió-televízió korhadt gépezetének meghagyása mellett.

A modern társadalmakban a tájékoztatás nagyhatalom. Egy ilyen méretű békés átmenet, amit nekünk magyaroknak kell végrehajtanunk életben maradásunk érdekében, csak egy tiszta, korszerű, a nemzet alapvető igényeit ismerő és azt szolgálni akaró tájékoztatás aktív hozzájárulásával történhet. A modern társadalmat az igazságosan és szabadon szétosztott információ tartja működésben. Hát még egy rendszerváltozás társadalmát! Amikor minden változik, mozog és átalakul, amikor a korhadt intézményeket le kell bontani, amikor össze kell fogni az újak megteremtésére, és amikor igazságosan el kell számolni a múlt tényeivel. De ha egy adott társadalom tájékoztatása és információs ipara kivonja magát a nemzeti célkitűzések szolgálata alól, és csak a saját önző kasztérdekeit tolja előtérbe, ha minduntalan a sajtóban dolgozó volt kommunisták hazudozási szabadságát hangsúlyozza a valódi sajtószabadság helyett, ha az egy-két üdítő kivételtől eltekintve az egész tájékoztatási ipar a rendszerváltoztatás megakadályozására vagy lefékezésére esküszik össze, ha a nép által először választott kormánynak nem tisztességes kritikusa a sajtó, hanem kerékkötője és lejáratója ennek, akkor a rendszerváltozás előbb-utóbb megfeneklik.

Tegyük fel a kérdést: azért hullatta a vérét a pesti srácok csapata, hogy ma, a demokrácia második esztendejében a Népszabadság legyen a legnagyobb lap, az egykori Szabad Nép örököse, Rákosi, Gerő, Kádár és Aczél kedves gyermeke, amelynek erőszakkal toboroztak olvasókat évtizedeken keresztül, és amelynek hatalmas birodalmát a magyar nép verítékéből építették fel, méghozzá úgy, hogy a tisztességes sajtót lekaszabolták, betiltották, az újságírók százait taszították le a pályáról és némították el, kényszerítették segédszolgálatra és megalkuvásra. Miért nem lehetett volna a rendszerváltozáskor a Népszabadságnak is újrakezdenie? Nulláról indulnia? Miért a Népszabadság előfizetését erőszakolja a demokrácia postája, és miért diszkriminálják a demokratikus, a most született lapokat és folyóiratokat?

Hogyan lehet az, hogy a választásokon mindössze a negyedik helyre szorult úgynevezett szocialistáknak a maguk alig több mint tíz százalékával birtokukban van a legnagyobb példányszámú napilap, mert idejében átjátszották egy nyugati tulajdonosnak, aki nem sokat törődik a magyarországi viszonyokkal, és a közvélemény nagyrészt ennek a lapnak a befolyása alatt áll. Azt mondják, ez már nem pártlap. Ez nem igaz. Lehet, hogy formálisan nem a szocialista párt tagjai írják a nagy ferdítéseket, de valamikor nem is olyan régen bizony egyazon párt tagjai voltak és egy követ fújtak. De nem ez a lényeg. Fene bánja ma már ezt a párttagságot. Hiszen számos kiváló barátunk és számos segítőnk, fegyvertársunk van, aki szintén benne volt, de mai és tegnapi munkájával, hozzájárulásával, ügybuzgalmával és tehetségével már réges-régen bebizonyította, hogy köztünk a helye. Közülük soknak talán még nehezebb a helyzete, mert a tehetségtelen köpönyegforgatók siserehada, akik most az álliberalizmus terített asztaláról esznek, és csak azt lesik, mikor dőlünk ki a sorból, mikor roppanunk össze már, mikor áll vissza a hamisítatlan régi Kádár–Aczél-uralom, amikor már csak azt kell kitalálni, hogy milyen jogszerű vagy körmönfont indokkal távolítsák el akár az életből is a demokrácia harcosait, ezek a semmirekellők sokszor éppen ezeket a barátainkat kezdik ki igazán, akik őszinte fordulatot hajtottak végre az életükben, vagy akiknek nem is kellett, mert egész működésük már abban a korszakban is a magyarság szolgálata volt. Mondjuk ki nyíltan: A régi rendszer talpnyalóinak és szponzorainak, akik a válsághelyzetekben mindig készek megfinanszírozni a válságot meglovaglókat, mindenki útban van, aki a magyar érdekeket akarja szolgálni, jött bár akárhonnan. Mutassunk rá világosan, hogy a liberalizmusával kérkedő sajtó, a rádió és a tévészerkesztőségek és képernyősök túlnyomó része a maga folytonos hazudozásaival, a rendszerváltozást hátráltató ferdítéseivel és elhallgatásaival ma már nemcsak akadályozza, hanem a visszarendeződést készíti elő.

Nagyon jól írta Benedek István professzor az e heti Magyar Fórumban: „A balos blokk nem azért ragaszkodik konokul a médiához, hogy rossz műsorokkal untassa a közönséget, hanem azért, hogy hamis híreivel, és elkeseredést vagy közönyt szító hangulatrontásával orránál fogva vezethesse a lakosságot.”

A cél világos: minden eszközzel megakadályozni, hogy ez a kormány a neki szabott időben végre tudja hajtani a programját, sőt hogy ha lehetőség adódik rá, és az összetorlódott nemzetközi problémák és gazdasági kényszerek következtében valami rés támad, akkor már közben elvenné tőle még azt a kis maradék hatalmat is, és egy rövid elnöki uralom után visszaállítaná a régi rendszert, természetesen más név alatt. Minden ugyanígy marad, csak a magyar nép hivatott képviselői lesznek kiszorítva a hatalomból. Jönnek a bolsevikokból lett liberális „szakértők”.

De ha ez nem jön össze, akkor a választásokig eltaszigálni ezt a kormányt, közben persze vigyázni rá, meg ne izmosodjék, és akkor a kellőképpen elvakított néppel megválasztatni magukat, és más cím, más zászló alatt visszaállítani a régi nómenklatúra uralmát.

Jön a liberális terror. Még szép, hogy kiirt minden szélsőséget, de ő mondja meg, hogy ki a szélsőséges. A nép és a demokrácia védelmében ki fogja szorítani a szélsőségeseket a közéletből – ha nem mindjárt az életből. Hányszor voltak itt már a legtisztességesebb demokraták szélsőségeseknek kikiáltva, felakasztva és elföldelve mind! Bekövetkezik a mosoly országa? A sajtónak minden tetszeni fog. Nem sorolom el minden tettüket. Tiszteletre méltó idős barátom és írótársam nagyon érthetően rájuk világított. Olvassák el. Nem rémkép, nem ijesztgetés, ez a valóság.

Most már nem lehetünk vakok és hiszékenyek. Ugyan miért nem mindegy a köztársaság elnökének, hogy ki a rádió és a tévé elnöke, és ki szerkeszti a híreket? Azért, mert a sajtónak, a rádiónak és a televíziónak kell megteremteni a feltételeket a visszarendeződéshez. Előbb be kell bizonyítani a népnek, hogy a fennálló kormány rossz, alkalmatlan, minden baj forrása, aztán ha sikerült az elvakított néppel megválasztatni a régi gárdát, akkor további hazudozással el kell majd hitetni vele, hogy ez már maga a Kánaán. (1992.)